–

Antihősök hősi potenciállal

Az antihősökkel kapcsolatban az egyik legszomorúbb tény, hogy nagyon sok tekintetben hősi kvalitásokkal rendelkeznek, és gyakran hősnek is indulnak az eredettörténetek szerint. Okosak, éles eszűek, kiváló stratégiai-logikai gondolkodók, remek emberismerők, és van bennük kitartás, ambíció, kreatív problémamegoldás, szervezőkészség – no de akkor mi hiányzik? 

Általában a kedvesség, a könyörület, az empátia, a gyöngédség. A gonoszság eredettörténetei közül sok azonban pont azt hivatott bemutatni, hogy ezek a tulajdonságok igenis ott voltak kezdetben ezekben az antihősökben is, csak külső körülmények hatására elnyomni, kigyomlálni kényszerültek magukból. 

Az éhezők viadala újonnan bemutatott részében, az Énekesmadarak és kígyók balladájában visszarepülünk 64 évet az időben, hogy a 18 éves Corilonaus Snow-t, a későbbi kegyetlen Snow elnököt vezetői karrierjének kezdeténél ismerhessük meg. Coryo, ahogy mindenki szólítja ekkor, a szebb napokat megélt, nagy múltú Snow család leszármazottja, tettvágytól és ambíciótól csillogó szemei pedig rögtön elnyerik a nézők szimpátiáját. A kamera gyakorlatilag együtt lélegzik vele, és a játékidő nagy részében egy pozitív hős figuráját tárja elénk.

