De mit is takar az áramlás időszaka?

„A gyermekkorral, a kamaszkorral, a változókorral vagy az életközépi válsággal ellentétben nincs elterjedt elnevezése annak az idő, hormonok, társadalmi nyomás és anyai sóvárgás szülte viharnak, amely a húszas éveik végén, harmincas éveik elején egy gyorsvonat sebességével érkezik meg a nők életébe. Nincs rá orvosi szakkifejezés vagy német összetett szó, sem latin, arab, netán francia. Az asztrológia ugyan utal a Szaturnusz visszatértének hétéves ciklusaira, de ez a ködös kifejezés keveset ad vissza abból, milyen mértékű és jellegű helytállást követel meg, mennyi vérrel és könnyel jár az út és a változás, amelyet magamon és a környezetemben tapasztaltam. Amikor az ember átéli, úgy érzi, lehetetlen döntések hálójából próbál kikecmeregni:

dönteni kell állásról, pénzről, szerelemről, lakhelyről, fogamzásgátlásról és elköteleződésről – és ezek a döntések mind egymásból következnek és visszafordíthatatlanok”

– fogalmaz a szerző a könyv belső fülszövegén.

Ugyanazok a kérdések feszítik a legtöbbünket

Nell Frizzell elsőkötetes író a Vogue állandó szerzője, aki többek között olyan nívós lapokban publikált már, mint a Guardian, a VICE, a Telegraph, az ELLE vagy az Observer.

A pánik éveit olvasva az az érzésem támadt, hogy Nell akár én is lehetnék.

Bár Nell nem Budapesten, hanem Londonban élte le a húszas éveit, sokáig fogalma nem volt arról, hogy mihez kezdjen az életével, imádott extrém kezeslábasokat varrni magának, a harmincadik születésnapján olyan egyedül érezte magát, mint a kisujjam, és akkoriban a karrierje sem szárnyalt, de még a talajon is csak bizonytalanul kapirgált, ráadásul édesanyja korai klimaxa miatt rettegett, hogy jóval az átlag előtt üt éjfélt a biológiai órája. De hozzám hasonlóan hosszú éveken át kereste a szerelmet, lehetetlenebbnél lehetetlenebb figuráktól remélte az elköteleződés képességét, egy ponton kétségbeesetten vágyott arra, hogy anya legyen, miközben még párja sem volt. Ráadásul újságíró. (Bár szakmailag mostanra jó néhány mérföldkővel előttem jár – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én olvasom az ő könyvét, nem pedig ő az enyémet. Na de ami késik, nem múlik!) Én pedig nem anyám miatt, hanem az endometriózisom miatt parázom a meddőségtől, de a lényeget értjük mindannyian: Nell és én – több millió nőhöz hasonlóan – ugyanazokon a dilemmákon rágódunk.

Például azon, mekkora éket ver a barátságok közé, ha valakinek gyereke születik, a másik fél hétvégéi viszont még egyéjszakás kalandokról és féktelen dorbézolásokról szólnak.

Hogy miként érinthet minket a hír, ha a legjobb barátnőnk kisbabát vár. Hogy miért érzünk irigységet, miközben szívből örülünk a boldogságának.

Hogy vajon miért a nők elsődleges feladata a fogamzásgátlás. 

Hogy mi van, ha újra és újra csalódás ér minket, nem találjuk meg azt az embert, akivel nemhogy gyereket vállalhatnánk, de legalább egy jövő évi nyaralást biztonsággal le mernénk közösen foglalni a tervezhetőség jegyében:

„A randizás néha olyan, mint a nedves farönk: füstöl és parázslik, de nem tud lángra lobbanni. Mikor vége, az ember szíve valójában nem is a másik miatt sajog, inkább valami sosemvolt dologért; egy lehetőségért, amitől megfosztották, a remény illúziójáért, amivel önmagát csapta be.”

Továbbá, hogy milyen komplex döntési folyamat, hogy akarunk-e gyereket, képesek vagyunk-e szülővé válni, szeretnénk-e ennek a felelősségét vállalni, nem kecsegtető-e inkább egy egész életen át tartó függetlenség és szabadság, és életünk egy pontján nem bánjuk-e meg a korábban hozott döntésünket.

„Éppen ez a bökkenő az áramlás időszakában: hogy

akár lesz gyereke az embernek, akár nem, mindig lesznek olyan pillanatok, mikor megbánja.

Szinte biztos, hogy időnként aggódni fog, hogy rosszul döntött. Eljön a pillanat, mikor elgyászolja, hogy már nem tud visszamenni az időben, és másképp csinálni a dolgokat. Ha bármely oknál fogva a gyerekmentes útra lépett, eljöhet az az idő, egy kapcsolat, egy nyaralás, egy karácsony, mikor megbánja, ha csak átmenetileg is, hogy nem lett gyereke. Mégis, szülőként bevallani, hogy a döntését megbánta az ember, hogy kételyei vannak, néha meginog, a mai napig a legnagyobb létező tabu.”

Hogy mi a teendő, ha úgy érezzük, megtaláltuk életünk szerelmét, aki velünk ellentétben viszont nem szeretne szülővé válni.

Nyers, humoros, megnyerően őszinte, de nem biztos, hogy oldja a szorongásainkat

Nell Frizzell egy sor olyan kérdést vet fel, amelyek a legtöbb nőben megfogalmazódnak élete, de különösen az áramlás évei során, ezeket olvasva azonban

könnyen el tudom képzelni, hogy valakiben az ezekhez kapcsolódó pánikot nemhogy oldaná, de jócskán fel is fokozza a kötet olvasása.

Nell ugyanakkor önironikusan, szellemesen és intelligensen mesél önmagáról, és miközben az a benyomásunk támad, hogy egy humorral átitatott szenvedéseposzt olvasunk, ahol a főhősnőnk csetlő-botló éveit követjük nyomon, a szerző egy sor izgalmas statisztikát és tudományos tényt is ismertet velünk. A könyv azzal együtt is izgalmas, hogy az író már a könyv legelején lelövi a poént, hogy nemcsak hogy arra a döntésre jutott, hogy akar gyereket, hanem végül édesanya is lett belőle. 

A fülszöveg ígéretéhez híven egy nyers, humoros és megnyerően őszinte könyvet kaptunk, amely megoldást nem biztos, hogy kínál a problémáinkra, de az ismerősség érzését nagy eséllyel felkelti bennünk, és gondolkodásra késztet minket.

Krajnyik Cintia