„Nem a történelem ismétli önmagát, hanem mi írjuk újra a történelmet” – Interjú Huhák Heléna történésszel

–

Gyárfás Dorka/WMN: Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy az utóbbi években előtérbe került a történelemnek az az oldala, ahogyan az átlagemberek élik meg – szemben azzal, hogy korábban csak a hatalommal és a politikával foglalkoztak a történészek. Lehet, hogy ez azért van, mert egyre több a történésznő, akiket jobban foglalkoztat a hétköznapi élet, a férfiakat pedig a hatalom kérdése? Vagy ez nem köthető a nemekhez?

Huhák Heléna: Körülbelül a hetvenes–nyolcvanas évek óta elfogadott nézett a történelemtudományban, hogy nem lehet a történelmet csak felülről, a döntéshozói pozícióból szemlélni. Én például részben a szocialista korszakkal foglalkozom, aminek a kutatásai azelőtt nagyjából úgy kezdődtek, hogy „A Párt elrendelte”, „A Párt úgy határozott” stb., miközben a Párt egy megfoghatatlan entitás volt, az államapparátus egy nagy massza, a nyolcszázezer főből álló párttagság pedig egy névtelen-arctalan tömeg. Aztán a történészek elkezdték kutatni, hogy milyen egyéni történetek húzódnak meg ezek mögött az általános fogalmak mögött – és én is ehhez az irányhoz csatlakoztam.

Vagyis engem az érdekelt, hogyan működött lokális, mikroszinten az, amit mi úgy nevezünk, hogy szocialista korszak. De én nem a férfi és a női történészek között érzek ebben törésvonalat, hanem inkább generációs és szemléletbeli különbségnek látom. A férfi történészek között is akad olyan, aki a hétköznapi interakciók dinamikája felől nézi egy rendszer működését. Ugyanakkor azt hittem, te is azt fogod kérdezni, hogy a nőket miért csak a naplók érdeklik – merthogy fennmaradt lágernaplókkal is foglalkozom –, vagy, mondjuk, a kávéháztörténet. Mert ez is egy létező előítélet.

Gy. D./WMN: Hát, én nem úgy látom, hogy a könnyedebb témák felé húzna a szíved… 

H. H.: Igen, a holokausztból ránk maradt naplók kutatása miatt pedig inkább azt szoktam megkapni, hogy „hogy bírom”, hogy ennyi felkavaró, megrázó történettel találkozom nap mint nap. 

Gy. D./WMN: A te finom lelked…?

H. H.: Igen, és nem tudom, ezt egy férfitól valaha megkérdezik-e. Valahogy úgy érzem, nem. 

Gy. D./WMN: Ha már itt tartunk, te szocializmust említettél, én meg azt hittem, hogy a Rákosi-éra még kommunista diktatúra volt, és ami Kádárral jött, azt hívjuk szocializmusnak. Tisztázhatjuk a terminológiát?

H. H.: Igazából egymás szinonimájaként is használják a kettőt, de a helyes az, hogy kommunizmusnak az utópiát nevezzük, amit meg akartak valósítani – és amire egy szocialista rendszert építettek fel. Tény, hogy különbséget kell tenni az ’56 előtti és utáni időszak között. 

Gy. D./WMN: Már az egyetemen ki kellett választanod, hogy melyik korszak történelmében szeretnél elmélyedni?

H. H.: Igen, és ez borzasztó szerintem. Ezért is szoktam mondani, hogy hamarabb választott ki a korszak engem, mint én őt, hiszen akkor még nem tudtam, mire vállalkozom. De ha az ember rendesen el akar mélyedni egy témában, akkor praktikus már a kezdet kezdetén ráállni egy vágányra – persze van, aki később csapong a témák és a korszakok között, és nekem is úgy alakult a pályám, hogy két témával is foglalkozom párhuzamosan: a holokausztnaplókkal, és a kommunista agitátorok tevékenységével. Remélem, hogy nem sikertelenül.

Gy. D./WMN: Van személyes oka, hogy miért épp ezek mellett kötelezted el magad?