Cikk szerkesztése új tabon HÓKUSZPÓKOT BÁNTOTTA AZ ANYJA? URSULÁT ELHAGYTA A SZERELME? – A GONOSZSÁG EREDETTÖRTÉNETE ÓRIÁSI ÜZLET 2023. DECEMBER 9. | WL | OLVASÁSI IDŐ KB. 6 PERC Miért lett Voldemort nagyúr a varázslóvilág legádázabb mágusa? Miért vált Snow elnökből véreskezű diktátor? Honnan ered Joker hátborzongató nevetése? Zordon Az oroszlánkirályból miért nem tud belenyugodni, hogy nem az övé a trón? Demónából mikor lett gonosz tündér, aki Csipkerózsikával zsarolja Lipót királyt? A valóság felé evezve pedig, minden idők legelvetemültebb sorozatgyilkosait – Ted Bundy-t vagy Jeffrey Dahmert – dédelgette-e valaki gyerekkorukban? A háborús bűnösöknek kedves, gondoskodó szülei voltak? És egyáltalán számít ez, ha ennyi nyomorúságot okoz valaki egyszemélyben emberek, állatok vagy fikcionális lények sokaságának? A gonoszság eredettörténeti szerint igen. Wilson Luca írása. – Antihősök hős potenciállal Az antihősökkel kapcsolatban az az egyik legszomorúbb tény, hogy nagyon sok tekintetben hős kvalitásokkal rendelkeznek, és gyakran hősnek is indulnak az eredettörténetek szerint. Okosak, éles eszűek, kiváló stratégiai-logikai gondolkodók, remek emberismerők, és van bennük kitartás, ambíció, kreatív problémamegoldás, szervezőkészség – no de akkor mi hiányzik? Általában a kedvesség, a könyörület, az empátia, a gyöngédség. A gonoszság eredettörténetei közül sok azonban pont azt hivatott bemutatni, hogy ezek a tulajdonságok igenis ott voltak kezdetben ezekben az antihősökben is, csak külső körülmények hatására elnyomni, kigyomlálni kényszerültek magukból. Az éhezők viadala újonnan bemutatott részében, az Énekesmadarak és kígyók balladájában visszarepülünk 64 évet az időben, hogy a 18 éves Corilonaust Snow-t, a későbbi kegyetlen Snow elnököt vezetői karrierjének kezdeténél ismerhessük meg. Coryo, ahogy mindenki szólítja ekkor, a szebb napokat megélt, nagy múltú Snow család leszármazottja, tettvágytól és ambíciótól csillogó szemei pedig rögtön elnyerik a nézők szimpátiáját. A kamera gyakorlatilag együtt lélegzik vele, és a játékidő nagy részében egy pozitív hős figuráját tárja elénk. Coryo kilép a konformitás hálójából, és kisebb-nagyobb lázongó aktusokkal hívja fel magára társai, a Capitolium, no meg a nézők figyelmét. Szeretteiért nem fél áldozatokat hozni, gyors és fürge, fizikai és szellemi értelemben is. Tekintetében ott a törődés, a gyengédség, és egy jó adag túlbuzgó ifjonti hév, amit a tekintélyszemélyekkel való ütközések során meg is csillogtathat. Első ránézésre tehát nem tűnik szenvtelen tömeggyilkosnak, aki élvezettel versenyeztet jobb sorsra érdemes fiatalokat az Arénában életre-halálra. Másodikra sem, azonban egy csúnya szerelmi csalódás előhívja benne az édesapja által is képviselt aljasságot. A Harry Potterből megismert Voldemorttal már kissé más a helyzet: Tomként is cseppet ijesztő az árva kisfiú karaktere, ahogy szenvtelen tekintettel mesél arról, ahogy az ellene vétőket gonosz mágiával torolja meg, de mégis, kiemelkedő készségekkel megáldott fiúcskáról van szó, akiben mindvégig ott szunnyad a hős potenciál. Ezt Dumbledore, a Roxfort későbbi igazgatója is felfedezi, és jó pedagógushoz híven igyekszik Tom tehetségét gondozni, csakúgy, ahogy tette azt Harry esetében is – legalább egyikkel sikerrel járt. Dumbledor a Voldemort nagyúrral való végső összecsapásra való trenírozás egyik fontos elemeként Harryvel elvégezteti Voldemort teljes pszichés feltérképezését. A feltételezés az, hogyha Harry megérti, hogy a Sötét Nagyúr honnan jött, azt is tudni fogja majd, hova tart. Pedig elég lenne csak mélyen magába néznie, hiszen Harry gyakorlatilag minden, amivé Voldemort is válhatott volna, nem véletlenül van életútjukban is számos egyező pont. Mit állít ezzel a film tehát? Hogy minden antihős egy potenicális hős, vagy hogy minden hős egy potenciális antihős, aki szerencséjére (és másokéra) nem lett a körülmények áldozata? A rendszer áldozatai? Játsszunk el a gondolattal egy pillanatra, hogy mi lett volna a Joaquin Phoenix által megformált Joker sorsa, ha a szociális és egészségügyi ellátórendszer nem hagyja olyan csúnyán cserben? Elvégre súlyos mentális betegséggel küzdött, de Gotham városi tanácsa úgy döntött, elvágja a támogatást Arthurtól és a hozzá hasonlóktól. Arthur, alias Joker még egy utolsó kétségbeesett kiszólással próbálja kideríteni, mi lesz vele innentől: „hogy kéne akkor megszereznem a gyógyszereimet, kivel beszéljek?” – kérdésére érdemi válasz nem érkezik, csupán egy „sajnálom, Arthur” az őt eddig kezelő pszichiátertől. Arthur tehát ha nem is növi ki magát szélesvásznú hőssé, felvéve a harcot Gotham város vezetésével szemben, létrehozva egy alulról szerveződő, hozzá hasonló kis emberekből álló mozgalmat, ami megreformálja a szociális ellátórendszert, lehetett volna saját életének hőse. Jár serényen terápiára, szedi a gyógyszereit, ténylegesen szóba elegyedik a szomszéd lánnyal, amiből valódi románc szökken szárba, valamint stand-up komikusi pályafutása is szépen ível felfelé. HIRDETÉS Hasonló módon Jokerhez, Szörnyella az új 2021-es remake-ben szintén a rendszer áldozataként van bemutatva. Az 1970-es évek Londonjában árvaként kell boldogulnia, jobb híján csibész társaival lopásból fenntartva magát, megkérdőjelezhető eszközökkel egyensúlyozva egyre magasabbra és magasabbra a társadalmi ranglétrán divattervezőként. Ha van egy erős és megtartó szociális háló, Szörnyellából a következő Vivienne Westwood vált volna? De Joker és Szörnyella esetében is túl sok a volna... Mindkettőjüket magára hagyta a rendszer, magányosan bolyonganak egyik szörnyű tettből a másikba, miközben a néző egy kicsit, de csupán egy egészen kicsit megsajnálja őket. Miért? Mert talán nincsenek is olyan messze a kedves nézőtől a gonoszság eredettörténeteiben felvázolt társadalmi problémák. Alulfinanszírozott egészségügy, a mentális betegséggel küzdők rendszerszintű stigmája és elhanyagoltsága, alacsony társadalmi mobilitás, ésatöbbi… Csak óvatosan a részvéttel! Évek óta hódító filmes trend, hogy a már klasszikusként ismert történetet ezúttal a gonosz antihős perspektívájából mesélik újra. Csipkerózsikáról a fókusz például Demónára helyeződik, olyannyira, hogy a 2014-es és 2019-es filmek is az ő nevét viselik címként. A fókuszváltás hatására megértjük, hogyan lett a gyönyörű tündérlány áldozata egy törtető emberlegénynek, aki szerelmet ígért, azonban a valóságban szó szerint szárnyát szegte Demónának a trónért folytatott küzdelemben (ami nemierőszak-történetek fájdalmas szimbóluma). Kezdünk megsajnálni mindenkit tehát. Van pár filmes ötletem nekem is, amennyiben ez a cél, például egy remake Hókuszpókuszról, amint kiderül, hogy édesanyja nárcisztikus személyiségzavarban szenvedett, esetleg Ursuláról, akit szerelme elhagyott egy másik polip nőért, vagy a Piroska és a Farkasból megismert Farkasról, akit farkas falkája kiközösített, ezért adta magányos kódorgásra fejét az erdőben, ártatlan járókelőket felfalva. Mindaddig, amíg a fikció berkein belül maradunk, lehúzva egy századik bőrt is az ismert történetről és karakterekről, még csak-csak megállja helyét a részvét. De mi a helyzet az olyan esetekben, amikor enyhén szenzációhajhász éllel film, netalántán sorozat készül valós és különösen kegyetlen bűnelkövetőkről? Jár nekik az órákon át tartó képernyőidő? A filmet, sorozatot övező óriási médiafigyelem, és a bűnőző személye kapcsán ismételten fellángoló diskurzus? És mi a helyzet az áldozatok hozzátartozóival, vagy azokkal az áldozatokkal, akik túlélték a támadást? Rájuk hogyan hat a sorozat, az ügyről való nyilvános kommunikáció? Ted Bundy és Jeffrey Dahmer mindketten amerikai sorozatgyilkosok voltak, különös kegyetlenséggel szedve áldozataikat, akiket először nem mellesleg elcsábítottak, visszaélve vonzó külsejükkel. A róluk készült film, illetve sorozat pedig – bár távol áll a nézőben szimpátiát gerjesztő eredettörténetek műfajától –, mégis mindkét elkövető esetében pont annyi rálátásunk van a családi berendezkedésükre, hogy egy közepes érzelmi intelligenciával megáldott filmnéző is értse, innen bizony nehéz nyerni. Ken Follett: Tulajdonképpen ugyanaz történt a 18. században, ami napjainkban történik KULT – 2023. DECEMBER 8. – KC Senkit nem jogosít fel az embertelen tettekre a sanyarú gyerekkora, mégis, amikor látjuk ezeket a „főgonoszokat”, amint bántalmazza őket édesapjuk, érzelmileg zsarolja őket az édesanyjuk, kortársaik megvetik, és kivetik őket a közösségből, és még csak akkora szerencséjük sincs, mint Matildának Miss Honey-val vagy Harrynek Hagriddal, hogy egy tekintélyszemély igenis utánuk nyúljon, és megadja nekik azt a csekély érzelmi biztonságot, ami minden kisgyereknek járna, akkor és csak akkor elfog minket egy hangyányi sajnálat. Csórikáim! Hát hogy tehették ezt velük? Itt súlyos transzgenerációs traumákról van szó! Abúzusláncolatról! És persze, hogy arról van szó, de vajon hol van az empátia határa? Amikor az elkövetőket magukat is áldozatként mutatjuk be, egyfelől felhívjuk a figyelmet fontos, rendszerszintű problémákra, ami ellen össztársadalmilag fel kell lépni, úgy mint a családon belüli erőszak vagy a mentális betegséggel küzdők megbélyegzettsége. És addig verni az asztalt, ameddig súlyos adóforintokat bele nem pumpálnak a döntéshozók abba, hogy ezeken a területeken igenis változás történjen. Másfelől viszont, elkerül a fókusz az elkövetők közvetlen áldozatairól, visszaélve a nézőkben mozgolódó részvéttel és empátiával, és valljuk be, egy picit nyerészkedve is azon. Kiemelt képünk forrása: Walt Disney Studios; Warner Bros. Pictures; Fórum Hungary Wilson Luca film gonosz az éhezők viadala Joker bántalmazó
Jelenet Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája című filmből - Forrás: Fórum Hungary

