–

Az előzményekről röviden, annak, aki nem ismeri a hátteret: a Sundance Fesztiválon bemutatták a Leaving Neverland című dokumentumfilmet, amit március 8-án az HBO-n mi is megnézhettünk. Még nem is került kereskedelmi forgalomba, már emberek millióit akasztotta ki a mozi, mert két férfi pedofíliával vádolja a tíz éve elhunyt énekest. Na, nem ők az elsők, ismeretes, hogy már életében többször nyomozott utána az FBI, bíróság előtt is állt, de nem ítélték el, peren kívül egyezkedtek az ügyvédek, Jackson és köre pedig következetesen tagadta a vádakat.

Most azonban két olyan férfi mesélt részletesen a Jacksonnal hét-, illetve tízévesen kezdődő kapcsolatáról, akik korábban kiálltak, tanúskodtak mellette.

A Jackson-klán óriási kártérítést követel az HBO-tól, és azt állítják, minden szó hazugság, amit Wade Robson és James Safechuck az átélt abúzusokról mesél.

Vajon ki mond igazat?

Predátor volt az énekes, vagy egy gyermeklelkű, aszexuális fickó, aki nem tett kárt a gyerekekben, sőt, segített rajtuk?

Vagy volt ilyen énje is, meg olyan is?

Fogalmam sincs.

És az igazság egyértelműen nem is fog soha kiderülni, ez elég nyilvánvaló.

Ennek ellenére nem kevés tanulsággal szolgálhat az eset. Számunkra is, akik oly távol érezzük magunkat ettől a világtól.

A rajongás természetén gondolkodom.

Nézem a dokumentumfilmben a két fiút, akik kicsi gyerekként kerültek Jackson szárnyai alá. Az egyik zseniális táncos volt már ötévesen is, a másikra egy reklámfilmben figyelt fel a sztár.

Támogatta őket és még sok más gyereket is? Igen. Tagadja ezt bárki? Nem. Az, hogy ezért meg a neverlandi családi vakációkért és a nagylelkű ajándékokért cserébe mit kért a gyerekektől, sosem lesz egyértelműen kideríthető.

Zárt ajtók mögött történt minden, mert zárt ajtók mögött maradhatott bármiféle kontroll nélkül a gyerekekkel, nincsenek tanúk, állítás áll szemben állítással.

Nem tudok véleményt alkotni, de nem is érzem, hogy muszáj lenne.

Inkább figyelek, olvasom a különféle fórumokon a hozzászólásokat az ügyben. 

Ezek a reakciók sokkal többet elmondanak a kommentelőkről, mint a konkrét esetről, aminek a megoldásához kicsit sem kerülünk közelebb, akármennyit vitatkozzunk is, és sokszor a vélemény is csak ürügy, miként más sztorik esetében is, hogy ürüljön az indulat. Ilyenek vagyunk.

Valójában nem látom értelmét azon töprengeni, megtörtént-e a fizikai erőszak.

Nem azért, mert Jackson tíz éve halott.

Ha áldozat az áldozat, akkor ebben az esetben az ő szempontja számít, nem a kegyelet, nem a „halottról vagy jót, vagy semmit” törvénye, csakis az, hogy az igazság kimondása felszabadít, és kötelességünk, hogy ebben partnerek legyünk. Ha áldozat az áldozat. 

A két férfi egyöntetűen közös maszturbálásról, ánusznyalogatásról, orális és anális szexről beszél. Erőszakról, hiszen gyermekek esetében a szex beleegyezés esetén is erőszak, akkor is, ha szeretik az elkövetőt.

Azt, hogy tényleg efféle dolgok történtek-e Neverland bugyraiban és titkos rekeszeiben, nem tudom, őszintén szólva, nem is ez foglalkoztat, épp azért, mert úgysem tudom, ki mond igazat. 

Sokkal jobban felzaklat engem az, hogy ezeket a gyerekeket gyakorlatilag odavetették a sárkány elé.

Lehet, hogy bárány volt az a sárkány, ahogy a rajongók mondják? Lehet. Nem tudom.

