Ami nincs benne, az nincs is! – Kilátni egy kötelező olvasmány mögül

–

Két nappal később azon kaptam magam, hogy a könnyeimet törölgetem a nevetéstől, ahogyan Alföldi Róbert és Spiró György Íliászt olvas.

Világszerte olvassák

Március 22-én ugyanis a világ ötvenkilenc országában, Ausztráliától Szerbián és Németországon át Brazíliáig, Rio de Janeirótól Moszkván és Szingapúron át Washingtonig a legkülönbözőbb helyszíneken olvasták fel az Íliászt: egyetemi előadótermekben, múzeumokban, színházakban, közparkokban, középiskolai osztályokban és metrómegállóban. Míg egyes helyszíneken csak egy éneket, vagy akár csak egyetlen jelenetet olvastak, nálunk tizenkét órán át váltották egymást a színpadon színészek, írók, költők, egyetemi tanárok és lelkes diákok. Felolvastak a többi közt: Molnár Piroska, Spiró György, Enyedi Ildikó, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Bezerédi Zoltán, Szervét Tibor, Vojnich Erzsébet, Alföldi Róbert, Takács Katalin, ifj. Vidnyánszky Attila, Kováts Adél, Für Anikó, Szalma Tamás és Závada Péter.

Rögtön a kezdésre érkeztem az Ódry Színpadra, pontosabban az azt megelőző kerekasztal-beszélgetésre, amelyen az esemény hazai megálmodója, Karsai György klasszika-filológus beszélgetett Ritoók Zsigmond akadémikussal és Radnóti Sándor esztétával. Karsai egy anekdotával kezdett: amikor Aiszkhüloszt egy rajongója agyondicséri az utcán, mire ő azt feleli:

mindannyian csak morzsákat söprögethetünk Homérosz asztaláról.

Amit Homérosz nem írt meg, az nincs

Az eposz görög szó, azt jelenti, szó – mutatott rá Karsai, aki szerint bátran érthetjük ezt szakrális értelemben: csak akkor volna szabad elhangoznia, ha azt a teljes, komplex világot értjük mögötte, amelyet az Íliász jelent. Goethe egyébként azt mondta, hogy ami nincs benne a homéroszi eposzokban, az nincs is. Ez persze túlzásnak tűnhet a mai világban, ám ha jobban belegondolunk – és kicsit elhallgatjuk a színpadon némileg dramatizálva felhangzó Íliász-sorokat – már egyáltalán nem biztos, hogy olyan távol áll az igazságtól. A legszembeötlőbb az, hogy míg a középiskolában az időmértékes verseléssel nyomasztottak bennünket, valahol menet közben épp a szöveg értelme veszett el.

Az a sok humor például, amely előbukkant a szövegből, ahogyan a legtöbbünk előtt legfeljebb márványszobrokat (vagy azt sem) felidéző államférfiak feleselnek egymással!

Irigység, féltékenység, rosszindulat, kapzsiság – mai párhuzamként leginkább a rapperek közötti beefeket, azaz szócsatákat említeném, szóval, hogy úgy mondjam, az Íliász eleje maga a #thuglife.

Minden korban mást jelent

Radnóti Sándor azt mondta: a nagy klasszikus ókori eposzok közül valószínűleg az Íliász áll a legtávolabb tőlünk: az Odüsszeiában ott a kaland, a fortély, az Éneiszben egy alapítástörténet mutatkozik meg, az Íliász viszont a hősiesség, a harci erény eposza, amely ráadásul egy örök vitakérdésen alapul (hogy jogos-e Akhilleusz haragja). Ritoók professzor Szabó Árpádot idézte, aki úgy fogalmazott: az Íliász a bosszú epikus tragédiája. Ritoók szerint minden kor embere másként viszonyult az Íliászhoz: a II. világháború után például Priamosz és Akhilleusz végső találkozása a feloldást, megengesztelődést jelentette. Egy szkeptikusabb korban viszont – a múlt század végén – maga Karsai professzor úgy értelmezi ezt a jelenetet, hogy Akhilleusz teljesen elmagányosodott, hiszen a legnagyobb ellenségével kerül emberi viszonyba, és ezután nem marad senki sem.

Ritoók Zsigmond arról is mesélt, hogy míg a XX. században egyértelműen az a népszerűbb, a XIX. század embere számára az Odüsszeia nem is létezett, az Íliász volt az igazi.

Minden kornak mást jelentenek tehát ezek a művek, ám mégiscsak egyetemesek, hiszen megváltozott viszonyok között is képesek mondani valamit az olvasó számára.

Ógörögül is ismerős                            

Az Ódry Színpad kivetítőjén követhettük nyomon, hol járunk épp a felolvasásban – az „alapanyag” Devecseri Gábor fordítása volt. Az egyik legizgalmasabb programpont maga a felolvasás kezdete volt, hiszen Ritoók professzor ógörögül fogott bele az első énekbe. Bár nyilván egy mukkot sem értettem belőle, nagyon izgalmas volt, ahogyan ráismertem a magyarul vagy tizenöt éve betanult verslábakra – hát, nem azt mondom, hogy középiskolában ógörög memoriterekre lenne szükség, de ha a tanárok legalább néhány strófát elmondanának eredeti nyelven, talán jobban értenénk, miért is olyan csodálatos az időmértékes verselés.

Szem helyett füllel befogadni

Agamemnón „szerepében” Spiró Györgyöt hallhattuk az elején, és mondhatom, hogy Agamemnón soha az életben sehol nem volt olyan vicces, mint az ő előadásában. „Ez egy gesztus egy nagyon nagy zseninek – mondta a produkciója után az író. – Vagyis kettőnek, hiszen tudjuk, hogy nem egy Homérosz volt, hanem kettejük között eltelt néhány száz év. És gesztus ez a felolvasás magának a kultúrának is.”

Az író rámutatott egy igen lényeges dologra, amit a ma embere hajlamos teljesen elfelejteni: „Ezek a szövegek annak idején nem olvasásra íródtak, hiszen alig tudott valaki olvasni, hanem elmondásra. Ez magával hozza azt, hogy elő kell adni őket. Az egész úgy van megkomponálva, hogy füllel kell befogadni, nem pedig szemmel. Az a baj a mi kultúránkban – pontosabban nem baj, hanem ilyen lett az idők során – hogy látvány és képi kultúra központú.”

Akár még pár száz évvel ezelőtt is hallás által fogadtak be műveket az emberek. Shakespeare-t is, hiszen nem nagyon volt mit látni az üres színpadon. „Ez egy másfajta megközelítése a szövegnek, és nem árt, ha néha így is elhangzik. A fül az emberi memóriának egy nagyon-nagyon fontos eleme.”

Spiró György szerint az Odüsszeiát azért is könnyebb befogadnunk, mert a műnek van egy főhőse, akivel „együtt utazunk”, csak rá kell koncentrálnunk, olyan, akár egy kalandregény. Az Íliásznak ezzel szemben nem egy központi hőse van, hanem egy társadalmi hálót vázol föl, és ma is ilyen társadalmi hálókban élünk. Nem tudom, hogy a hálózatkutatók felfedezték-e már maguknak az Íliászt, de nem ártana, hogyha megnéznék.” Az író elárulta: ő jobban szereti az Íliászt.

Egy kicsit most már én is.

 Csepelyi Adrienn

Fotók: Éder Vera