–

Hetvenkét nap nap

Ennyi telt el azóta, hogy egyetlen hátizsákkal a vállunkon elhagytuk kicsinyke görögországi falunkat, ahol egy esztendővel ezelőtt vásároltunk egy tengerparti kis kuckót. Azt hittük, mindössze egy hetet töltünk majd Tel-Avivban, a kedvesem szüleinek házában, és már repülünk is vissza a négy kiscicánkhoz, frissen felgereblyézett fűszerkertecskénkhez, és szeretett szomszédainkhoz, akiket szorosan megöleltünk búcsúzóul, a kezükbe nyomtunk egy zsák macskaeledelt, ők pedig a fülünkbe súgták: „Nagyon fogtok hiányozni, siessetek haza”. Könnybe lábadt szemmel válaszoltuk akkor: „Mielőtt a pimasz pipitér újra átveszi az uralmat a kiskertünk felett, már itt is leszünk”.  

A két és fél hónap, ami ezután következett kicsit olyan volt, mint mikor a kedvenc tévésorozatunk alkotói lecserélik az írói brigádot, és hirtelen csupa olyasmi történik, amit – hogy netes mém-nyelven fogalmazzak – „nem láttunk jönni”. Az athéni reptéren tudtuk meg: az Izraelben kötött bejegyzett élettársi kapcsolatunk honosítása nélkül Nimrod nem tartózkodhat három hónapnál hosszabb időt az EU országaiban, és hogy még izgalmasabb legyen a forgatókönyv, engem diszkvalifikált Izrael, ami az ottani munkavállalási engedélyemet illeti, hiszen az elmúlt 365 napban nem töltöttem elég időt Tel-Avivban ahhoz, hogy rezidens-státuszt kaphassak. 

A „Ha az élet citromot oszt, csinálj belőle limonádét!” elvét követve nekiindultunk a nagyvilágnak

Csupa olyan helyre utaztunk, ahol mindketten szívesen látott vendégek voltunk. Ha már így alakult, Londontól Isztambulon át Bukarestig – ahol hála a párom erdélyi magyar gyökereinek, intézni kezdhettük Nimi román útlevelét, mely garantálta, hogy egy szép napon hazatalálhassunk – mindenütt Kristóf’s Kitchen-féle pop-up vacsorákkal és főzőkurzusokkal hakniztunk végig. 

„Megtörthetetlenek vagyunk!” – mondogattuk egymásnak, és mindennap emlékeztettük magunkat arra, milyen szerencsések vagyunk, hiszen sokkal rosszabb is lehetne. És… lett is. 

Amikor pedig egy vasárnap hajnalban éjszakai ügyeletet kerestünk Isztambulban, mert Nimi füléből egyszer csak dőlni kezdett a vér, és hamar kiderült, hogy beszerzett egy jó kis középfülgyulladást, már egészen bizonyosak voltunk benne, hogy „ezt a sorozatot” nem akarjuk tovább nézni. Persze, ha hallgatok az infantilis ösztöneimre, afféle pokolbéli ómennek is tekinthettem volna, amikor pár hete elbuktuk a fél évvel korábban vásárolt Madonna-koncertjegyünket, mert a mindig legyőzhetetlen „vaslédi” bejelentette: ínszalagszakadása miatt törli a show-t, amelyre a jegyünk szólt. 

Tudhattam volna, hogy ha még Madonna is megingott, akkor valóban bármi megtörténhet a világban…

Még akár az is, hogy a „tévéshow”-nk kontrollvesztett alkotói immáron végletesen túllőnek a célon, és bármit megtesznek a nézettség fenntartásáért, például azt, hogy egy kínai vadállatpiacon fertőzött denevérek húsából pusztító vírus tizedeli az emberiséget, mely hetek alatt világjárvánnyá dagad, és mire Nimi kézhez kapja az útlevelét, és visszatérhetünk Budapestre, a Föld effektíve megbénul. Ha mindez tényleg egy hatásvadász szappanopera cselekménye volna, szemforgatva kapcsoltam volna át másik csatornára, vagy kinyitok egy értelmes könyvet – de akárhányszor kinyitottam a szemem reggel, negyed-másodpercekre elfeledve a valóságot, a tarkómra zuhant a tény: itt nincs távirányító. 

