„Ezt a veszteséget soha, de soha nem lehet feldolgozni” – A fia emlékére futja a maratonokat az apa

–

Gyönyörű tavaszi nap volt. Az ébredő természet ajándékai emberek sokaságát csalogatták a szabad levegőre. Egy balatonfüredi futóversenyen vettünk részt volt tanítványommal, a súlyos betegséggel küszködő, mozgásában akadályozott Katona Mikivel. Futókocsiban toltam őt. Fürödtünk mind a napsütésben, mind a verseny hangulatában.

A táv felénél egy másik futó szólított meg minket:

– Nagyon nagyok vagytok, csak így tovább! Ugye, milyen fantasztikus dolog egy ilyen gyerekkel futni? Sokkal szebb, értékesebb, mintha nyernél.

Örömmel elegyedtem beszédbe vele.

– Igen, én is így gondolom. Teljesen egyetértek veled. A legszebb dolog, amit a sport adhat…

Folytattam volna a mondatot, de a férfi hirtelen a pólójára mutatott. Rajta egy rá nagyon hasonlító gyermek képe és egy felirat: „Papp Dávid 2004. 10. 29. – 2017. 09. 29.”

– Nézd csak! (A fiú arcára mutat.) Nekem már nincs kivel futnom…

Magyartanárként és gyógypedagógusként hivatalból a bátorító, vigasztaló szavak embere kellene hogy legyek ugyan, ám abban a helyzetben sokáig meg sem tudtam szólalni. Szomorú csendben futottunk egy darabig egymás mellett. Majd erőt vettem magamon:

– Nagyon, nagyon sajnálom. Őszintén, szívből. Adjon Isten erőt ahhoz, hogy bármennyire nehéz is, valahogy feldolgozd ezt az iszonyatot.

A férfi arca fájdalmas sírásra görbült.

– Ezt soha, de soha nem lehet feldolgozni…

Hátán vitte a családot

Papp Csaba, akivel a fenti, megindító találkozás történt, évek óta rendszeres résztvevője a futórendezvényeknek. Mint a Suhanj! Alapítvány egyik önkéntese, mozgásukban akadályozott gyermekekkel osztja meg a versenyzés örömét. Sokáig a saját fiát, Dávidot kísérte, aki hol handbike-kal (mozgássérültek számára kifejlesztett, kézzel hajtható, háromkerekű jármű), hol futókocsiban ülve teljesítette a különböző távokat. 

Fia egy autóbaleset következtében kétéves korában került kerekesszékbe. Eltört a gerince, édesanyjának pedig a gerincén kívül szinte valamennyi egyéb testrésze. A fiú mellkastól lefelé lebénult, az anya több területen is akadályozottsággal éli az életét, a járással is gondjai vannak.

A történtek után Csaba vitte hátán a családot, rengeteg gyakorlati nehézség és érzelmi-lelki teher hárult rá. 

A már említett Suhanj! Alapítvánnyal való megismerkedésük üdítően hatott rájuk, új célokat adott nekik. Beszereztek egy handbike-ot, jöhetett a futórendezvények semmihez sem hasonlítható eksztatikus hangulata. Gyűltek a nagy büszkeségre okot adó befutóérmek a fiú szobájában. 

Apja, akkor még több mint 130 kilósan, miatta kezdett el futni, a versenyzőtársa lett

Dávid edzeni nem nagyon szeretett ugyan – az iskola és a fejlesztőfoglalkozások, különórák így is rengeteg energiát vettek el, ám motiválta az, hogy a hétvégék jelentős részében valamelyik verseny rajtvonalánál kell lennie. Lubickolt a sporttársak és a szurkolók szeretetében. Az édesapja arra tanította, hogy a kedves gesztusokat viszonozni illik. Az a jó, ha nemcsak ő, hanem általa a többiek is részesülnek a tömegsport érzelmi kincseiből. „Dávid szerette a versenyt. Tetszett neki, ha külön bemutatták a rajt előtt. De mondtam neki, hogy ezt a figyelmességet vissza illik adni, méghozzá szerénységgel és alázattal. A szembe jövő futókkal ő is pacsizott, gratulált nekik. Fontosnak tartom, tartottuk a sporttársakkal az ilyen dolgokat. A célba érés után sokszor odajöttek hozzá és megköszönték.” 