H. H.: Igazából az akkori témavezetőm dobta fel, hogy miért nem foglalkozom a kommunista agitátorokkal, akiknek fontos szerepük volt a hatalom kiépítésében, de senki nem kutatta még a tevékenységüket. Az akkori fejemmel nekem elég volt annyi, hogy ezzel korábban még nem foglalkozott senki – máris elkezdett érdekelni. Ma már tudom, hogy egy kutatáshoz ez édeskevés, valahonnan meg is kell tudni fogni a témát. De ahogy elkezdtem elmélyedni benne, megtaláltam, mi olyan izgalmas számomra: hogy megfigyelhetjük, hogyan működött a hétköznapok szintjén, amit a politikai elit kitalált és elrendelt. Személyes kapcsolódásom maximum annyi van hozzá, hogy sosem vonzott az elit világa – a privát életemben sem –, amit valószínűleg a családomból hozok. 

A holokausztnaplókhoz pedig úgy kerültem közel, hogy valójában muzeológia szakra jártam az egyetemen, mert a történelemkutatás akkor még megfoghatatlannak tűnt számomra. Eleve olyan háttérből jövök, ahol senkinek nincs diplomája, így az, hogy én továbbtanulok, a mai napig kivételes a szűk családi környezetemben.

Gy. D./WMN: Hogyan kerültél akkor mégis egyetemre?

H. H.: Azt figyeltem meg, hogy az én környezetemben a miénk volt az első generáció, amelynek a tagjait nem vonták be annyira a házimunkába, és nem küldték ki a földre kapálni, hanem az volt az elvárás, hogy „maradjatok otthon, és tanuljatok”. Ezért abban a közegben, amelyből jövök – egy pici borsodi faluból –, nagyon sok elsődiplomás lett. Viszont abban már nem tudtak segíteni a szüleink, hogy merre orientálódjunk, hiszen az teljesen távol esett tőlük.

A muzeológiát tehát azért választottam, mert az egy megfogható, értelmezhető dolog volt számomra – amikor pedig bementem az első órára, és megláttam, hogy tíz lány ül a padokban, rögtön arra gondoltam: rendben, a helyemen vagyok. Aztán viszont annyira elkezdett érdekelni, amit kutattam, hogy egyre mélyebbre akartam merülni a témában, és ennek az volt az útja, hogy az ember jelentkezik doktori iskolába. Így egyszer csak már nem muzeológusként, hanem teljes állású kutatóként dolgoztam.

Igazából engem csak a kishitűségem és a kíváncsiságom hajtott, ami kiegészült egy alacsony kudarctűrő képességgel, ugyanis folyamatosan azt éreztem, hogy „ezt nem tudom megcsinálni, de mégis meg kell próbálnom, hátha sikerül”. Így jutottam el odáig, hogy megírtam a doktori disszertációmat.

Gy. D./WMN: Ezzel a háttérrel szerintem érthető, miért érezted úgy, hogy muszáj bizonyítanod, ugyanakkor azért láthattál jó példákat arra, hogy el lehet jutni a csúcsra, elég csak Romsics Ignácra gondolni.

H. H.: Igen, persze, sok példa van már erre. De mivel nem értelmiségi körből jövök, ezért bennem örökké ott munkál a kívül-belül állás pozíciója, hogy oda is tartozom már, és rá is csodálkozom újonnan érkezőként. Amikor viszont már emberi kapcsolataid vannak a tudományos közegben, és kapsz arról visszajelzést, hogy befogadtak, akkor egyből otthonosan érzed magad, mert lesz kötődésed. Hiába nem láttam otthon padlótól a plafonig könyvespolcot, és nem beszéltünk egymás között franciául, de az új élmények megteremtették a kapcsolódást. És igazából azt gondolom ma már, hogy nincs jobb vagy rosszabb háttér, csak különböző élethelyzetek vannak, és mindenki más nehézségekkel küszködik.

Gy. D./WMN: Az agitprop, amit kutatsz, viszont épp arról szólt, hogy minden társadalmi réteget elérjen, és beépüljön a munkások és a parasztok közé.

H. H.: A propaganda a pártvezetés szintjén született meg, amikor viszont egy agitátor kiment egy családhoz, ott valahogy össze kellett hozni az ideológiát a hétköznapi tapasztalatokkal – miközben valójában elég távol álltak egymástól.

Gy. D./WMN: Maradtak feljegyzések arról, mivel és hogyan győzködték az embereket az agitátorok?

H. H.: Igen, mivel egy nagyon bürokratikus és gyanakvó rendszer volt, ezért mindenről jelentést kellett írni. Ezek igazából sajtfecnik, olyan rövidek, az elején nem is tudtam, mit tudnék ezek alapján erről a korszakról elmondani. De mivel rengeteg van belőlük – ez az egész egy iratgyárként működött –, végül sikerült a korszak egy kevésbé ismert aspektusát megismernem és egy könyvet kihozni belőle.

