Mindannyiunk pótolhatatlan vesztesége, hogy Michael Jackson utolsó nagy turnéja, a This is it nem valósulhatott meg, de kárpótlásként kaptunk egy filmet az előkészületeiről, ami megmutatta, milyen káprázatos lett volna. Aki látta, biztosan nem felejti el, hogy a rég visszavonult, betegeskedő, csontsovány Jacko még utolsó hónapjaiban is milyen maximalista és egyedülálló tehetség volt a színpadon és a munkában, és emlékszik arra is, milyen megszeppent áhítattal vette körül mindenki, aki vele dolgozhatott, vagy csak ott állhatott mellette a színpadon.

This is it-film a táncosok válogatásával kezdődik, akik közül többen is elsírják magukat örömükben, amikor kiderül, hogy bekerültek a show-ba, hiszen ennél nagyobb elismerés nem létezett a világon.

Mindezt szorozzátok meg százzal, és képzeljétek el, hogyan érezhette magát az a fiatal, ismeretlen énekesnő, akinek megadatott, hogy egy duettet énekelhetett (volna) vele. És Judith Hill felnőtt a feladathoz.

Egyenrangú társa volt Jackónak az I Just Can’t Stop Loving You című dalban, csodálatos hangja és egzotikus szépsége egy csapásra világsztárrá tehette volna – az egyetlen fennmaradt felvétel nem hagy efelől kétséget. Az élet azonban másképp hozta. A turné Jackson halála miatt elmaradt, és a film nem volt elég Hill kiugrásához.

Mennyire nehéz lehetett ezt feldolgozni – felfoghatatlan. Judith Hill mégsem a saját, elmulasztott áttörését siratta, hanem Jackót. A neki szentelt emlékműsorban az a megtisztelő feladat jutott neki, hogy elénekelje az egyik legismertebb és legszebb Jackson-dalt, a Heal the worldöt, és persze ezt is kifogástalan ízléssel és magas színvonalon teljesítette – miközben mögötte állt és vele dúdolt az amerikai zenei szcéna krémje. Majd írt egy saját dalt is Jacko emlékére I Will Always Be Missing You címmel, aminek a bevételét jótékony célra fordította. De még akkor sem volt önálló lemeze.

Ott kellett folytatnia, ahol abbahagyta: háttérénekesként, bár nem akárkik mögött. Vokálozott Stevie Wondernek, Robbie Williamsnek, Anastaciának, Mike Oldfieldnek, Rod Stewartnak és John Legendnek is. Erről az életformáról, hogy milyen mindig csak a háttérben állni, és másvalaki produkcióját támogatni, szól a 20 Feet from Stardom (6 méterre a sztárságtól) című dokumentumfilm, ami a vokalista szakma kiválóságai között Judith Hillt is bemutatta, és aminek a soundtackjére ő is szerzett egy számot. Ez a film szerencsére nagy siker lett: Oscar-díjat és Grammy-díjat is nyert.

Az általa írt dal pedig – ami a Desperation címet viseli – minden „másodhegedűsnek” üzeni, hogy tartsanak ki az álmaik mellett, és küzdjenek tovább a céljukért.

Ő is így tett, természetesen, mégpedig úgy, hogy jelentkezett az amerikai The Voice tehetségkutatóba. Erről a műsorról azt kell tudni (ha valaki nem ismerné, bár egy szériát itthon is megélt), hogy nem az amatőrökre, hanem a még ismeretlen profikra szakosodott, tehát Judith Hill számára épp megfelelő lehetőséget jelentett. Aki megnézi az első fellépését, láthatja, ahogy mind a négy zsűritag, aki csak a hangját hallotta (hiszen a színpadnak háttal kellett ülniük) pár másodperc után elalélt tőle, aztán egymással versenyeztek azért, ki mentorálja. Ezek után érdemes a kommentekbe is beleolvasni, ahol több felháborodott rajongó szóvá teszi, hogyhogy senkinek nem tűnt fel, hogy ő az a lány a This is it-ből, amikor igazán emlékezetesen énekelt. Még kínosabb, hogy a Jackson-megemlékezésen Usher is ott állt a színpadon, amikor Hill a Heal the World-öt énekelte, itt meg úgy tett, mintha nem ismerné. 

Ezek után mindenki arra számított, hogy Hill nyeri a versenyt, és végre megtörténik vele a nagy áttörés. De nem így lett. Vagy nem pont így. A versenyből ugyan kiesett még a döntő előtt, viszont felfigyelt rá egy másik legenda: Prince, aki meghívta a stúdiójába egy közös munkára, amiből végül egy album is született.

2015-ben, 31 éves korában így lett végre Judith Hillből szólóénekes, nem akárki szárnyai alatt. Sorsára jellemző, hogy nagy kedvence, Prince sem mentorálhatta sokáig.

Ő persze azt vallja, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Semmi sem volt véletlen. Az sem, hogy olyan családba született, ahol az anyatejjel szívhatta magába a zenét (édesanyja japán zongoraművész, édesapja afroamerikai basszusgitáros), hogy már négyévesen saját dalt szerzett, hogy kirívó tehetsége és lélegzetelállító szépsége ellenére sem pottyant az ölébe a siker, hanem előbb különféle kitérőket kellett tennie (amiknek révén viszont megtanult spanyolul és franciául is az angol és a japán mellett), és hogy mégiscsak a világ legjobb zenészeivel dolgozhatott közvetlen közelről. És ahogy a Desperation című számában megénekelte: nem adta fel. 

Idén novemberben pedig megjelent a második albuma is Golden Child címmel, amin már kiforrott stílussal hallhatjuk, bár hogy soult, funkot, vagy gospelt énekel, neki eddig is mindegy volt abból a szempontból, hogy mindegyikben otthon érezte magát. De most határozott üzenettel érkezett: az emberek közötti egységet szeretné hirdetni, kulturális és szociális háttértől függetlenül. Multikulturális hátteréből adódóan gyerekkora óta tapasztalja a kirekesztést, és a zene eszközével próbál békét és egyenlőséget hirdetni. Ki lehetne nála hitelesebb közvetítője ennek az eszménynek? 

„Szeretném a zenémmel legyőzni a gyűlöletet, és közelebb hozni egymáshoz az embereket. A különbözőségeink ellenére egyek vagyunk. A dalok nagy részét a bennem élő gyereknek írtam” – nyilatkozta. Aki pedig szeretne olyan boldog lenni, mint egy gyerek a zene élményétől, az április 16-án élőben is meghallgathatja őt a Müpában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Egész biztosan maradandó élmény lesz.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Medill DC