Hamis vonatjeggyel beutazni Európát: a Kék Pelikan a magyar gógyi diadala a lomha rendszer felett

–

Szabadságvágy

A nyolcvanas évek végén leomlott a vasfüggöny Magyarországon, kedélyjavító intézkedésként pedig a magyar állampolgár világútlevelet igényelhetett. A sorompók ugyan felemelkedtek a határokról, de pénze csak keveseknek volt, hogy élhessenek a frissen jött szabadsággal, a fiataloknak meg egyáltalán nem. Ákos, Laci és Petya barátságát az utazás iránti vágy kovácsolta össze, no meg a csibészségre, a rendhagyó módszerek megtalálására való hajlamuk. Amikor egy jegyüzértől vállalhatatlanul rossz minőségű hamisított vonatjegyet kapnak, azt nem használják fel, inkább azon kezdenek el gondolkodni, hogyan lehetne ugyanezt sokkal jobban csinálni.

Nem fél seggel, amatőr módon vágnak bele a jegyhamisításba, alaposan utánamennek minden részletnek. Kifigyelik a jegy kiadásának minden apró lépését, milyen tollal, indigóval, logika szerint állítják ki a vonatjegyeket, majd elkezdenek kísérletezni odahaza, hogyan tudnak biankó jegyekre szert tenni egy kis Domestos, egy kávéfőző és némi vegytan segítségével. Hamarosan már ott zötyögnek a vonaton, méghozzá első osztályon, és végre egész Európa a lábuk előtt hever.

És akkor mind felszálltunk a nosztalgiavonatra

Ha idősebb vagy harmincötnél, egész biztos vagyok benne, hogy úgy fogsz csüngeni egy-egy képkockán, mint hősszerelmes a vágya tárgyának arcképén, a Kék Pelikan ugyanis parádésan tele van tűzdelve nosztalgikus emlékekkel a tárcsás telefontól kezdve a zacskóstejtartón a többszínű betétes tollon a ceruzával visszatekerhető kazettán és a Pesti Esten át (melyből a film kedvéért jövő szerdától egyetlen lapszám újra ingyenesen elérhető lesz) egészen a Révai lexikonig (ami tuti, hogy legalább egy idősebb rokonodnak is megvolt), mely a filmben fontos szerepet is kap: a vaskos kötetekben lapítják ki a jegyeket, egyre nagyobb mennyiségben.

A hamis vonatjegyek híre ugyanis – ahogy az sejthető – roppant hamar kikerül a hármas köréből, hogy nemsokára szélsebességgel terjedjen, a telefonjuk pedig folyton folyvást csörögjön, hiszen mindenki menne innen bárhová.

Ahogy óriásira duzzad a hamis jegyek üzlete, kikerülhetetlenné válik a kérdés:

Bűn-e ez igazából?

Jogilag persze az, okirathamisítás, amiért (ha hihetünk a dokufilm egyik szereplőjének) egytől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélhetnek. Fontos azonban, hogy mindezt kontextusban lássuk. 

„Mástól lopni bűn, az államtól lopni dicsőség”, tartotta annak idején szinte mindenki. Különben is, a hatalomhoz közel állók lopnak a leginkább (de sok minden változott három évtized alatt! Ja… nem), akkor miért is ne játssza ki a rendszert a kisember, ha van hozzá gógyija? Azt is fontos kiemelni, hogy a három srác nem nyerészkedésből vágott bele a dologba, egyszerűen csak utazni szerettek volna, másképp pedig nem tudtak. A hamis vonatjegyekkel pedig végtére is nem károsítottak meg senkit. „Az a vonat így is, úgy is elment volna” – jegyzi meg a trió egyike. Hogy volt rajta plusz két-három potyautas, tulajdonképpen nem fájt senkinek. Azt is kár lenne tagadni, hogy

mi, magyarok mindig is erre voltunk a legbüszkébbek: a dörzsöltségünkre, arra, hogy képesek vagyunk meglátni a lehetetlenben is a lehetőséget.

Hogy „utolsónak megyünk be a forgóajtón, de elsőnek jövünk ki”. De a precizitás és az elkötelezettség is lenyűgöző, ahogy a fiúk – főleg Ákos – kidolgozzák a jegyhamisítás összes apró lépését és felépítenek egy patent módra működő rendszert. Ami persze azért tudott létrejönni, mert kék színű Pelikan indigópapírt használtak a jegypénztárakban, amit könnyebb volt eltávolítani, és mert a MÁV olyan volt már a kilencvenes években is, mint most, egy lajhártempóval fejlődő, alapvetően lusta intézmény.

Jobb félni?

Dehogy jobb, ezt a hamisítók is elmondják: mekkora marhaság az a magyar mondás, miszerint „jobb félni, mint megijedni”. Hiszen félni nem jó, hosszú távon árt, ők is úgy voltak vele, a kockázatot, hogy egyszer majd fény derül a mesterkedésükre, be kell vállalniuk azért cserébe, hogy minél több embert utazáshoz segíthessenek. Aztán majd lesz valahogy. És lett is, főleg, miután a felelősség erodálódására tett kísérletük következtében az egyik hamisító lebukik. A film második fele ezzel foglalkozik, megszólaltatva a nyomozót is, akit a jegyhamisítás ügyének felgöngyölítésével megbíztak.

Közösségi film

A Kék Pelikan rendezője, Csáki László a régi Indexen tett felhívást még 2018-ban: jelentkezzenek azok, akiknek van jegyhamisításos élménye. Közel nyolcvanan írtak, köztük volt, aki fotókat, naplórészleteket küldött. A velük, illetve a hamisítókkal készült beszélgetésből, a kollektív emlékezetből aztán létrejött az, amit igazán „a mi filmünknek” érezhetünk: egy végtelenül szórakoztató animációs doksi Jiří Menzel-féle kikacsintással, filmes betétekkel, és olyan zenékkel, mint az Induljon a banzáj! a Bonanza Banzai-tól, a Lidocain a Hiperkarmától vagy a Húsrágó hídverő a Kispál és a Borztól. 

A Kék Pelikant tényleg mindenki magáénak érezheti, aki a ’90-es években volt fiatal. Csáki egyébként nem annyira filmrendezőként, inkább képzőművészként definiálja magát, a Budapest Metropolitan Egyetem (METU) animáció szakán tanít, a film elkészítését pedig egyszerre tartotta a hivatásának és a hobbijának is. És ez bizony minden képkockáján látszik:

szerelemprojekt és jutalomjáték volt ennek a filmnek a létrehozása mindenki számára.

Szívből szurkolok és hiszem: igazi kultfilm lesz belőle, hasonlóan a Moszkva térhez, hiszen egy egész generációnak szól egy olyan időszakról, amit könnyes szemmel mesélhetünk a gyerekeinknek – akiknek a fapados járatok, a mobiltelefonok és a dobozos zabtejek idejében fogalmuk sem lesz róla, mi a francról vakerálnak már megint ezek a boomerek.

Kiemelt képünk forrása: JUNO11 Pictures

Fiala Borcsa