Gy. D./WMN: Úgy kell ezt elképzelni, mint a filmekben, hogy ülsz a levéltárban, eléd raknak egy nagy dobozt, és elkezded átnyálazni?

H. H.: Igen, csak sok dobozzal. Az ember először megörül neki, hogy de jó, van miből dolgozni, aztán amikor a századik oldalnál jár, akkor már elkeseredik, mert nagyon önismétlő, terjengős szövegről van szó, és már az elsőnél is ugyanazt olvasod, mint a századiknál. Szó szerint át kell rágnod magad rajta, de közben valahogy rááll az ember szeme. Sajnos a nyelve is – egyszer csak azon kaptam magam, hogy átvettem ezeknek a szövegeknek a nyelvezetét, ahogy a korszak agitátorai is. A nőknél különösen megfigyelhető, hogy a történelemben először jutottak tömegesen politikai szerephez, párttagok lehettek, és ez úgy zajlott, hogy szépen megtanulták a hivatalos nyelvet, amit saját érdekeik érvényesítésére is használtak – ez aztán a kutatóra is átragad. Többször kaptam széljegyzetként olyan kommentárt a kollégáimtól, hogy „ezt fogalmazza át az elvtársnő” – viccesen, persze. Innen lehet tudni, hogy a propaganda mennyire észrevétlenül működik.

Gy. D./WMN: És akkor ezt most hogyan hívjuk? Propagandának, agitpropnak, agitációnak, vagy minek? Ma úgy mondanánk, agymosás, nem?

H. H.:

Lehet politikai kommunikációnak, vagy álhírgyártásnak, manipulációnak hívni, más meg csak úgy írja el: a hétköznapjaink, hiszen teljesen körbevesz minket, és azért ez egy elég szorító, fojtogató ölelés.

Gy. D./WMN: Éreztél párhuzamot a mai valóságunkkal?

H. H.: Amikor elkezdtem, még nem tudatosult bennem, de aztán többször fordult elő, hogy ültem a levéltárban, és amikor megengedtem magamnak pár perc szünetet, elkezdtem híreket böngészni. Egyszer csak nagyon furcsa kapcsolódások és átfedések képződtek a fejemben, és amikor a könyvet írtam, fel is merült bennem, hogy én nem politizálok ugyan, nem húzok szándékosan párhuzamokat, de azok létrejönnek maguktól. Ezt végül úgy könyveltem el magamban, hogy a szöveg teszi a dolgát, és aki áthallást fedez fel benne, az az ő percepciója. Én nem sugalmazok semmit, de nem is szükséges.

Gy. D./WMN: Tényleg óhatatlanul jut az ember eszébe, hogy ma is ebben élünk, hogy csak egy példát mondjak: például arról, hogy nincs kampányszünet, egyik kampány követi a másikat, folyamatos hangulat-, feszültség- vagy gyűlöletkeltésben élünk – ahogy akkoriban.

H. H.: Azt kell mondanom, hogy a propagandát nagyon rég kitalálták, nem az ötvenes években, és vannak mintázatok és módszerek, amelyek évszázadok óta működnek. És nem véletlenül mondják, hogy egy politikusnak fontos tulajdonsága a monotóniatűrés, mert ugyanazt az üzenetet kell rengetegszer elmondania – ezt láthatjuk ma is. És ami még érdekes, az a bevonódás, vagyis a politikai részvétel. Nem feltétlenül az volt a lényeg, hogy mit mondtak ezek az agitátorok, akik kijártak a családokhoz, hanem hogy elmondták, és hogy csak mondták és mondták, amivel egy stabilan működő rendszer látszatát keltették. Arról sajnos nincsenek feljegyzéseink, hogy ezek az emberek miért lettek agitátorok, érdekből-e, vagy meggyőződésből – ahogy ma sem tudjuk, hogy akik álhírgyártó központban dolgoznak, azok vajon miért vállalják ezt.

Gy. D./WMN: Ez nem derül ki abból, ahogyan dolgoztak?

H. H.: Itt az a tipikus eset forog fenn, hogy minél többet olvasol, annál kevésbé érted, mert egyre komplexebb, összetettebb a kép. Talán a működési mechanizmust jobban értem, de azt is látom, hogy minden történet mögött egyéni motivációk húzódnak meg, amelyek megértéséhez az esetek többségében nem maradt fenn semmilyen forrás.

