Ezek az események hagyják a legmélyebb nyomot a személyiségeden

–

Mi az a Big Five személyiségmodell?

Ahhoz, hogy megértsék, hogyan szerveződik a személyiség, a pszichológusok egy része az 1930–1940-es évektől kezdve a nyelv vizsgálata felé fordult. Megfigyelték ugyanis, hogy emberek mindenfajta lélektani előképzettség nélkül képesek jellemezni egymást. Miután a kutatók összegyűjtötték a nyelvben felbukkanó tulajdonságokat, statisztikai módszerekkel elemezték, mely kifejezéseket említenek együtt, melyek korrelálnak egymással, azaz szólnak ugyanarról a háttértényezőről. Ez alapján 5 különálló faktort azonosítottak, amely a személyiség struktúráját adja, és amely meglehetősen univerzálisnak tűnik. 

Ez azt jelenti, hogy az összes tulajdonságunk erre az 5 alapdimenzióra vezethető vissza, amelyre az OCEAN betűszóval szoktak az angolban utalni.

• A tapasztalatokra való nyitottság (openness to experience) azt jelzi, hogy valaki mennyire kíváncsi, kalandvágyó, szeret-e új dolgokat felfedezni, mennyire intenzíven él meg érzelmeket, milyen a fantáziája, hajlamos-e megkérdőjelezni a tekintélyt, a hagyományokat.
• A lelkiismeretesség (conscientiousness) elsősorban az erkölcsösség, a szorgalom, az önfegyelem fokmérője, arról szól, hogy mennyire kötelességtudó, megfontolt, kompetens valaki.
• A harmadik faktor az extraverzió (extraversion), amely a szociabilitásra, az élénkségre, a kifelé fordulás mértékére utal.
• A barátságosság (agreeableness) a következő dimenzió, idetartozik, hogy mennyire önzetlen, őszinte, gyengéd, szerény, bizalomteljes és megbízható valaki.
• Az utolsó vonásegyüttes pedig a neuroticizmus vagy érzelmi stabilitás (neuroticism), amely a szorongás, az ellenségesség, a sebezhetőség, az érzelmi változékonyság ránk jellemző szintjét ragadja meg. 

Mindezt azért írtam le viszonylag hosszabban, mert a személyiség változásait vizsgáló kutatások jelentős része ezzel a modellel dolgozik, és ezen vonások alakulásában mutat ki különbségeket. 

Idővel változtunk, csak nem mindig vesszük észre

Több tanulmány eredményei is arra utalnak, hogy az emberek idősebb korukra átlagosan barátságosabbak, lelkiismeretesebbek, érzelmileg stabilabbak lesznek.

Mivel az átalakulás fokozatos, az egyén számára nem is mindig tűnik fel, de ha sok év elteltével visszagondolunk a korábbi énünkre, elámulhatunk a különbségeken.

A változásban természetesen szerepet játszanak biológiai folyamatok (nagyjából 25 éves korunkig érik a homlokunk mögötti prefrontális kéreg, amely többek között az önkontrollfunkcióinkért felel). Érdekes továbbá, hogy az idősebb felnőttek a fiatalokhoz képest kívánatosabbnak is írják le az olyan tulajdonságokat, mint a megbízhatóság, a hozzáértés, az udvariasság vagy a gyakorlatiasság. 

Sőt, ahogy idősödünk, egyre inkább el is várják tőlünk, hogy lelkiismeretesen és kiszámíthatóan viselkedjünk (ennek a jelentőségére még visszatérek). Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a vonások nemcsak a főnökeink, hanem a potenciális partnereink számára is egyre vonzóbbak: a közösségi normákon túl tehát a személyes céljaink, a párkeresés, a családalapítás is abba az irányba hathat, hogy erősödjünk ezekben a dimenziókban. Ez szükséges ugyanis ahhoz, hogy kielégítő emberi kapcsolataink legyenek, megfelelően helytálljunk a családi életünkben és a munkánkban, vagy megőrizzük az egészségünket – az egészségtudatos viselkedések (edzés, mértékletesség) szintén összefüggnek a lelkiismeretesség és az érzelmi stabilitás magasabb voltával. 

Érdemes terápiába menni?

A pszichológiában már csak azért is fontos kérdés a személyiség megváltoztathatósága, hiszen maguk a terápiák is sok esetben erre irányulnak. Bent Roberts és munkatársai 2016-os kutatásukban 207 olyan tanulmányt azonosítottak, amelyek a Big Five személyiségjellemzők szintjét mérték a lelki segítségnyújtás előtt és után. Az eredmények összesítéséből az derült ki, hogy átlagosan 24 hét, azaz fél év alatt ezek a beavatkozások jelentős és tartós változást hoztak. 

Az érzelmi stabilitás volt az a tulajdonságtartomány, amelyben a legnagyobb módosulást lehetett elérni, ezt követte az extraverzió. Ami érdekes, és a témával foglalkozó kutatásokban rendszeresen visszatér, hogy az alkalmazott terápia típusa nem állt szoros összefüggésben a személyiségvonások változásának mértékével: azt szokták mondani, hogy nem maga a módszer az, ami igazán számít (persze azért illeszkednie kell a személy problémájához), hanem a terápiás kapcsolat az, ami gyógyít.

