„Ugyan megtörtént velem, mégsem tudtam elhinni” – Az új Michael Jackson-dokumentumfilmről

–

Van új a nap alatt?

Dan Reed brit filmrendező, egy kétrészes, négyórás dokumentumfilmet forgatott Leaving Neverland címmel, amelyben két férfi, a harminchat éves Wade Robson koreográfus és a negyvenéves James Safechuck IT-fejlesztő, arról beszél, hogy még a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek elején Michael Jackson gyerekbarátai voltak, a sztár pedig éveken át szexuálisan molesztálta őket.

A film molesztálásról szóló része annyira brutálisan részletes, hogy a Sundance fesztiválon tartott januári premier után egészségügyi szakemberek álltak készenlétben, ha esetleg valakinek segítségre lenne szüksége a látottak feldolgozásához.

Hazugnak és pénzéhesnek nevezve a vádlókat, a Jackson-család és a fanatikus rajongók valóságos gyűlöletkampányt indítottak Jackson védelmében. Néhány nappal a film bemutatója előtt a talán a legnagyobb nevű amerikai tévés – maga is gyerekkori szexuális abúzus áldozata –, Oprah Winfrey, az áldozatok melletti kiállásként, filmvetítéssel egybekötött beszélgetést rögzített a két férfival és a film rendezőjével Manhattanben. A nézőközönség száz szexuális abúzust elszenvedett férfiból és nőből állt. Ám mielőtt rátérnénk a film értékelésére, érdemes egy pillantást vetni a másik fél, Jackson hátterére.

Horrorisztikus gyerekkor

Az viszonylag közismert tény, hogy Michael Jacksonnak nagyon kemény gyerekkora volt. Az apja, Joe Jackson, aki öt fiából megalkotta a The Jackson 5 zenekart, állítólag kegyetlen, bántalmazó szörnyeteg volt. Mindennaposak voltak a verések, szinte kínzások, az egyik lánytestvér szerint több gyerekét meg is erőszakolta. Az öt fiút éjjel-nappal gyakoroltatta, és kikényszerített valami döbbenetes szakmai perfekcionizmust. A legbrutálisabb mértékű szigor és kegyetlenség a legérzékenyebb fiút, Michaelt érte.

A vadállati természetű apát valószínűleg irritálta a kis Michael érzékenysége és sebezhetősége, másrészt az apa, aki maga kudarcot vallott zenész volt, egyszerre lehetett féltékeny a fiú istenadta tehetségére és akarhatta azt maximálisan kihasználni.

Egy elrontott tánclépésért brutális verés járt, és sosem mulasztotta el gúnyolni, nevekkel illetni, sokszor például „nagy orrnak” csúfolta. (Talán mindannyian emlékszünk a Jackson egész életén át tartó orr- és egyéb arcműtéteinek sorozatára, a külsejével kapcsolatos megszállottságára.) Sőt, ha lehet hinni Jackson egykori orvosának, a sztár bevallotta, az apja hormoninjekciókat adatott neki, hogy megőrizze a hangját, és azt is, hogy gyerekkorában rendszeresen megerőszakolták.

Úgy tűnik, Joe Jackson „erőfeszítése” meghozta a gyümölcsét: a kis Michaelt a világ legnagyobb előadóművészévé „kínozta”. A sztárt az extrém mértékű kínnal teli gyerekkor és az ebből fakadó trauma egész életében elkísérte, és mélyen boldogtalan emberré tette, akinek sosem voltak normális kortárs kapcsolatai, és aki – főleg a karrierje végére – szinte teljesen elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Sovány vigasz lehetett, hogy cserébe ő volt a világ legnagyobb szórakoztatóipari előadója. Az a hihetetlen mértékű harag és fájdalom, az a belevert, elképesztő szorgalom, perfekcionizmus és a tehetség keveréke látványosan fűtötte a zenéjét és előadásmódját. Lenyűgöző volt. Most is az.

Siker és csillogás, no meg ami mögötte van

Azonban viszonylag hamar, már a csúcslemeze, a Thriller után elkezdődtek a furcsaságok. Fehéredő bőr, mind torzabbra plasztikázott orr és arc, különös viselkedés, egyre gyengülő (de még mindig sikeres) lemezek, egyre több, szinte gyomorforgatóan szirupos és gyermeteg hangvételű ballada. Egy idő után sokaknak az is feltűnt, hogy a sztár rendszeresen mutatkozott hét–tizenhárom éves gyerekek társaságában, magával vitte őket turnézni, kézen fogva járt velük, és az ágyában aludtak.