Gy. D./WMN: Mennyire értesz egyet azzal a mondással, hogy „a történelem ismétli önmagát”?

H. H.: Ez egy kicsit önfelmentő megállapítás, mintha a történelem valami aktív, mi pedig passzív szereplők volnánk.

Én inkább azt mondanám, az emberek azok, akik nem tanulnak a történelemből, vagy nem ismerik fel azokat a helyzeteket, amikben egyszer már rossz döntést hoztak. Mi írjuk újra a történelmet

– amit ma sajnos láthatunk az orosz–ukrán háborúban, vagy abban is, hogy milyen válaszokat adunk a propagandára, vagy hogy az embereket hogyan lehet egy teljesen másik valóság érzékelésére áthangolni.

Gy. D./WMN: Neked talán még rosszabb lehet híreket olvasni…

H. H.: Szerintem ez manapság mindenkinek megterhelő. 

Gy. D./WMN: Mennyire általános, hogy van egy másik kutatási területed is, ami egyenrangú szerepet tölt be a tudományos pályádon?

H. H.: Ez azért alakult így, mert a muzeológia szaknak köszönhetően elkezdtem dolgozni a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, és az irodám mellett helyezkedett el a múzeum gyűjteménye. A feladatom eredetileg csak annyi lett volna, hogy leltározzam az anyagot, de amikor testközelbe került sok eredeti napló és írott forrás, akkor nem bírtam megállni, hogy ne kezdjek el velük mélyebben is foglalkozni. Úgy éreztem, muszáj utánajárnom annak, mi derül ki ezekből a szövegekből, mit tudhatunk meg belőlük, mit árulnak el a korszakról.

Most éppen arra vagyok leginkább kíváncsi, a deportált férfiak és nők hogyan küzdöttek meg azzal, hogy elbeszélhetővé tegyék, ami velük történt, amire különféle stratégiákat alkalmaztak.

Gy. D./WMN: Hogyan tudtak egyáltalán naplót írni a lágerekben? Hiszen nem vihettek magukkal papírt, ceruzát, tollat…

H. H.: Ahol naplók készültek, ott viszonylag jobb körülmények uralkodtak, tehát nem haláltáborok, hanem kényszermunkatáborok voltak. Akadt köztük olyan is, ahová például csak magyar zsidó nőket vittek, Buchenwald egyik altáborában, Sömmerdában ezerháromszáz Magyarországról deportált zsidó nő közül tizenhatan vezettek naplót, ami egészen egyedülálló ebben a korszakban. Ráadásul ez már-már közösségi tevékenység volt: átmásolták egymás verseit, és díszítették is egymás naplóit olyan eszközökkel, amiket a gyárból lopkodtak ki.

Baromi érdekes, ahogyan leírták a kényszermunkás lét jellemzőit, és hogy milyen sokat foglalkoztak a testük változásaival. Leginkább azon aggódtak, hogyan roncsolja a kényszermunka a nőiességüket, és folyamatosan azért küzdöttek, hogy ebből megőrizzenek valamit – miközben nemhogy a nőiességüket, hanem az emberi mivoltukat is el akarták tőlük venni.

Ez az egész kényszermunka egy nagyon testközpontú helyzet volt, hiszen azért lehettek ott – és nem megsemmisítő táborban –, mert munkaképesnek, erősnek ítélték őket. És szerintem azáltal, hogy naplót írtak, tehát titokban szellemi tevékenységet végeztek, felülírták ezt a testközpontú helyzetet, szóval ez egyfajta intellektuális túlélés volt számukra.

Nagyon sokan írtak úgy ezekbe a naplókba, mintha egy hozzátartozójuknak küldenének levelet, ez tehát egyfajta képzeletbeli kapcsolattartás is volt a részükről a háború előtti életükkel. Sok rétege van ezeknek a szövegeknek, az pedig egy kutatói döntés, hogy mit szeretnénk belőlük kibontani.

Gy. D./WMN: Milyen érdekes, hogy a nők számára a külsejük még ilyen helyzetben is központi kérdés, miközben férfiak a közelben sincsenek.

