Nyolc kerék, két szív, egy város
Képzelj el egy világot, ahol nem figyelik minden mozdulatodat árgus szemekkel. Ahol nem ugranak félpercenként oda hozzád szánakozva, kéretlen segítséget nyújtva, és ahol olyan önállóan közlekedhetsz, mint még soha. Igen, lehet, hogy számodra Budapest pont ilyen, de a párom és én kerekesszékkel élve mindennapjainkat, folyamatosan a fönti élményekkel találkozunk, amint kitesszük a lábunkat (khm... kerekünket) a lakásból. De nermég megkóstoltuk a szabadságot. Barcelonában minden olyan magától értetődőnek tűnt... legfőképp a létezésünk. Barcelona egy alternatív valóság a mi szemünkben, hogy milyen életet is élhetnénk… Ivanova Daniela vagyok, szeretem az életet, a szerelmet, az utazást. Ja... és mellesleg kerekesszékben ülök.
-
Húszéves koromban látogattam el először Spanyolországba, de úgy „ügyeskedtem”, hogy a kéthetes nyaralás alatt már a második napon eltörtem a lábamat. Mondanom sem kell: megütött a guta, tekintve, hogy gyerekkorom óta erről az útról álmodoztam. De hát Murphy törvénye nagy úr, és én előszeretettel szoktam betartani minden paragrafusát.
Viszont a barcelonai reptéren, a képeslapokat nézegetve elhatároztam, hogy nem veszek itt egyetlen szuvenírt sem, mert így legalább egyszer az életben „kénytelen leszek” visszautazni azért a nyamvadt képeslapért. Méghozzá gyógyult lábbal, boldogan, párkapcsolatban.
Murphy akkor megszívatott, de azóta már más életének tönkretételével foglalatoskodik, ugyanis egyszer sem törtem össze magam az elmúlt hét évben (lekopogom gyorsan!), sőt, tavaly márciusban tényleg visszatértem Barcelonába: méghozzá az ötödik évfordulónk megünneplése céljából.
Az utat már januárban elkezdtük szervezni, és az egyéni utazás mellett döntöttünk. Leleveleztem minden fontos részletet a légitársasággal, hostellel és biztosítóval, majd hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már utazunk is. Borzasztóan izgultunk… Tudni kell rólunk, hogy mindketten ugyanazon betegséggel küzdünk (jól beválasztottuk egymást, adjunk a sztereotípiáknak!), törékenyek a csontjaink. Nem baj, legalább, ha valami történik, majd a biztosító fizet, és többszörösen megtérül az utazás ára... Persze igazából egy babszem sem fért el a fenekünkben, ez volt ugyanis az első közös, s egyúttal teljesen önálló utunk.
De túléltük. És fürödtünk a „jólétben”! Úgy éltük meg az ott töltött négy napot, mintha Csodaországba csöppentünk volna. Az egy dolog, hogy meleg van, süt a nap, illatos a tenger és isteni a paella, de azok a gyönyörűséges, lekerekített járdák! A hiperszuper, gigamodern buszok, a jobb napokat is látott, ám teljesen akadálymentes metrók, és a tökéletes meredekségű, várakozóan felénk kacsintgató rámpák! Ez a függetlenség édes íze, maga a mennyország!
A szállásunk a Gótikus negyedben helyezkedett el, és este tízkor landoltunk. Lelki szemeink előtt már láttuk, ahogy az első sötét sikátorban kirabolnak minket, ezért különböző teóriákat gyártottunk arról, miként menekülhetnénk meg. Tettessük magunkat hülyének? Ezt a tévhitet amúgy is előszeretettel húzzák ránk itthon. Vagy hajléktalannak? Budapesten az is tutira beválna. Végül arra jutottunk, hogy bekukkantunk a sikátorba, és ha jelez az a bizonyos „vészvillogó”, inkább taxival megyünk. Aztán persze rájöttünk, hogy mi is tele vagyunk általánosítással, mert a sikátor semmivel sem veszélyesebb, mint az utca. Szombat volt, pezsgett az élet, és elégedetten konstatáltuk, hogy az egész Gótikus negyed egy menő turisztikai látványosság. Öröm volt benne eltévedni, és végül betérni a szerény hostelbe, aztán spanyolul köszönni az igen szótlan, ám rendkívül készséges portásnak. Megérkeztünk!
A következő három nap a hedonizmusról szólt, ami nekünk annyit jelentett, hogy 25 fok van, az emberek nem bambán stírölnek minket, hanem mosolyognak, és nem kell dolgozni, háztartási munkát végezni, felmosni, mosogatni! E pillanatok kiélvezését végeztük aktívan, miközben örömünket leltük a szabad közlekedésben. Letojtuk a „kötelezően meglátogatandó” nevezetességeket, arra mentünk, amerre a kerekünk vitt.
Gurultunk a Las Ramblas-on, ettünk tengerparti kis vendéglőben, üldögéltünk a sziklákon, elmentünk vidámparkba, sörözni, vásárolni, toltuk fel a képeket ezerrel a Facebookra (hadd irigykedjenek a népe!), és persze jó nagyokat veszekedtünk. De hát ez nem meglepő: átvettük a szenvedélyes, vehemens déli temperamentumot (ja, nem, az már megvolt), azaz marha jól éreztük magunkat!
A vidámpark hat(!) emeletes volt, és egy gyönyörű hegy tetején magasodott. A szintek között panorámalifttel közlekedhettünk. De nem úgy volt ám, mint itthon, hogy Józsi bácsitól Cili nénin át, az aktakukacon keresztül a ketreces bébihörcsög-kolóniáig boldog-boldogtalan betuszkolja magát… Ezt a liftet kizárólag a babakocsisoknak, időseknek és a kerekesszékeseknek tartották fenn. A jegy körülbelül 1200 forintnak megfelelő összegbe került nekünk, és a játékok 70 százaléka akadálymentes volt. Álom! Gyakorlatilag eljöttünk egészen Barcelonáig vidámparkba, de megérte: száguldoztunk a hullámvasúton, halálra ijesztettek minket a Kruger Hotelben, és nyomattuk a chocolate con churrost az arcunkba. Újra gyerekek lehettünk. Szabad gyerekek, akik megélik akadályokkal teli gyermekkoruk egy frissített, örömteli és akadálymentes verzióját.
Abban a három napban – úgy vélem –, hogy az évfordulónkon kívül valami egészen mást is ünnepeltünk. A függetlenségünket…
Ivanova Daniela
A képek a szerző tulajdonában vannak