Az utolsó – Budapesten töltött – napunkon végképp szürreális mozivá fokozódott a zsánerek keveredése

A katasztrófa road movie musical-elemekkel ötvöződött: egy – a majdnem-kijárási tilalomnak köszönhetően – szinte üresen kongó stúdióban, Napóleon-jelmezben, origami róka-maszkkal a fejemen léptem fel Till Attila, Majka, Ábel Anita, Hajós András, Ganxta Zolee, Judy és Cyla előtt, és énekeltem, hogy „What does the fox say – ringidingidingidingidigin”… Mindezt hónapok óta teljes titokban próbálva a családom és a barátaim előtt, majd miután lelepleződtem, és hazaszaladtam megölelni az édesapámat, hogy most aztán tényleg hazamegyünk a falunkba, érkezett a bejelentés: másnap éjféltől Magyarország lezárja a határait. 

Görögországban ekkorra már minden iskola, vendéglátóipari egység, sőt a templom is bezárt a kapuit, a hatóságok pedig vészüzenetben értesítettek mindenkit: a veszélyhelyzet extrém, a kijárás senkinek sem javasolt, a repülőtéren pedig hőmérővel várják a beutazókat, és akinek hőemelkedése van, az azonnal kórházi karanténba kerül, de a makkegészségesen az országba érkezők számára is kötelező a kéthetes házi karantén. 

Ez volt az a pont, amikor elhatároztuk, hogy még Budapesten bevásárolunk két hétre elegendő száraz hüvelyest, csonthéjasokat, aszalványokat, és néhány üveg bort, és megkértük egy falubéli barátunkat, aki sofőrként dolgozik, hogy repítsen haza minket. A vonatok, buszok és hajók már mind ritkított menetrenddel jártak, mi pedig alig másfél órával éjfél előtt landoltunk. 

Soha nem esett olyan jól a levegőbe szippantani, mint mikor kiléptünk a terminál kapuján, és már bizonyosak voltunk benne: senki és semmi nem tarthat vissza minket attól, hogy ma éjjel végre a raklapokból eszkábált ágyunkban alhassunk. 

Kietlen autópályákon, sötét hegyen-völgyön átvágó, kanyargós tengerparti utakon járva, közel háromórás utazást követően, végre bekanyarodtunk a falunk felé vezető földúton. Szótlanul, tágra nyílt szemekkel bámultuk a távolból kibontakozó házunkat, majd amint kiszálltunk a kocsiból, kiáltozni kezdtünk: „Fava! Tahini! Arak! Lángosh!” – a négy macska pedig legnagyobb meglepetésünkre másodperceken belül nyargalni kezdett felénk.

Nyoma sem volt a hírhedt macsek-haragnak

A hatalmasra nőtt cicák dorombolva vetették magukat a vállunkra, a lakásba lépve pedig úgy éreztük magunkat, mintha az elmúlt hetvenkét nap meg sem történt volna: a karácsonyfa a sarokban csillámlott, a mikulásvirág vörösen virított, a kotyogós kávéfőzőnk a rezsó mellett, mintha csak ma reggel felejtettük volna ott. 

Mondhatnám, hogy diszkréten elpityeredtünk, de az igazság az, hogy hangos zokogásban törtünk ki, és úgy öleltük egymást, mi, a fura család még furább sorssal, hogy nem tudtuk megkülönböztetni a macskagyerekek szívverését a sajátunktól. 

Hajnali négyre a karácsonyfa dobozba került, a lakás csillogott-villogott, mi pedig – hónapok óta először – igazán mélyen aludtunk. 

