„Nővérke jöjjön, kaparunk!” – a néma fájdalomról, az apai pre- és perinatális gyászról

–

Első lépések az apaság felé: Ákosék története

Amikor Ákos kedvese teherbe esett, mindketten nagyon boldogok voltak. Szíven ütötte viszont őket, hogy az orvos azt mondta nekik: mivel ez első terhesség, tudatosítsák magukban, hogy ebből vetélés is lehet. „Természetes volt számomra, hogy minden vizsgálatra elkísérem a páromat és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a méregdrága magánellátás sem garantálja az empátiát. Mire a 12. hétig jutottunk, vagy százszor hallottuk, hogy az első terhesség vége általában vetélés, pedig a várandósság teljesen zavartalan és problémamentes volt. Ráadásul az apák mintha ki lennének felejtve a babavárásból, mintha nem is lenne az a gyerek a mi gyerekünk is! És akkor én még szerencsésnek számítok, mert a kedvesem megosztotta velem a testi és érzelmi megéléseit, a védőnőnk tündér volt, és a választott nőgyógyászunk is adott teret nekem, hogy kérdezni tudjak – meséli Ákos. 

– Amikor először megláttam a kicsit az ultrahang képernyőjén, mikor először hallottam dobogni a szívét, elbőgtem magam a boldogságtól.

Féltem ugyanakkor, hogy amikor a kicsi megszületik, egy feszes, távolságtartó fickót fog megismerni, hogy nem leszek elég melegszívű és lágy számára. Ezért a 12. héten létrehoztam egy postafiókot és mindennap készítettem egy videót arról, hogy mi történt velünk. Úgy terveztem, hogy együtt nézzük majd meg ezt a naplót, ha a fiunk megszületik és később majd érdekelni kezdi a saját története – folytatja. – A 16. héten azonban sajnos a barátnőm rosszul lett, majd többnapi kórházi ide-oda küldözgetés, három azonos, mégis téves orvosi szakvélemény, méltatlan körülmények és hiányos tájékoztatás után az otthonunkban a kedvesemet elöntötte a vér.”

A fiatal pár mentőt hívott, majd negyvenpercnyi utcán várakozás után megkezdődött kisfiuk utolsó útja.

„Nővérke, jöjjön, kaparunk!”

A kórházban a vizsgálóba Ákost nem engedték be, a közel egyórányi ellátás alatt az egészségügyi dolgozóktól semmilyen tájékoztatást nem kapott.

Aztán kinyílt az ajtó, és az orvos csak annyit mondott: „Nővérke, jöjjön, kaparunk!” Így lett világos Ákos számára, hogy a fia már nem él.

A küret után a látogatási idő végének ellenére Ákos még a szobában maradhatott kedvesével, éjszakára azonban mennie kellett. Mint mondja, az ellátórendszer érzéketlensége tovább rontott az érzelmileg és mentálisan amúgy is megterhelő helyzeten.

„Amikor az idős orvos bejött a szobába, és elkezdte magyarázni, hogy nem kell elkeseredni, mert majd lesz másik, illetve, hogy az ő felesége is vetélt el így, mégis három gyerek rohangál otthon, és hamarosan az unokák is megérkeznek, ütni tudtam volna. Később az is beigazolódott, amit a korábbi vizsgálatok alapján tudni véltünk: a kisfiunk teljesen egészséges volt és szabályosan fejlődött. A vetélésnek nincs egyértelműen bizonyítható egészségi oka. És ez bizonyos szempontból még nehezebbé tesz mindent.”

A pre- és perinatális veszteség az egészségügyi dolgozók számára is extrém megterhelés

Az utóbbi tíz év társadalmi edukációja, a pre- és perinatális veszteséget érintő transzparens kommunikáció és a gyászt érintő tabuk ledöntése nem csak a szülők fájdalmát legitimálja. A társadalmi párbeszéd következménye, hogy egyre nagyobb figyelem irányul az egészségügyi ellátórendszer hibás kommunikációs paneljeire, illetve az egészségügyi dolgozókat a veszteségek, illetve a veszteségkommunikáció következtében érő extrém stresszre is.

Mindez persze nem jelenti, hogy érzéketlennek lenni egy gyerekét éppen akkor elvesztő anyával, vagy kihagyni az apát a tájékoztatási körből, rendben van. Éppen ellenkezőleg: a helyes kommunikációs gyakorlatok kialakítása és elsajátítása odafigyelést, valamint rendszerszintű kommunikációs stratégiai változtatásokat kíván meg.

Hazánkban tavaly kicsit több, mint 14 000 vetélés történt: ezek nagy része (95 %-a) a korai vagy a középidőben.