Roberts és munkatársai emellett azt találták, hogy a szorongásos zavarokkal jelentkező kliensek változtak a legtöbbet, míg a szerhasználati zavarokkal, függőségekkel küzdők a legkevesebbet.

Az addikciókból általában nehéz kitörni, és menet közben gyakoriak lehetnek a visszaesések (de ha az ember felismeri, hogy már nem ugyanoda csúszik vissza, mert előrébb tart önismeretben, önszabályozásban, illetve más védőfaktorok tekintetében, az sokat segíthet – állítja dr. Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus, akivel a Lélektani határban beszélgettem ITT).

Ezek az életesemények formálnak minket a leginkább

Izgalmas vizsgálat jelent meg pár hete a European Journal of Personality című szaklapban. Német és svájci kutatók az elmúlt 30 évben közzétett tanulmányokat elemezték újra, hogy megtudják, életünk mely történései vannak a legnagyobb hatással a személyiségünkre. A több mint 120 ezer résztvevővel végzett 44 (angol nyelvű, nyugati) kutatás metaanalízise során tíz életeseményre összpontosítottak a szerzők: 1) az új párkapcsolatra; 2) a házasságra; 3) a gyerek születésére; 4) a különélésre; 5) a válásra; 6) a megözvegyülésre; 7) a diploma megszerzésére; 8) az első munkahelyre; 9) a munkanélküliségre; és 10) a nyugdíjba vonulásra. 

Az adatok összesítésekor Janina Larissa Bühler és kollégái azt találták, hogy a legnagyobb személyiségváltozást a diploma megszerzése, az első munkahely, az új párkapcsolat, a házasság és a válás okozta. Úgy tűnik, hogy azok, akik új kapcsolatba lépnek, átlagosan lelkiismeretesebbé (kiszámíthatóbbá, kötelességtudóbbá, fegyelmezettebbé) válnak, és elégedettebbek lesznek az életükkel. Ez még inkább igaz az első munkahely megszerzésére, amelynek hatására általában az önértékelés is fokozódik.

A diploma kézhezvétele az eredmények szerint növeli az érzelmi stabilitást, vélhetően azért, mert a személy egy vizsgákkal teli stresszes időszakot zár le. A házasság csökkenti a nyitottságot, a gyerekvállalás az extraverziót,

ami nem csoda, hiszen az emberek többsége ilyenkor – főleg, amíg a gyerekek még kicsik – hajlamos a családjára fókuszálni. Izgalmas továbbá, hogy míg a különélés fokozta az élettel való elégedettséget, addig a válás csökkentette, utóbbihoz viszont a lelkiismeretesség magasabb szintje társult – talán azért is, mert az emberek egyik megküzdési mechanizmusa a házasságuk felbomlásakor gyakran az, hogy nagyobb figyelmet szentelnek a munkájuknak. 

Érdemes röviden azt is áttekinteni, milyen általános mintázatokra bukkantak a kutatók. Kiderült például, hogy a munkával kapcsolatos életesemények hatása erőteljesebb volt (különösen az emberek önértékelését, lelkiismeretességét befolyásolta), a szerelemé valamivel gyengébb, viszont ez hatott jobban az élettel való elégedettség mértékére.

A szerzők arra is kitérnek, hogy a vizsgálatok valószínűleg a nyereségalapú életesemények azonnali, ám sokszor átmeneti hatását tudták inkább megragadni, míg a veszteségalapú életesemények következményei általában lassabban bontakoznak ki, de tartósabb változásokkal járnak.

Emellett azt is lényeges figyelembe venni, hogy a személyiség módosulásai nem mindig vehetők észre egyéni vagy személyközi szinten – elsősorban több száz vagy ezer ember átlagainak összevetésekor jelennek meg.

Az a bizonyos három feltétel

A könyvesboltok polcai roskadoznak az önsegítő kötetektől, amelyek magukban hordozzák azt az ígéretet, hogy képesek lehetünk változtatni önmagunkon: kialakíthatunk olyan vonásokat, amelyeket kedvezőnek tartunk, és elhagyhatunk olyanokat, amelyek ártalmasak a testi-lelki-társas egészségünkre nézve. Mi igaz ebből? Valóban meg tudunk változni? 

Mára több szakember a motiváció és az önszabályozási folyamatok személyiségváltozásban betöltött szerepét kezdte el kutatni. Marie Hennecke és kollégái alkottak meg egy olyan elméletet, amely szerint három feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy valaki változni tudjon. Az első feltétel, a kiindulópont, hogy a személy egyáltalán akarjon változni. Azt mondhatnánk, ez magától értetődik, ám sok esetben szembesülnek a családtagok, a partnerek, a barátok azzal, hogy valójában ők vágynak a szerettük változására, az illető maga viszont erre kevésbé motivált.