Jackson közben megépíttette a Neverland elnevezésű birtokot tavakkal, állatkerttel, vidámparkkal, kisvasúttal, golfpályával, mozival, ez mintha egy gyerekmágnes varázsuniverzum lett volna. Ide invitálta meg kis barátait. Majd 1993-ban jött az első gyerekmolesztálási per, amikor is az akkor tizenhárom éves Jordan Chandler szexuális abúzussal vádolta a sztárt. Akkor Jackson peren kívül megegyezett a családdal. 2003-ban ismét megvádolták, egy Gavin Arvizo nevű kisfiú volt az áldozat, akkor a bíróság felmentette.

Isteni apa

Most pedig nézzük, mit mesél a már nálunk is megtekinthető négyórás dokumentumfilm a teljes történet állítólagos, eddig nem ismert részéről! Jimmy Safechuck tízévesen, egy Pepsi-reklám forgatásán találkozott Jacksonnal, Wade Robson pedig alig ötéves volt, amikor Jacko rajongójaként megnyert egy Jacko-imitátor táncversenyt, és nyereményként találkozhatott az énekessel. Jackson mindkét fiúval összebarátkozott, majd mindkettejüket és a családjaikat bevonta a maga csillogó világába.

A csillogó életvitellel elvakította és megbabonázta a két fiú anyját, miközben ő maga megtapasztalhatta, milyen egy normálisabb családstruktúra részének lenni.

Robson, az akkor hétéves kisfiú, megszállottan idealizálta Jacksont, betanulta a táncait, úgy öltözött, mint ő. Ami a leghátborzongatóbb, hogy Jackson, mondhatni, kiszorította a képből Robson családtól eltávolodott, depressziótól szenvedő apját, és kvázi ő, a világ legnagyobb popsztárja lépett a helyére, hogy a fiú mentora és példaképe legyen. „Olyan volt, mintha Isten kiválasztott volna. Minden, amit mondott szentírás volt” – mondta erről Robson. A terep tökéletesen elő volt készítve a szexuális visszaéléshez. Robson állítása szerint pedig az rögtön az elején el is kezdődött.

Jólelkűségbe csomagolt borzalmak 

A molesztálás leírása valóban irtózatos, ami jellegében és intenzitásában hasonlít a két felnőtt közt zajló szexuális kapcsolatra, és nehéz eldönteni, melyik a borzalmasabb: a különféle szexuális aktusok részletezése (ami közben Dan Reed rendező hosszan mutatja a hétéves Wade Robson fényképét, ezzel téve szinte elviselhetetlenné a beszámolót), vagy az, hogy Jackson álesküvőt szervezett a másik áldozattal, Jimmy Safechuckkal, amelynek keretében az énekes és a tízéves kisfiú „örök hűséget” esküdtek egymásnak.

Robsont és Safechuckot leggyakrabban az a vád éri, hogyan lehetséges, hogy mindezek ellenére mindketten ennyi időn keresztül kötődtek Jacksonhoz, hűségesek voltak hozzá, és a perek alatt tanúskodtak mellette. De ha valaki csak kicsit is tisztában van a gyerekkori szexuális abúzus pszichológiájával, tudja, hogy jó néhány ilyen esetben éppenséggel tipikus a szoros érzelmi kötődés az elkövetőhöz. És a film talán egyik legnagyobb erénye ennek a jelenségnek a pontos bemutatása.

A filmben mesélt történeteken keresztül szépen kirajzolódik, hogy amikor egy gyereket szexuális bántalmazás ér, nemcsak hogy nem tudja teljesen értelmezni, mi történik vele, de adott esetben megállapítani sem, hogy ami vele történik, az rossz.

Különösen, ha a szexuális cselekedetek szeretetteljes gesztusokba vannak csomagolva.