Mivel a vetélés tényét, illetve a magzat halálát kizárólag orvos közölheti, az orvosokra nagy teher és felelősség hárul. Kutatási eredmények alapján ez komoly érzelmi és mentális megterheléssel, fizikai stresszel jár, és a kiégés veszélyével fenyeget – különösen az 55 év feletti szakemberek esetében. Jól tudják ezt azok, akiknek szembe kellett nézniük már egy ilyen közléssel. 

„Az első gyerekünket még a régi, fogadott orvosos rendszerben vártuk. A barátnőm végig veszélyeztetett terhes volt, és négy hónapig csak feküdt mozdulatlanul. Amikor a 21. héten mégis elfolyt a magzatvíz, a doki, akinek addig vagyonokat fizettünk ki, leültetett minket és azt mondta, hogy mivel ebből úgysem lesz gyerek, ő meg épp síelni megy, majd átad minket egy kollégának. Mondanom sem kell, a csajom végül egyedül szült meg az éjszaka közepén egy kórteremben, az ügyeletes orvost meg vagy fél óráig nem ébresztette fel senki – meséli Sándor. – Mire másnap reggel bementem a kórházba, már nem volt gyerekünk, és a barátnőm hónapokon át csak sírt rendületlenül. Én meg ott maradtam a fájdalmammal egyedül.”

Az apák néma gyásza

Vetélés, pre- és perinatális veszteség esetén mind az egészségügyi ellátórendszer, mind a család és barátok hajlamosak arra (ha támogatók és tudatosak), hogy elsősorban az anya veszteségére koncentráljanak. Őt kímélik, őt kérdezik az érzéseiről, az ő komfortjáról gondoskodnak elsősorban, az apától pedig többé-kevésbé elvárják, hogy támogassa a társát. A fiúk nem sírnak: ez a káros téveszme még mindig nem veszett ki teljesen a köztudatból.

Pedig ahhoz, hogy a gyász folyamata normálisan végbemehessen a családi rendszerben, a pre- és perinatális veszteséggel a gyászoló apák esetében is foglalkozni kell. Ennek hiányában ugyanis az apák gyászfolyamata nemritkán megakad, az apák érzelmi terheltsége fokozódik, és az apa magánya, valamint az elszigeteltségérzése hosszú távon akár a pár tagjai közé is állhat.

„Miután elvesztettük a babánkat, úgy éreztem, az a dolgom, hogy ott legyek a kedvesemnek. Hogy megtartsam, hogy erős legyek, hogy ott legyek neki, ha bármire szüksége van. Törődtem vele és ő is törődött velem – de senki más nem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. A barátok próbáltak vigasztalni – »lehet még gyerekünk« – vagy csak ignorálták a problémát, mert nem tudták, mit mondjanak. A nagyszülők elsősorban a saját gyászukat élték és a párommal törődtek. Egyedül maradtam, miközben próbáltam biztonságot adni annak, akit szeretek. Pedig, ami azt illeti, én se vágytam másra, mint hogy pár percre gyenge lehessek, beszélhessek, kiadjam magamból a fájdalmamat” – meséli Ákos.

  

Mit tegyünk és mit ne tegyünk, ha gyászoló apa van a környezetünkben?

Ha az ismeretségi körünkben egy családban elvesztenek egy babát, a legjobb, amit tehetünk, hogy nem maradunk közömbösek. Kérdezzük meg az érintetteket, van-e igényük bármilyen segítségre, és biztosítsuk őket arról, hogy szívesen meghallgatjuk őket. Vagy csak együtt hallgatunk velük, ha szükséges.

Ne mondjunk közhelyeket („ne keseredjetek el, ez másokkal is megtörténik”, vagy „fiatalok vagytok, majd lesz másik” – esetleg: „ne hagyjátok el magatokat, ne szomorkodjatok”)! És mint egykori érintett, könyörgök, ne mondjuk azt sem: „Tudom, mit érzel!” 

Helyette érdeklődjünk az apánál is rendszeresen a hogyléte felől, kérdezzük meg, van-e szüksége valamire, van-e kedve kimenőhöz vagy vihetünk-e neki valamit, ami jobb kedvre derítené! Hallgassuk meg, ha kell, ezerszer is. Vagy egyszerűen csak legyünk elérhetők, amikor igénye van rá. Ne akarjunk túlteljesíteni, csak higgyük el, hogy egyetlen barát, vagy rokon sem adhat többet, mint a megtartó szeretet és az őszinte odafigyelés.

Felhasznált szakirodalom: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Stígur Már Karlsson  / Heimsmyndir

Z. Kocsis Blanka