„Két lány csak így egyedül? Rossz ötlet…” – Hátizsákos utunk Európán át

– 

Idén nyáron a legjobb barátnőmmel megvalósítottuk egy régi álmunkat, és útnak indultunk, hogy körbevonatozzuk Európát. Mindig érdekelt, milyen lehet így világgá menni, és most, hogy végigcsináltuk, el sem tudom képzelni, milyen lehet hónapokig vagy akár évekig úton lenni. Hiszen egy hónap alatt is annyi minden történt velünk, hogy még évekig fáraszthatjuk a barátokat a sztorikkal.

Amikor a környezetünk megtudta, mi a tervünk, háromféle reakciót kaptunk: „De király, majd meséljetek el mindent!” „Miért nem visztek magatokkal legalább egy fiút, két lánynak nagyon veszélyes, el fognak rabolni benneteket!” „A barátod tényleg elengedett?!” Ezt az utolsót a párom válaszolta meg nekem, miszerint: „Nem vagy a tulajdonom, mást nem tudok csinálni, minthogy támogatlak, mert tudom, hogy úgyis visszajössz.” És tényleg visszajöttem. De ne szaladjunk ennyire előre.

Előkészületek

Mivel sem túl robusztusak, sem naivak nem vagyunk, és tisztában vagyunk azzal, hogy nem minden ember jó, az előkészületek során a biztonságunkkal kezdtük. A magunk és a családunk megnyugtatására beiratkoztunk önvédelemre, hogy eltanuljunk néhány hasznos fogást meg szempontokat, amiket érdemes figyelembe venni, hogy el se jussunk egy veszélyes szituációig.

Végül minket is meglepett, milyen felszabadító dolog földhöz vágni a másikat, vagy kiszabadulni egy szorításból, és noha (hála az égnek) nem kellet élesben használnunk a tanultakat, a magabiztosságunkon sokat lendítettek az órák.

De a biztonság nemcsak fizikai erőn dől el, hanem a tervezésen is. Kijöhettünk volna sokkal olcsóbban, ha például éjszakára nem kell szállást foglalni, hanem akkor vonatozunk, de ezt közös meggyezéssel megtagadtuk, hiszen annyi átszállás és ismeretlen kis állomások szerepeltek az útvonalban, hogy felesleges kockázat lett volna. Ugyanilyen tényező, hogy minden új városba érkezést úgy időzítettünk, hogy még világosban legyen időnk megtalálni a szállást, és inkább keltünk korán, minthogy éjszaka még kint mászkáljunk. Erre kaptunk is megjegyzést egyszer egy hostelben a szobatársaktól, hogy „mi biztos sosem bulizunk”. Megpróbáltuk elmagyarázni nekik, hogyha két napunk van egy gyönyörű városban, ahol fizetünk a szállásért, akkor nem hoz lázba, hogy hajnalig egy kocsmában üljünk, inkább elmegyünk megnézni reggel még egy látványosságot.

 

Anyagiak

Egy ilyen út nem olcsó, hiszen egy hónapra transzport, szállás és kaja is kell, de a vonatbérletünket már tavasszal megvettük, és onnantól indulhatott a szervezés, hogy a lehető legtöbb helyen ismerősöknél, vagy azok ismerőseinél legyen szállásunk.

Ez olyan jól sikerült, hogy a huszonnégy éjszakából tizenötöt ingyen töltöttünk, néha gyönyörű és hatalmas, néha pedig igen aprócska helyeken. Ehhez is kell egyfajta nyitottság (és nem csak a szállásadók részéről), habár mindössze egy olyan vendéglátónk volt, akit nem közös ismerős lévén találtunk, de sosem lehet tudni, pontosan mi vár ránk egy új helyen.

Egyszer két napig miénk volt a lakás, mert annyira bíztak bennünk, hogy csak az utolsó estén találkoztunk, máshol viszont együtt étkeztünk reggel-este, és napközbenre is volt kísérőnk, aki örömmel körbemutogatta szeretett városát, szerencsére nyitottan a mi terveinkre is.

A másik nagy kiadás az étel, de ezt is igyekeztünk kordában tartani, étkezésenként öt eurós limitet beállítva. Ezt szinte végig tartottuk is, talán két alkalommal költöttünk ennél többet egy ebédre, kevesebbet viszont sokkal többször. Igaz, a hazaérkezésünk óta nem bírtam konzervet vagy tortilla-lapot enni, és a virslivel is hadilábon állok, de majd elmúlik. Persze egyetlen út sem teljes gasztroélvezetek nélkül, ezért időnként engedtünk magunknak egy kis ínyenckedést, legyen az akár egy croissant az Eiffel-toronynál, vagy egy holland waffel. És a vendéglátóink is örömmel tömtek minket finomabbnál finomabb falatokkal, ezeket hálásan fogadtuk.

Sok nagyvárosban elengedhetetlen a metróbérlet a hatalmas távolságok miatt, de ha az ember nagyon sportosnak érzi magát, a legtöbb látványosságot gyalog is érdemes feltérképezni. Mi is így tettünk, szinte mindennap legalább tizenöt-húsz kilométert gyalogolva, csak a legindokoltabb esetekben szálltunk tömegközlekedésre, és a spóroláson kívül még szuper helyeket is találtunk magunknak. Klassz kirakatokat, érdekes embereket, vagy egy szép panorámát szelfiző tömegek nélkül.

