–

Brooklynban élek tizenöt éve. Tavaly kezdtem harmadszorra mínuszból az életemet, most két pici gyerekkel. Szerelmes lettem nagyon régen, és mindent hátrahagyva rábíztam magam arra, akire nem kellett volna. Aztán minden elromlott, de nagyon. Kimenekítettem magunkat egy bántalmazó házasságból konkrétan a semmibe, és most ennek a döntésnek a lelki,- fizikai,- anyagi- és szellemi nyomorát próbáljuk túlélni. Az ember lánya vagy feláll, és leporolja magát miután földre küldték, vagy elevenen eltemetik.

Csak méltósággal, borzasztó büszkén!

Amikor ujjlenyomatot vesznek tőled a bevándorlási hivatalban, hogy az összes létező adatbázisban lefuttassák, és lássák, nem jelentesz-e veszélyt az Egyesült Államokra, előzetesen egy 120-150 kérdésből álló űrlapot kell kitöltened.

„Ugye, nem buzdított senkit terrorcselekményekre, nem ölt embert?" – „Nem, soha."

Aztán úgy a közepe táján van körülbelül tíz kérdés arról, hogy például: „Tagja volt-e a kommunista pártnak?"

 „Akadt-e a családjában olyan, aki a kommunista párt tagja volt?" Erre most mit válaszoljak? Naná! Kinek nem volt Pesten?!

Aztán: „Bátorított másokat is arra, hogy belépjenek a kommunista pártba?" – Szerintem ezek a kérdések még a McCarthy-korszakból maradtak itt.

A válaszaim mindegyik kérdésre: „Nem, soha."

Nekem annak idején a gimnáziumi iskolarádió jelentette a lokális KISZ-t.

Szegény nagymamám nem sokkal halála előtt az első szabad választásoknál az MSZP-re szavazott. Ezzel adott hangot, neki ugyanis addig csak MSZMP-tagsága volt. Így kapott csak munkát a cipőgyárban, miután a családjától mindent elvettek a kommunisták, és jól bebörtönözték a dédapámat „kulákságért", mert volt egy cukrászdája. Mamát az ávósok verték félig süketre.

Tizenhat éves voltam 1989 novemberében, és néha kilógtam hozzá, mert nem bírtam az otthoni szigorú légkört. Ő nagyon sokat mesélt erről a korszakról, és rendületlenül, izgatottan figyelte a változást. Aztán egyszer csak elkezdődött az összeomlás.

Például ledöntötték a berlini falat is.

Egy hónap múlva leszek negyvenhárom.

A lányom kért egy szikrázós rollert, amit kiszállított a posta, de mi nem voltunk itthon, úgyhogy megkértem az indiai szomszédomat (Samet), legyen olyan jó, és vegye át a csomagunkat.

– Persze, természetesen – válaszolta.

Amint hátraléptem a garázsból, ahol épp a hűtőt szerelte az autójában, megláttam a rendszámát.

„Disabled American Veteran" – Rokkant amerikai veterán.

„Sam, te harcoltál a háborúban?" – kérdeztem.

– Igen, Berlinben. A falnál járőröztünk. Volt egy robbanás, engem pedig eltalált egy lövedék. Ismered a berlini fal történetét?"

És itt megindult a lavina.

Egy órát beszélgettem az indiai szomszédommal autószerelés közben 1989-ről, az oroszokról, a változásról, a szabadságról, a hidegháborúról és a vállalati Volgáról.

Sam, az indiai veterán, aki a rendszám szerint „amerikai veterán

Mindezt 2016-ban, Brooklynban úgy, hogy közben a lányom a régi rollerjén száguldozott, a kétéves fiam egy csővel locsolta a nővérét a 31 fokban, és miután elköszöntem Samtől, újra rápillantottam a rendszámra.

Libabőrös lettem...

V. A.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Maciej Bledowski