H. H.: Ez nem teljesen igaz, mert itt, Sömmerdában például együtt dolgoztak férfi kényszermunkásokkal is. A naplókban ez a helyzet is megjelenik, hogy milyen volt velük találkozni. De szerintem a testükhöz való viszonyuk enélkül is fontos lett volna, hiszen a férfiak ott voltak a múltjukban, és éppen a háború előtti korszakban változott meg a divat: rövidebbek lettek a szoknyák, fontossá vált a testsúly stb., és mindezt nem vágta el a háború, de még ez a szörnyű élethelyzet sem.

Leginkább attól féltek, hogy a facipőkben deformálódik a lábuk. Volt, aki azt írta egy képzeletbeli levélben a férjének, hogy nem tudja, elmegy-e még vele valaha bálba, ha meglátja a megváltozott külsejét. Fantasztikus, hogy miközben az életükért küzdöttek, ilyen aggodalmak is nyomasztották őket – ami persze sokat elmond az akkori nőképről és női-férfi viszonyról, amiben a nőnek elsősorban szépnek kellett lennie.

Mindez rávilágít arra, hogy az emberek nem a semmiből érkeztek a lágerbe, és az, ahogyan naplót írtak, igazából sokkal korábban kezdődött: ott, hogy fiatal lányként mit olvastak, és milyen kultúrát vittek magukkal a táborba. 

Gy. D./WMN: Te pedig, ha nem is valami idilli korba, de mégis csak valahová elmenekülsz a mai valóságunktól, amikor az ő fejükbe próbálsz belelátni. Ez is egyfajta eszképizmus, nem?

H. H.: Igen, de ez adja a nehézségét is, mert ezek a szövegek nagyon visznek magukkal, miközben nekem muszáj tartanom egy kutatói távolságot. Időnként meg is kell állnom, és kizoomolnom, hogy kutatói eszközökkel tudjak hozzájuk viszonyulni. Aztán, amikor felállok a szöveg mellől, van egy pillanat, amikor vissza kell csöppennem a jelenbe.

Gy. D./WMN: Különös érzés lehet az is, hogy ezekbe a szövegekbe egyedül te tekinthetsz be, mintha kincsekre találnál. Van egy kiváltságos helyzeted: te hozod fel a fényre ezeket a rég elfeledett, a fiókok mélyére süllyesztett emlékeket.

H. H.: Igen, és ez egyben felelősség is, mert ha már én vagyok, aki hozzájuk férhetett, akkor valahogy meg kell szólaltatnom ezeket a történeteket. A lágernaplók esetében azt gondoltam, nagyon kevés forrásom lesz, de mára hatvanhét naplót találtam – ebben nemcsak a magyarországi közgyűjteményekben fellelhetők vannak benne, hanem a jeruzsálemi Jad Vasem múzeuméi is, ahol nyáron egy ösztöndíj keretében kutathattam. Ott azoknak a feljegyzéseit őrzik, akik a háború után Izraelben telepedtek le, és – ahogy mondani szoktam – nemcsak a jövőjüket vitték magukkal, hanem a múltjukat is.

Baromi érdekes egyébként, hogy a családokban mi történt ezekkel a szörnyű emlékekkel – sokat hallottunk arról, hogy voltak, akik inkább eltemették magukban, nem beszéltek róla, a gyerekeik meg véletlenül tudták meg, hogy zsidó származásúak. Miközben ezek a tárgyak, a naplók végig ott lapultak a lakásokban, csak elrejtve, eldugva. Sok esetben a túlélők halála után találták csak meg a leszármazottak.

Gy. D./WMN: Várod még, hogy felbukkanjanak újabb feljegyzések?

H. H.: Most az a cél, hogy az eddigi naplókból tudjak írni egy könyvet, amihez valamiféle keretrendszert és megközelítésmódot kell találnom, de emellett zajlik egy gyűjtőmunka is, hogy amennyit még lehet, feltárjunk ezekből a történetekből. Ennek a két folyamatnak még az elején tartok.

Gy. D./WMN: Nem olyan rég egy fontos szakmai elismerésben részesültél, a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesülettől megkaptad a Benda Gyula-díjat, a méltatásodban pedig megemlítették, hogy nemcsak történészi, hanem szociológiai és pszichológiai szemmel is vizsgálod a választott témádat. Ezt hogyan csinálod?