A programokon is sokat spórolhatunk, ha hajlandók vagyunk kilépni a komfortzónánkból.

A legjobb példa talán Barcelona, ahol nem akartunk harminc eurót fizetni fejenként a belépőinkért egy Gaudí-házba. Aztán néhány utcával arrébb találtunk egy hasonlót harmadáron, és noha először meg sem mertük nézni az árakat, végül a kedvenc programom lett az egész városból. Vagy amikor hatkor keltünk, mert fél füllel meghallottuk, hogy reggel nyolc előtt ingyenes a belépés valahová, ahova éppen próbáltunk jegyet foglalni a neten egy vagyonért.

Néhány klassz kaland a véletlennek köszönhetően

A sok előkészület, gondos tervezés ellenére is vannak tényezők, amikkel nem számol az ember, és éppen ezek azok, amik miatt különleges volt az utunk. Hiszen évente milliók látják az Eiffel-tornyot vagy a Berlini falat, de ezek az apróságok így csak velünk történtek meg.

Például egy ízben kiderült, hogy a lefoglalt kempingünk lényegében nem létezik (illetve igen, csak egy másik országban, az itteninek pedig mások a feltételei), ezért last minute kellett szállást szereznünk, ha nem akartunk a tengerparton aludni.

 A lakás, amiben ingyen lakhattunk, ha cserébe kitakarítjuk, két HATALMAS macska otthona, olyan szőrréteg borított mindent, hogy alig láttuk a bútorokat, és hobbijuk volt a padlóra pisilni.

Párizsban épp nemzeti ünnep volt, ezért amíg az emberek a felvonulást nézték, mi ingyen, mindössze huszonöt perc sorban állással bejuthattunk a Louvre-ba Mona Lisához.

Egy kedves kalauz, aki nem büntetett meg minket, noha a helyjegyünk egy nappal későbbre szól egy rendszerhiba miatt. 

Felsővezeték-szakadás volt, elfogytak a helyek, esetleg a lelkesedésünk, illetve mégis zárva van az a hely, amit szerettünk volna megnézni.

A nyár közepéhez képest éppen csak tizenöt fok volt, és szakadt az eső, ezért az összes ruhánkat egyszerre hordtuk.

Egy ingyenes idegenvezetés a hostelünk lakói számára egy szuper helyre, ahova magunktól sosem jutottunk volna el.

És a sor itt még nem ért véget. Kaptunk mindent út közben, de végül azt hiszem, az összes nehézségből jól jöttünk ki.

Emberek

Talán ez is a véletlenekhez tartozna, de annyira emlékezetes, hogy muszáj volt kiemelnem. Külföldön élő magyarok, akik szívesen látnak vendégül, megosztják, amijük van, és csak azt bánják, hogy a hátizsákban nem tudtunk nekik pálinkát hozni. Vagy egy francia boltos, aki közös nyelv híján is segíteni próbált, aztán ámulva figyelte, ahogy azt magyarázzuk a hatalmas hátizsákjainkkal, mióta vagyunk úton, honnan jöttünk, sőt a sztorink annyira lenyűgözte, hogy ajándék csokit is csapott a bevásárlásunk mellé.

Az évek óta nem látott külföldi barátok, akik fölött mintha nem teltek volna el az évek, ugyanott folytattuk ahol abbahagytuk.

Vagy a büfés egy világvégi állomáson, akiről kiderült, hogy szintén magyar, és innentől kezdve annyiszor töltötte újra a kulacsainkat, ahányszor csak kellett a várakozás alatt, „Ha már csak ennyivel tudok segíteni”. A távoli rokonok, akik nem beszéltek semmilyen közös nyelvet, ezért én fordítottam izzadva három napig spanyolról magyarra, de ennek ellenére annyi szeretetet kaptunk, hogy az hetekig távol tartotta a honvágyat.

 

Hogy véghezvihessük, amit elterveztünk (vagy legalábbis nagyjából azt, hiszem, sok tényező írta felül a terveinket), szükségünk volt az otthoniak támogatására is. Bíztak benne, hogy az elmúlt években elég sokat tanultunk tőlük, és megbíztak bennünk, hogy jó döntéseket fogunk hozni.

Ha nem is sikerült legyőzniük a félelmeiket, erőt vettek magukon, hogy támogatni tudjanak minket, és ne azt halljuk, hogy mennyire rossz nekik most nélkülünk.

És persze a legfontosabb: az útitársam. Barátok vagyunk, amióta csak megszülettem, mással el sem tudtam volna képzelni, hogy elinduljak egy ilyen útra. Sok mindenben hasonlítunk, de szerencsére nem teljesen, így sosem egyszerre pánikoltunk be, lett elegünk vagy honvágyunk. Míg egyikünk az utazást, másikunk a programokat intézte, megosztottunk jót és rosszat, néha összezörrentünk, elegünk lett egymásból és az állandó együtt levésből. Röhögtünk a tökéletlenségeken, ha a másiknak már nem maradt hozzá ereje, megláttuk a szépet akkor is, amikor már hulla fáradtak voltunk.

Ezektől lett olyan emlékezetes a felnőtté válásunk ezen rövid, de tartalmas fejezete. Megcsináltuk. Jöhet a következő állomás!

Pichler Zsófi

 

További képek az útba ejtett városokról az Instagramon: @zsofipichler