A tragikus szeptemberi éjszaka

Tántoríthatatlanság, minden akadályt legyőzni képes küzdőszellem jellemezte a duót. „Versenyt sose adott fel, ahogy én sem. Minden alkalommal tisztességesen, egy métert sem csalva teljesítettünk, pedig sokszor mondták: ne arra fussatok, inkább erre, mert rövidebb.” A sport által tehát kölcsönösen tanultak a másiktól, egymást erősítették. Csaba rendszeres testmozgásba kezdett, következetes lett a felkészülések alatt. Dávid számára pedig minden korábbinál világosabbá vált, hogy mit is jelent a kitartás, a céltudatosság és a kölcsönösség.

A futórendezvények nagy figyelemnek és szeretetnek örvendő, ismert párosa lettek.

2017. szeptember 29-én, egy péntek éjjel szomorú véget ért ez a történet: a fiú egy fertőzés és az azt követő szívmegállás következtében váratlanul elhunyt. Vasárnap várt volna rá élete első félmaratonja. Ott három futó, közte az édesapja is tolták volna futókocsiban, egymást váltva.

Csaba hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot téve elindult azon a versenyen. A teljes távot teljesítette az üres kocsival, hite szerint a fia valamiképpen akkor is vele tartott.

Csökkennek a kilók, nőnek a távok

A férfi továbbra is a Suhanj!-csapat tagja maradt. Életmódváltással és a korábbinál több, szakszerűbben felépített, tudatosabb edzéssel igyekszik tompítani a veszteség miatti fájdalmát. A több mint 130-ból negyven kilót leadott, egyre gyorsabban fut egyre hosszabb távokat.

Fia halálának második évfordulóján pedig első maratonját (42,2 kilométer) is teljesítette.

Úgy gondolja, hogy az ő emléke és példája ad neki erőt ahhoz, hogy a sportban tovább fejlődjön és önkéntes segítő tevékenységét is folytassa. Meg van győződve arról, hogy a fia minden futott méterénél vele van lelki értelemben, ezt úgy adja a külvilág tudtára, hogy viseli azt a pólót, amin az ő arcképe van.

Rajta kívül még sokan mások is fontosnak tekintik, hogy Dávidról ne feledkezzen meg a futótársadalom

A szomorú tragédia óta minden évben megrendezik Szegeden a hét kilométeres „Papp Dávid-emlékfutást”, mert ott is a szívükbe zárták a fiút csakúgy, mint Szentendrén. Az ottani skanzen minden nyáron otthont ad egy olyan versenynek, ahol a három és fél kilométeres távot szintén „Papp Dávid-emlékfutásnak” nevezték el. A már említett Suhanj! Alapítvány pedig vándordíjat alapított emlékére (Papp Dávid-díj), amit minden évben megkap egy olyan önkéntesük, akit arra méltónak találnak. 

Együtt a pályán – már örökre

A pandémia miatt elmaradt futórendezvények miatt némiképp Csaba lendülete is megtört. Így, hogy végre kedvezően alakul a járványhelyzet és közelednek a lehetséges versenyidőpontok, újra terveket szövöget. Arra törekszik, hogy a fogyás utáni állapota végleges maradjon. Céljai eléréséhez szükséges lenne az optimális testtömeg megtartása. A kedvenc versenyszámaiban tovább fejlődne: a félmaratont két óra alatt, a klasszikus maratoni távot pedig négy és fél óra alatt szeretné rendszeresen teljesíteni. A legfontosabb azonban számára az, hogy a lehető legtöbb alkalommal segítsen hozzá fogyatékossággal élőket a mozgás, a tömegsportrendezvények összes pozitív hozadékához.

Meggyőződése, hogy a fia iránt érzett szeretet, a sok közös siker és élmény emléke adja neki az ezek megvalósításához szükséges muníciót.

Négy évvel ezelőtt elvesztette őt, de egységük nem szakadt szét. Mindaz, amit tőle kapott, vele maradt, és továbbra is fejleszti, tanítja.

Nádudvari Péter gyógypedagógus

Képek: Papp Csaba