H. H.: Mivel pszichológusi végzettségem nincs, ezért nem merészkednék olyan területre, amihez nem értek, de megkerülhetetlen, hogy valamennyire érintsem, hiszen hétköznapi emberek történeteit kutatom. Nehéz megtalálnom az egyensúlyt ebben, de szerencsére a történetírásnak van egy módszertana és egy eszközkészlete, ami mindig józanságra int. Ez azt jelenti, hogy

arról mi, történészek nem nyilatkozhatunk, hogy adott ember hogyan érzett, csak arról, hogy ezt hogyan írta le, hogyan fejezte ki. Nem vagyunk időutazók, mi szövegekkel dolgozunk, és mindig az elbeszélésre kell építenünk.

Gy. D./WMN: De arra törekszel, hogy a könyveid az átlagember számára is könnyen befogadhatók, olvasmányosak legyenek? Vagy létezik ilyen elvárás?

H. H.: Kellene hogy legyen, szerintem. Nekem fontos volt, hogy az agitátorok történetét úgy lehessen befogadni, hogy ne kelljen hozzá semmiféle előképzettség, de az akadémiai közeg is elfogadja. Néha elég ehhez annyi, hogy nem lábjegyzeteket írok, hanem hátra kell lapozni a hivatkozásokhoz – ennyi kompromisszumot pedig meg lehet hozni. És fontos, hogy történeteket meséljünk, ami az én témáim esetében nem nehéz, rengeteget lehet „sztorizni” róluk. Nem attól lesz a történészi alkalmasságom megalapozva, ha minél több idegen szót sűrítek egy mondatba, hanem ha meg tudok teremteni egy kontextust a tárgyamnak.

Gy. D./WMN: A szüleid is olvasták a könyved?

H. H.: Igen, és ezt végre ők is tudták értelmezni, mert az, hogy megszereztem a doktori fokozatot, vagy hogy publikáltam egy szaklapban, számukra nem olyan megfogható eredmény. Ezt a könyvet meg leteszi az ember az asztalra, látják a borítón a nevem, és rögtön értik, hogy „hú, a gyerek írt egy könyvet”.

Eljöttek a szüleim a könyvbemutatóra is, de még a gyerekkori barátaim is a faluból. Ez nagy élmény volt nekem – nem is sejtettem, hogy a könyvírás ezzel is együtt jár. Ilyen érzelmi hatásban ritkán van része egy történésznek. 

Gy. D./WMN: Nekem úgy tűnik, a generációdban ritka sikeres történésznek számítasz, és a díj, az ösztöndíjak, kutatások és könyvírás mellett még podcastot is készítesz, és konferenciát is szervezel. És még csak harmincöt éves vagy!

H. H.: Hát, igyekszem, és kapok is visszajelzést arra, hogy nem én csinálom a világon a legrosszabbul a dolgom, de azért a komplexusaim nem múltak el. Amikor egy új helyen el kell mondanom, hogy történész vagyok, mindig az jár a fejemben, hogy most biztos azt hiszik, tök okos vagyok, és mindjárt elkezdenek évszámokról meg a piramisokról kérdezgetni, én meg semmire sem tudok válaszolni, mert minden kiesik a fejemből. Úgyhogy mindig hozzáteszem, hogy nem vagyok okos, csak talán van valami érzékenység, fogékonyság bennem a régi szövegek iránt, amit igyekszem kibontani. És szerencsére vannak, akik szerint ezt elviselhető színvonalon csinálom – a díj erre volt visszajelzés.

Aki egész nap egy íróasztalnál ül, és ír, annak nagyon fontos minden ilyen visszajelzés, mert amikor felnéz a szövegből, fogalma sincs, hogy végül is jó-e, vagy nem jó, amin dolgozott. Persze, elvileg minél többet olvasol, annál jobban fogsz írni, de amíg meg nem jelenik egy könyved, addig a teljes bizonytalanságban dolgozol, sötétben tapogatózol. És ha nincs elég önbizalmad, akkor csak a visszajelzések adhatnak némi fogódzót abban, hogy van keresnivalód ezen a pályán.

Gy. D./WMN: Szerencsére te megkaptad ezt a visszajelzést.

H. H.: Hála istennek, mert különben nem tudom, mit csinálnék, semmihez sem értek. Nagy baj lenne, de komolyan. Egyszer arra gondoltam, szervezni kéne egy olyan konferenciát, amelyen senki sem szól egy szót sem a kutatásáról, csak arról, hogy hogyan küzdött meg az anyagával. De attól tartok a férfi kollégáim körberöhögnének ezzel az ötlettel… pedig szerintem sokat lehetne tanulni belőle!

Képek: Hámori Zsófia / WMN

Gyárfás Dorka