–

Az élet szeret rálicitálni a korábbi traumákra, félelmekre, váratlan eseményekre. Amin tegnap még meglepődtél, arra ma már fel sem kapod a fejed. Így van ez akkor is, ha az ember gyakran fordul meg egészségügyi intézményekben.

Ha vagy olyan szerencsés, hogy laborra is csak évente kell járnod, az az apró tűszúrás is óriási kellemetlenségnek tűnik. Ha négy hónapon belül másodjára kell megműteni, mert

a petefészkedben az endometriózisciszta akkorára nőtt, hogy félő, hogy kidurran, a vastagbeleden található csomó pedig annyira beszűkítette a beled, hogy félnek, hogy elzáródik,

akkor, amikor egy péntek délelőtt kiderül, hogy hétfőn reggel azonnal megműtenek, már nem félsz a vérvételtől. Már nem hűlsz el azon, hogy a műtét előtti napon nem ehetsz semmit és béltisztítást kell végezned. Attól sem rémülsz meg, hogy a kórházba beérve azért majd kapsz egy beöntést, biztos, ami biztos. A laparoszkópia kellemetlenségeivel is tisztában vagy már előre. Attól azonban alaposan beszarsz (nem szó szerint, mondom, hogy a béltisztítás meg a beöntés később lesz), amikor az orvos felvilágosít, hogy a vastagbeledből majd kivágnak egy darabot, összekapcsozzák, jó esetben nem szakad ki, és nem kell majd sztóma, viszont, ha túl nagy lesz a csomó, akkor az apró bemetszés helyett egy nagyobb vágást ejtenek a hasadon, vagy ha úgy az optimális, a végbeleden keresztül távolítják el.

Altatnak, de az ilyen műtéteknél javasolt az epidurális érzéstelenítés is, bevezetnek még éberen egy gerinckanült, és egypár napig az is bent lesz, hogy azon keresztül adagolják a fájdalomcsillapítót, ha szükséges. A váladékelvezető cső bennem, én pedig a kórházban addig maradok, amíg nem produkálok székletet.

Igyekszem felfogni a hallottakat, próbálok nem sírni, nem összeomlani. Életemnek ezen a pontján bánom meg, hogy a Grace klinika mind a 18 évadát végignéztem, tudva, hogy túl sokszor történik a műtőben olyasmi, amire senki sem számított. Egy barátnőm oldja a helyzetet, amikor lemondom a jövő heti találkozónkat „műsorváltozásra” hivatkozva:

„Te tényleg inkább a seggeden keresztül veteted ki a beledet, csak ne kelljen találkozni?”

Hangosan felröhögök, közben pedig minden erőmmel igyekszem lehalkítani azt a belső rádiót, ami értetlenkedik, hogyan történhetett mindez, hogyan nőhetett bennem még tovább minden, amikor az elmúlt hónapokban természetgyógyászhoz, alternatív kezelésekre jártam, kiiktattam az étrendemből a cukrot és a vörös húst, drasztikusan csökkentettem a tejtermékeket, rengeteget mozogtam, és a lelki feltöltődésre is nagy hangsúlyt helyeztem. Mindeközben hormont szedtem, amivel leállítottuk a menstruációm, hogy ne tápláljuk tovább ezeket az alattomos, szemét, sunyi kis összenövéseket.

Előidézett klimaxszal küzdöttem egész nyáron, annak minden pokoli mellékhatásával együtt, és amitől úgy éreztem, hogy elvesztettem az irányítást a testem, de leginkább az érzelmeim felett. Mégis az lebegett a szemem előtt, hogy mindez a gyógyulásomhoz vezet, ahhoz, hogy jobban legyek, hogy eltüntessek a kismedencémből mindent, ami nem odavaló, lehetőleg szike nélkül. Most pedig egy hétvégém van megemészteni, hogy újra kés alá fekszem, és a jelek szerint elbuktam. Nem akartam eléggé, nem tettem meg mindent. Lehet, még többet kellett volna kardiózni. Még kevesebb dolgot lett volna szabad enni. Még több alternatív gyógymódot be kellett volna vetni.

Felbugyog bennem az önvád, amit egy másik, anyaszerepre készülő énem igyekszik elcsitítani. „Nem a te hibád. Nem tehetsz róla. Mindent megtettél.”

Szétszorongom a hétvégét, hétfőn pedig reggel fél hatra érkezem az osztályra. (Ma már olyan, mintha legalább egy hónap telt volna el, pedig még csak két hete volt. Lassan vánszorognak azóta a napok.) Az altatóorvos épp a gerincemnél matatott, én csupasz, domború háttal ültem a műtőasztalon, mint egy macska, hogy beszúrják az epidurált, amikor a padlót szuggerálva megjelent előttem két láb, és a hozzá tartozó hang az orvosomé volt.