De a szülők sem tudták.

Nem ismerték valójában! Csak ismerni vélték abból, amit a tévében láttak róla.

Borzadva olvassuk az ókorból a mitológiai gyermekáldozatokat. A Bibliában Ábrahám és Izsák történetét. Hallottunk különféle – például pun és maja – szokásokról is, miszerint fiúkat és lányokat gyilkoltak le valamely istenség oltárán. A fiatal, szép, romlatlan, szűzi test, így gondolták, valuta az istenek országában. Be lehetett vetni ősidők óta annak érdekében, hogy legyen termés, múljon a dögvész, jóllakjon a bika, ne legyen földrengés, essen az eső vagy haljon az ellenség, kikötözték, felkoncolták, kivéreztették azokat, akik szívüknek a legkedvesebbek voltak.

A gyerekeiket. 

Nézem a dokumentumfilmben az anyákat. Ma is csillogó szemmel beszélnek arról, mennyire imádták Jacksont.

Csodálták, kritika nélkül elfogadták, tették, amit mondott nekik. Isten volt nekik.

Az egyik anya elhagyta a férjét, hogy Amerikába vigye a fiát – meg magát –, Jackson mellé. (Az apa szétcsúszott, öngyilkos lett.)

Mutatják a régi fotókat, dauerolt a kisfiú haja, dauerolt az anyáé, és feketére festett. Hasonlítani is akartak a fogadott fiúra. Aki magához vette őket, egyszerű rokonokat, és bevezette a sztárok világába.

Ami a görögöknek Olümposz, az nekik Hollywood és Neverland volt.

Az antik mitológia istenei is játszadoztak.

Megtehették, rájuk nem vonatkoztak a halandók törvényei.

Jackson sem nőtt fel, mondják – de mihez képest nőtt volna föl, hisz bizonyos értelemben ő is halhatatlan –, gyermeklelkű maradt, legalábbis ez az imázs része, ha van a valósághoz köze, ha nincs.

Szóval ott voltak a szülők, és adták a bálványnak, amit a bálvány kért

Ha azt kérte, hadd aludjon a hétéves gyerekükkel heteken át, akkor azt mondták, persze. Ha közben őket elpaterolták valahová, akkor az is rendben volt.

Fel sem merült bennük, hogy ez az egész nem oké.

Ezt mondják utóbb, és én készséggel elhiszem nekik.

Hiszen milliók asszisztáltak az áldozathoz, a gyerekek áldozatához.

Már Jacksonéhoz is, akit az apja vert bele a show-bizniszbe a testvéreivel együtt.

Aztán amikor felnőve már ő maga hurcolt kézen fogva mindenféle kisfiúkat ide-oda a világban, mert megtehette, akkor se feküdt keresztbe senki, hogy „figyi, ezt nem kéne”.

Ehelyett párás szemmel nézte a világ, legalábbis egy ideig, az összes fura Jacko–kölyök-párosítást, hogy „de cukik”!

Fogalmam sincs, mi mindent tett valójában ezekkel a gyerekekkel Jackson, de miért ne tehetett volna meg akármit? (Ezzel nem azt mondom, hogy meg is tette az akármit, csak hogy szabad kezet kapott, teljes hatalmat felettük.)

Istenként imádta mindenki. Nem tagadtak meg tőle semmit a puszta jelenlététől is eksztázisba eső emberek.

A gyerekeiket tolták maguk előtt a szülők, akik több figyelmet, a családjuknak jobb életet, könnyebb sorsot, ismertséggel járó előnyöket, hasznos kapcsolatokat, hírnevet, pénzt reméltek cserébe.

Ugyanazt tették, amit őseink tettek hitük szerint. Meg a ma emberei már különféle módokon, ha nem is kőkéssel metszik ki a szívet.

Vegyük már észre, hogy a neverlandi édenkertet valójában nem a gyerekeknek építették, hanem az infantilis, csodaváró, istenkereső, bálvány- és önimádó, káprázatkereső felnőtteknek, akik oda vágynak.

Nekünk, bassza meg!

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Ron Galella/WireImage