Persze azt, hogy mely tulajdonságokat tartjuk pozitívnak, számos tényező meghatározza: temperamentumjellemzők, társadalmi normák, egyedi tapasztalatok, vagy az, hogy mire láttunk példát magunk körül. Előfordulhat, hogy egy tulajdonság elsajátítására önmagában vágyunk, azért, mert élvezetes számunkra a gyakorlása: például rájövünk, hogy tulajdonképpen szeretünk új dolgokat felfedezni, ha egyszer rávesszük magunkat. Más esetekben viszont azért akarunk birtokolni egy adott vonást, mert ez vezet a céljaink eléréséhez. Mondjuk, szeretnénk párt találni, emiatt többet járunk társaságba, és nyitottabbak leszünk (legalábbis átmenetileg). 

A második feltétel, hogy elhiggyük, a személyiség megváltoztatása lehetséges, és mi magunk is képesek vagyunk rá.

Ehhez tartozik, hogy tudjuk-e azonosítani a céljaink szempontjából releváns helyzeteket, vannak-e eszközeink arra, hogy a régi válaszainkat új működésmódokkal helyettesítsük, elég önkontrollal bírunk-e ahhoz, hogy kitartsunk a változás mellett, és rendelkezésünkre állnak-e olyan (társas) források, amelyekből töltekezni tudunk. A harmadik feltétel pedig az, hogy az önszabályozás által létrehozott változásokat addig ismételjük, amíg szokássá nem válnak. Mivel a pszichológiában személyiségen az érzelmek, a viselkedések és a gondolatok egyénre jellemző mintázatait értjük, így, ha képesek vagyunk ezek bármelyikén alakítani, és ez a módosulás rögzül, akkor változott is a személyiségünk.

Ha ez ilyen egyszerű, miért nem változnak meg többen? 

Marie Hennecke és kollégái azt is hangsúlyozzák, hogy bár a céljaink folyamatosan alakítják a személyiségünket, a személyiségünk is hat arra, hogy milyen céljaink lesznek. Ráadásul sok esetben hajlamosak vagyunk eleve olyan célokat kitűzni magunk elé, amelyek összhangban vannak a személyiségünkkel. Egy introvertált ember például kisebb valószínűséggel határozza el, hogy elmegy egy társasági eseményre, és ott új barátokat szerez. Sőt, kutatások azt is megerősítették, hogy az introvertáltak általában alulértékelik az extravertált viselkedés okozta örömöt, pedig ha egy kísérletben arra kérik őket, mutassanak ilyen magatartást, akkor épp úgy élvezik a társaságkedvelőbb viselkedést, mint az extravertáltak (a témáról ITT írtam bővebben). 

Vizsgálatokból az is kiderül, hogy a legtöbb ember relatíve elégedett a tulajdonságaival, illetve hajlamos az átlagosnál pozitívabbnak értékelni a vonásait. Az is lehet, hogy el sem hiszi, hogy tudna változtatni, vagy hogy ez megérné számára az erőfeszítést. Amikor pedig hibázik, azt gyakran külső tényezők, például a balszerencse számlájára írja, netán másokat okol, míg a sikereit belső tényezőkkel, a saját kiválóságával magyarázza (kivéve például imposztorszindrómával, amelyről Takács Dalma kollégám készített összefoglalót ITT). Léteznek olyan pszichés állapotok is (tipikusan ilyen a narcizmus), amikor valaki kevésbé képes nézőpontot váltani, decentrálni, más szemszögből rátekinteni a saját viselkedésére, és arra, ahogyan a működésével a környezetére hat. Önreflexió hiányában viszont nagyon nehéz reálisan értékelni magunkat, és észrevenni azt, hogy min kéne változtatnunk. 

Sokunkban ráadásul van egy alapvető igény a folytonosságra, az önkonzisztenciára. Mintha legbelül ezt mondanánk magunknak: „Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de legalább ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam.”

Felnőttkorunkra pedig valószínűleg hatékonyan kialakítottuk a személyiségünkhöz leginkább illeszkedő környezeteket, például olyan munkát választottunk, amelyben az erősségeinkre tudunk alapozni. Mivel ezekben a vonásokban vagyunk „jók”, lehet, hogy ezeket is tartjuk értékesebbnek, a többire meg csak legyintünk. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy változtatni általában nehéz, gyakran szorongunk az új dolgoktól, a környezetünk reakciójától.

Viszont ha túlságosan ráállunk egy egyoldalú működésmódra, az előbb-utóbb a rugalmasságunk elvesztéséhez vezet, ami sem a társas kapcsolatainknak, sem az egészségünknek, sem a munkánknak nem tesz jót. Ezért is érdemes folyamatosan keresni az önfejlődés lehetőségeit: könyveket olvasni, ha tehetjük, terápiába járni, és úgy általában azt figyelni, mi mindent tanulhatunk önmagunkról és másokról a legkülönfélébb helyzetek által.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jorm Sangsorn

Milanovich Domi