„Itt vagyok Cintia, ne nézzen fel. Van bármi kérdése?”

„Nincs, Doktor úr. Bízom magában.”

Ezen a ponton engedtem ki a kezemből minden gyeplőt, és vetettem minden bizalmam az orvosomba. Abban a percben ő volt az én mindenhatóm, az ő kezébe adtam magam, a testem, rábíztam a szaporítószerveim egészségét.

Elfáradtam a szorongásban, a félelemben, az aggódásban. Benyugtatózva persze az ember könnyebben adja át magát ennek az éteri lebegésnek, de ahhoz elég tiszta volt a tudatom, hogy tudjam,

ideje feltartani a fehér zászlót, és megbékélni, hogy mindez nem az én hibám, innentől kezdve nem rajtam múlik.

Az intenzíven ébredve nem éreztem fájdalmat, cserébe tapintható volt a gondoskodás és az odafigyelés, ami ezekben a kiszolgáltatott órákban felbecsülhetetlen kincs. Megmozdulni egyáltalán nem tudtam, mindenhonnan lógott belőlem valami (sztóma nem, ahogy arra kétszer, még kissé félrebeszélve rákérdeztem), vacogtam, úgyhogy betakartak, és mire legközelebb felébredtem, már az ajtóban állt a szerelmem, aki nélkül nem tudom, hogy csináltam volna mindezt végig, és akinek érzelmi oldalról legalább akkora szerepe van ebben a történetben, mint az én mindenható orvosomnak.

A műtét jól sikerült, kivették a cisztámat, a csomómat, amit végül nem is kellett a seggemen keresztül kiráncigálni, elég volt egy nagyobb vágás, egy nyolccentis szakaszt távolítottak el a vastagbelemből, de az egyik petevezetőmtől is búcsúzni kellett, olyan mértékben roncsolta szét az endometriózis. Nem taszított már a mélybe ez a hír, pedig tisztában vagyok vele, mit jelent. Sokkal rosszabbul viseltem, hogy nehezen sikerült teljesítenem a hazaengedés feltételét. Szerintem embernek nem drukkoltak még kollektíven ennyien, hogy végre tudjon egy rendeset kakilni, és hazamehessen.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cinti Krajnyik (@cintikrajnyik) által megosztott bejegyzés

Hat napot töltöttem kórházban, az idő nagy részében azóta is itthon fekszem, olyan vékonyra fogytam, amilyen húszéves koromban voltam utoljára. A sebeim fájnak, kívül-belül. Mégis, lelkileg felszabadultam. Kisimultam. A varratszedésen, amikor megemlítem a doktor úrnak, hogy nehéz időszak van mögöttem március óta, amióta elkezdődött ez a kálvária, mélyen a szemembe néz, és ennyit mond:

„Ugye tudja, hogy ez nem márciusban kezdődött? Legalább tíz évet műtöttünk ki magából.”

Jobban szíven üt ez a mondat, mint az, hogy ki kellett venni a petevezetőm, pedig isten a tanúm, amióta az eszemet tudom, arra vágyom, hogy egyszer anya legyek.

Tíz év. Mondhatott volna akár húszat is. Közel húsz éve vesztettem el a szüleim, majd aztán szép sorban egy sor közeli hozzátartozómat. Húszéves koromtól kezdve pedig majdnem pontosan tíz éven át kerestem azt a társat, akit tavaly megtaláltam, akire rábíznám az életem, akivel akkor is látom magam családként, ha esetleg mégsem lehetne gyerekünk.

Tíz éven át kaptam a pofonokat, hittem azt, hogy nem vagyok elég értékes és szeretetre méltó, hogy valami baj van velem. Ennyi éven át nem kaptam meg – saját magamtól sem – azt a tiszteletet, ami kijárt volna nekem. Tíz hosszú évig gyűltek és forrtak össze a sebek, vastag hegeket hátrahagyva.

Hát így állunk. Tíz évet műtöttek ki belőlem. Szimbolikusan és szó szerint is. Olyan feloldozás ez, amit nem hittem, hogy épp egy varratszedésen kapok meg. Úgy érzem, végre magam mögött hagyhatom minden fájdalmát és terhét a múltamnak. Kivágták, már nincs ott. Új, tiszta lap van helyette. Fény, tisztaság, ragyogás, amire végre lehet építkezni.

Lehet, hogy sok küzdelem, nehézség, harc áll még előttünk. Lehet, hogy sok könnyet fogok még elhullatni nőgyógyászati rendelőkben, esetleg meddőségi centrumokban. De ez már egy szép, nemes cél érdekében történik majd.

Ami a rosszat volt hivatott kiiktatni, az befejeződött. Lezárult. Szívből hiszem, hogy vége van.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Morsa Images

Krajnyik Cintia