A legokosabb talán, ha mindjárt az elején tisztázzuk, miért beszélek hetedik részről egy trilógia esetében, ugye? Persze, hisz Lisbeth Salander a Millennium-trilógia megjelenése után a filmvásznon is kétszer élt: rengetegen vannak, akik a könyveket nem is olvasták, csak a moziban ismerték meg kedvenc különcünket.

A Millennium-trilógia szerzője Stieg Larsson svéd író, aki azelőtt meghalt, hogy 2005-ben megjelent volna a tetovált lányként emlegetett Lisbeth Salander hacker és Mikael Blomkvist oknyomozó újságíró által felgöngyölített ügyekről szóló könyvfolyam.

Az első három rész sorrendben:

  • A tetovált lány.
  • A lány, aki a tűzzel játszik.
  • A kártyavár összedől.

A trilógia döbbenetes sikert ért el világszerte, készült belőle svéd és amerikai moziváltozat – és sokáig úgy tűnt, Larsson álma, hogy Salander történetét tíz részen át követhetjük, örökre álom marad csupán. 

Ám a jogokat megöröklő családtagok úgy döntöttek, ez nem így lesz, így felkérték a többi közt a kiváló Ibrahimović-önéletrajz írójaként is ismert David Lagercrantzot, hogy írja tovább a sorozatot.

Az író neve által fémjelzett, visszafogottabb, de nem rossz kritikákat kapott második trilógia idehaza így nézett ki:

  • Ami nem öl meg.
  • Mint az árnyék.
  • A lány, aki kétszer élt.

Miután az olvasók másodszor is elgyászolták kedvenc antiszocális hercegnőjüket, az örökösök 2021-ben bejelentették, hogy megállapodtak Karin Smirnoff-fal a harmadik trilógia létrejöttéről.

Ennek első kötete: 

  • A lány, akinek semmi sem drága.

Tudom, tudom. Sokan élből elutasítják, hogy valaminek folytatása legyen, ami egyszer lezárult – itt viszont, mint tudjuk, az eredeti szándék is az volt, hogy Lisbeth tízszer élhessen. Na de a szerző halála után? 

Még egy bőr vagy szent ügy? 

Őszintén szólva a Smirnoff-regényt olvasva több kérdés fogalmazódott meg bennem, mint ahány megnyugtató választ kaptam. És még most sem tudom, fogom-e szeretni a harmadik trilógiát, pedig annyi azért könnyen megállapítható, hogy ha néhány ezer oldalon át képes vagyok követni valakit, akkor az a valaki vélhetően kedves a szívemnek. 

Smirnoff Lisbethje a regényben feladatot kap a nyakába: unokahúgát kell gardíroznia, aki hozzá hasonlóan neurodiverz, különleges képessége van például a széfek kinyitásához (esküszöm, ezt nem ironizálva írom), mellette pedig kiváló költő. És még csak tizenkettő. 

Akár egy felnövéstörténet tanúi is lehetnénk, és bizonyos szempontból éppenséggel az is ez a regény – csak nem a kis Svaláé, hanem Lisbeth Salanderé, aki kénytelen kimozdulni a „bármit megtehetünk és bármit megvehetünk” életstílusból. Vagy mégsem. Maradjunk annyiban (nem akarok spoilerezni), hogy a felnövés részleges, noha rendkívül üdvözlendő részei is vannak: például Lisbeth terápiába jár. Önként.

Smirnoff nyelvezete (már amennyire ez az egyébként igen jó magyar fordításból, Erdődy Andrea munkájából kiderülhet) jóval kevésbé száraz, mint Lagercrantzé, a stílusa sok helyütt vélhetően szándékosan idézi Stieg Larssonét. Ugyanakkor a történetvezetése néha már-már ellehetetleníti, hogy értsem, tulajdonképpen kivel és mi történik éppen. Márpedig egy ennyire szövevényes ügyben, amilyen ez a szélerőművekkel, bányákkal, greenwashinggal és korrupcióval átszőtt történet (amelyből nyilván nem maradhat ki a pedofília és a nőbántalmazás sem), létfontosságú, hogy az olvasó pontosan követhesse, amint kibontakozik a sztori.

Kifejezetten lassan indul a regény, Lisbeth későn kapcsolódik be, Mikael Blomkvist meg volt már jobb formában is: lapját podcasttá alakították, amivel az újságíró nem bír megbékélni (ezt, mondjuk, tökéletesen meg is értem). A kötet második felére aztán beindul a darálás – csak kérdés, nem számította-e el magát ezzel Karin Smirnoff. Mármint, hogy láthatóan három kötetre tervezte a sztori ívét, de nem ad szinte semmi extrát az elsőben.

Nem tudom.

Az mindenesetre biztos, hogy Smirnoff rendkívül érzékletesen nyúl bizonyos témákhoz (például a bántalmazáshoz), ahogy az is, hogy élőbb a szöveg, mint a második trilógiáé. A szerkezet ugyanakkor bőven hagy kívánnivalót maga után – olvasgatva egyébként a rajongók reakcióit, ez nem csak bennem csapódott le így.

Elképzelhető-e a tánctéren felszabadultan bulizó Lisbeth Salander? Képes-e kiadni a kezéből a gyeplőt egy lényegében ismeretlennek, mondjuk, egy hotelválasztás esetében, amikor épp menekülnek a hírhedt motorosbanda tagjai elől? (Igen, már megint.)

Azt hiszem, ha valamit tanult az olvasó az első trilógiából, az épp az, hogy mindig légy gyanakvó, de soha sem lehetsz paranoiásabb Lisbeth Salandernél. Szóval, úgy érzem, Karin Smirnoff munkáját most egy rakás gyanakvó Lisbeth-rajongó figyeli árgus szemekkel – és azt bármelyik popsztár megmondja, hogy senki sem gyűlöli jobban a változást, mint a rajongók. Senki. 

Mert lehet, hogy Lisbeth Salandernek előbb-utóbb fel kell nőnie – mi viszont lehet, hogy pont azért szerettük, mert vissza akarta szerezni az ellopott gyerekkorát. Csak hát, ezt a trilógiát nem mi, rajongók írjuk. És nem is Stieg Larsson. Ja, hogy elolvassuk-e? Nyilván el. 

Kiemelt kép: Líra

Csepelyi Adrienn