Márpedig Jacksont kivétel nélkül szinte mindenki jólelkű, törődő, végtelenül gyermeki léleknek írja le. A gyerek olyan mértékű szeretetet és hűséget érez a személy iránt, akitől az abúzust elszenvedi, hogy az minden mást felülír. Ez az oka annak, hogy Robson például tanúskodott Jackson mellett a gyerekmolesztálási perek alatt, később is időt töltött vele, és gyönyörű sorokkal emlékezett meg róla a halála után.

A gyereknek szüksége van a személyre, akitől az abúzust elszenvedi, és annak érdekében, hogy megtartsa azt, ami fontos volt belőle, kizárta a tudatából, vagy fel sem ismerte a negatív dolgokat.

Azonban ezek a negatív dolgok megrekednek a mélyben, és idővel, akár évtizedekkel később, lassan minden mást blokkolva fojtogatni kezdenek. A régi trauma nyomán kialakuló belső sérülés aztán különféle krónikus, visszatérő pszichés, pszichoszomatikus gondokat okoz, és idővel az élet minden területére kihat.

Safechuck például állandó szorongásról, álmatlanságról számolt be. A filmben megszólaló mindkét férfi elmondta, hogy a fiaik születése volt az, ami idegösszeomláshoz vezetett, és rákényszerítette őket, hogy szembenézzenek a velük történtekkel. Wade Robson ezután kénytelen volt évekre felhagyni a tánccal, és fontos munkalehetőségeket visszamondani, pedig kiemelkedően tehetséges, nagynevű koreográfusnak tartják a szakmájában, rendszeresen dolgozott Britney Spearsszel és az ’NSync fiúzenekarral.

„Megértem azokat, akik nem hiszik el”

– mondta Robson a film premierje után. „Mert nem olyan régen, bár megtörtént velem, én sem tudtam elhinni.” Ennél tökéletesebben talán még soha senki nem foglalta össze egy mondatban a gyerekkori szexuális abúzus lényegét.

Miért az egyik legmélyebb tabu a gyerek szexuális bántalmazása? Mert nemcsak egy kívülálló nem tudja elképzelni, sem elhinni, hanem sokszor maga az áldozat sem.

Persze így sem tudhatjuk biztosan, mi a teljes igazság, mégis az, ahogyan a film második két órája elmeséli a feldolgozás hosszú, valójában soha véget nem érő, összetett folyamatát, az mélyen megérint bárkit, akit valaha is a gyerekkori szexuális abúzus bármilyen formája ért. Ez az, ami ezt a filmet autentikussá, egyszersmind végtelenül fontossá és hiánypótlóvá teszi.

Összességében elmondható, hogy ez az egész végtelenül szomorú és borzalmas történet, amelyben mindenki áldozat.

Rettentő fájdalmas nézni régi videókon a színpadon álló, tízéves Michael Jacksont, azt a tiszta, sértetlen szépséget, amely a lényéből és énekéből áradt, és amelyből az élete végére semmi, de semmi nem maradt, egy ijesztő, horrorkarakterré operált emberi ronccsá vált. Mindamellett mérhetetlenül megrázó látni a filmben azt is, ahogy a még mindig láthatóan mélyen traumatizált James Safechuck reszkető kézzel előszedi és megmutatja a gyűrűket, amiket Jackson akkor adott neki, amikor álesküvőt szervezett vele. Az is megindító és felemelő, amikor a Sundance fesztiválon tartott premier után Wade Robson és James Safechuck felment a színpadra, és végtelenül megilletődve, szinte sokkosan, a könnyeiket visszafojtva fogadták, ahogy a teremben mindenki felállt, és egy emberként megtapsolta őket.

A legrettenetesebb pedig az a tény, hogy egy rendkívül beteg ember számára lehetségessé vált, hogy sorozatosan molesztáljon gyerekeket, a köré épülő gépezet pedig ezt elnézte és lehetővé tette, mert ez a beteg ember történetesen a világ legnagyobb popsztárja volt.

Erre hívja fel a figyelmet a Leaving Neverland. Az pedig, amire ebben a filmben Dan Reed rendező lehetőséget adott Wade Robsonnak és James Safechucknak, a feldolgozás egyik leghatékonyabb eszköze: megengedni az áldozatnak, hogy beszélhessen arról, ami történt vele. Nekünk mindössze annyit kell tennünk, hogy meghallgatjuk – empátiával, megértéssel, ítélkezés nélkül.

 

Katona Eszter

Kiemelt kép: Getty Images/Connie Aramaki