Amikor másnap kinyitottam a szemem, a zsalugáterek résein beszűrődő reggeli nap sugarai már pimasz táncot jártak az arcomon. Az erkélyajtóhoz léptem, és tágra nyitottam a zsalukat. A tintakék tenger tükrén arany glitterek szökdécseltek, a házunk alatti olívaligetet pedig sárga vadvirágok borították. Feltettem a kotyogóst, és átkiáltottam szeretett szomszédainknak. Wendy megjelent a lépcsőfordulóban, majd a levegőbe ölelve, tízméteres távolságról alaposan „megszorongattuk egymást”. A cicák az alvó Nimi hasán ugrálva jelezték: tragikus világjárvány, drámai hazatalálás ide vagy oda, a reggeli nem várhat. Míg a négy szőrgombóc élvezettel ropogtatta a kosztot, zabtejes kávénkat szürcsölgetve a kiskertünkre pillantottunk. 

A pipirét nemcsak hogy visszavette az uralmat a kertecskénk felett, de barátokat is hívtak: százszorszépek, pipacsok, repcevirág pompázott a lépcső tövében. „Azt hiszem, nem sikerült teljesítenünk az ígéretünket, miszerint hamarabb itt leszünk, mint a gyomok” – mondta mosolyogva Nimi, én pedig ábrándozva bámultam a saját kis vadvirág-rétünket. 

„Azért döbbenetes, hogy a világ akkor tud csak igazán virágba borulni, ha az ember egy kicsit eltűnik” 

– mondtam, és elindultunk a kietlen tengerpart és a kicsi halászcsónak-kikötő felé, ahol a kristálytiszta vízben halhadak cikáztak, a lelakatolt taverna teraszán színes madárcsapat ejtőzött, a hajócskákat pedig fénylő pókhálók fedték. Némán bámultam a szemközti szigeteket, és egyszeriben ráeszméltem: 

Hetvenkettő – a kényszerszabadságunk napjainak száma

A kabbala tanai szerint Isten neveinek számával egyezik. A héber betűket, melyek a Teremtő szót teszik ki hetvenkétféle-képpen rendezhetjük újra, és mind más módon kapcsol minket az eredendő fényhez. Akad, amelyik csodákat hoz az életünkbe, míg egy másik a javaink megosztását jelenti, egy következő pedig kétségeken való felülemelkedésben segít. A Biblia szerint Isten hetvenkét nyelvvel okozott bábeli zűrzavart, amikor a hírhedt mennyekig érő tornyot építettük mi, emberek, és Jákob égig érő lajtorjáján is hetvenkét fok volt. 

Nem vagyok vallásos, de hívő igen, abban pedig biztos vagyok, hogy a spirituális tanok mind üzeneteket rejtenek, jelen esetben talán egyszerűen csak azt: nem kell folyton még feljebb és feljebb másznunk. 

A naplementében hazafelé bandukolva az Óz a csodák csodája Dorothyjának bölcselete szökött a fejembe: „Ha legközelebb a szívem vágyát fürkészem majd, és nem találom meg a tanyánk kerítésénél, bizonyos lehetek benne, hogy nem is veszítettem el soha.”

Aggódunk az emberiségért

Féltjük a szeretteinket, és fogalmunk sincs, hogyan folytatódik majd ez a soha véget nem érő mozi, amelyben az egész emberiség főszerepet játszik, de talán először életemben éreztem: ha nem volna kötelező itthon maradnunk, akkor sem akarnék mozdulni innen. Mert mindenütt jó, de legjobb ott, ahol gondoskodhatunk azokról, akik értelmet adnak az életünknek. 

Most van itt az ideje, hogy sokkal jobban figyeljünk, és vigyázzunk – magunkra, egymásra, a macskáinkra, a szomszédainkra, és az egész, vadvirágba borult világra. 

Steiner Kristóf