„Ha gyereked lesz, meglátod, csak a munkára és az otthoni dolgokra lesz majd időd és energiád, jobb, ha már most hosszú évekre elbúcsúzol a hobbijaidtól” – mielőtt apa lettem volna, többször hallottam hasonlókat. Viszont elhatároztam, hogy az életemben bekövetkező gyökeres változások ellenére sem fogok szakítani a zenével és a sporttal, hiszen azok számomra szükségesek ahhoz, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyek.

Úgy gondolom, hogy ez nem nettó önzőség, hanem a gyerekek számára is gyümölcsöző, hiszen, ha megkeseredettek, frusztráltak a szüleik, az súlyos károkat okozhat a személyiségükben.

Mielőtt megszületett volna a most ötéves kisfiam,

a feleségemmel megbeszéltük, hogy észszerű keretek között kölcsönösen lehetőséget adunk a másiknak arra, hogy továbbra is hódolhasson a szenvedélyeinek.

Engem az „anyamentes időszakban” nagy boldogsággal töltött el, hogy az apróságaimmal közösen felépíthettünk egy „apavilágot”, amelyben állandó vendégek voltak a tréfa, a zene, a nyaktörő akrobatikus mutatványok, na meg a dédelgetés is persze.

Ami pedig az említett kedvteléseimet illeti, természetesen tisztában voltam azzal, hogy nem leszek képes annyit és úgy zenélni és edzeni, mint a szülővé válásom előtt, szóval a korábbi terveimet és személetemet kissé átalakítottam. Egy ismerősöm azt mondta korábban, hogy „akkor leszel a legboldogabb, ha a gyerekeid arcán örömöt látsz”, így elkezdtem azon gondolkodni, hogy tudnám ezeket a számomra fontos dolgokat összeegyeztetni a szülői léttel.

A zenében tudtam honnan meríteni, hiszen korábban már többször adtam gyerekműsort. Előkaptam hát újra a legismertebb cicás-kutyás-mesefigurás klasszikusokat, és a divatos, javarészt már az interneten terjedő gyerekdalokból is megtanultam egy csokorra valót. Elbúcsúztam a rocktól, a poptól és a funkytól – legalábbis egy időre. De egyáltalán nem bántam meg, hiszen mindkét gyerekem nagyon élvezte a rögtönzött „nappalikoncerteket”, gyakran csatlakoztak hozzám ritmushangszerekkel vagy harmonikával.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A kisfiam pedig gyakorlatilag előbb tanult meg énekelni, mint beszélni – már másfél éves korában kristálytisztán dudorászta a dallamokat.

Időnként nemcsak otthon, hanem közösségi házakban és könyvesboltokban is hallottak „apazenét”: évente több alkalommal adok kis gyerekkoncerteket a mai napig is. Először a kisfiam, majd később a testvére is nehezen értette meg ilyenkor, hogy „apa gitárját nem lehet pengetgetni, miközben énekel, mert dolgozik”. De egy idő után mindig elvegyültek a többi gyerek között, így végül nem „torpedózták meg” a műsort. (Bár néha ki kellett rázni egy-egy rejtélyes módon odakerült mütyürt a gitár belsejéből.) 

Köztudott, hogy a zenének számos pozitív hatása van a gyerekekre, több készséget és képességet fejleszt – például a koncentrációt, a memóriát, a szövegértést, és bővíti az azzal szoros összefüggésben lévő szókincset is. Érzelmek, hangulatok széles skáláját is megtapasztalhatják általa. Nagyon boldog vagyok amiatt, hogy mindezt az elmúlt öt év megannyi felejthetetlen felismerésével, rácsodálkozásával, önfeledt mosolyával én is igazolhatom. 

A gyerekeim születése után azt is nagyon vártam,

hogy a zene mellett a sport és a versenyzés örömét is megoszthassam velük. Az ehhez szükséges eszköz egy úgynevezett futóbabakocsi volt, amely egyre népszerűbb a futást kedvelő szülők körében – hasonlít a hagyományos verzióra, de a váza masszívabb, a kerekei nagyobbak és vastagabbak. Miután az édesanyám megajándékozott minket egy ilyennel, csak arra kellett várni, hogy már stabilan üljenek a csemetéim, majd jöhettek a közös kilométerkalandok. Először csak rövid távolságokat tettünk meg, közben figyeltem a reakcióikat, és miután nagy örömmel láttam, hogy tetszik nekik, egyre hosszabb ideig tartottak a közös edzéseink. 

A kocsi aljában mindig volt popsitörlő és pelenka, étel és ital, valamint az időjárásnak megfelelő váltás ruha, hiszen a gyerek szükségleteiről is gondoskodni kell. Egy idő után már nemcsak a szomszédos utcákat vettük célba, hanem egyenesen Álomországig futottunk el – a csendes környezetben és a friss levegőn ugyanis előbb-utóbb szinte mindig elaludt a kisfiam vagy a kislányom, időnként két-három órát is szunyókáltak, amíg egyre több kilométer került a futócipőmbe.

Forrás: Barakonyi Szabolcs / Index

A sok közös edzés gyümölcsét pedig versenyeken arattuk le.

Négy éve a kisfiammal például egy maratonon indultunk közösen, amelyen a 42,2 kilométer több mint háromnegyed részén velem volt – egy időre kiállt a „bokszutcába” enni és inni. Bár akkor még nem beszélt (alig múlt egyéves), de a fülig érő mosolyával elárulta, hogy nagyon jól érzi magát a versenypályán sok száz futó társaságában.

Ezen nem is csodálkoztam, hiszen az esemény egyik „sztárja” lett: a szurkolók és a szpíker hangosan biztatták, a versenyzőtársaktól is rengeteg szeretetett kapott. A célba érés pedig csak hab volt a tortán: vastapsot kapott, és az ő nyakába is befutóérem került.

Három évvel később pedig a kislányomat is elvittem egy versenyre, ő is hasonló élményekkel gazdagodhatott volna – ha nem alussza át a teljes pályán töltött időt és a befutót követő ünneplést. Az éremnek viszont – miután felébredt és a nyakába tettem – ő is nagyon örült.

VIII. Rotary Futófesztivál – fotó: Bertli Zoltán

Nemsokára hároméves lesz, így hamarosan ő is végleg „kiöregszik” a futóbabakocsiból, ami bevallom, kicsit elszomorít. A sportolás olyan érzelmi dimenzióját tapasztaltam meg ezekben az években, amelyet nehéz lenne szavakkal jellemezni. Ez a gyönyörű korszak rövidesen véget ér, de az vigasztal, hogy továbbra is vihetem majd őket versenyre, ahol hasonlóan emlékezetes pillanatok várhatnak ránk, mint korábban – de akkor már a saját lábukon sétálnak vagy futnak be a célkapun, ahogy a kisfiamnak már kétszer is sikerült.

Ahogy említettem, én főleg zene és a sport kincseivel tudom megajándékozni a gyerekeimet. Miután megszülettek, egyik kedvtelésemtől sem kellett elbúcsúznom, sőt azokat sokkal jobb velük űzni, mint magányosan gyakorolni a hangszereken és koptatni a futócipőt.

Ma, apák napján arra biztatnám apatársaimat, hogy nyissák meg hobbijaik kapuját a gyerekeik előtt. Egy varázslatos, semmihez sem hasonlítható világ tárul majd a szemük elé.

Nádudvari Péter

Kiemelt kép: Barakonyi Szabolcs / Index