Coryo kilép a konformitás hálójából, és kisebb-nagyobb lázongó aktusokkal hívja fel magára társai, a Capitolium, no meg a nézők figyelmét. Szeretteiért nem fél áldozatokat hozni, gyors és fürge, fizikai és szellemi értelemben is. Tekintetében ott a törődés, a gyengédség, és egy jó adag túlbuzgó ifjonti hév, amit a tekintélyszemélyekkel való ütközések során meg is csillogtathat.

Első ránézésre tehát nem tűnik szenvtelen tömeggyilkosnak, aki élvezettel versenyeztet jobb sorsra érdemes fiatalokat az Arénában életre-halálra. Másodikra sem, azonban egy csúnya szerelmi csalódás előhívja benne az édesapja által is képviselt aljasságot. 

A Harry Potterből megismert Voldemorttal már kissé más a helyzet: Tomként is kissé ijesztő az árva kisfiú karaktere, amint szenvtelen tekintettel mesél arról, ahogy az ellene vétőket gonosz mágiával torolja meg. De mégis, kiemelkedő készségekkel megáldott fiúcskáról van szó, akiben mindvégig ott szunnyad a hős potenciál. Ezt Dumbledore, a Roxfort későbbi igazgatója is felfedezi, és jó pedagógushoz híven igyekszik Tom tehetségét gondozni, csakúgy, ahogy tette azt Harry esetében is – legalább egyikkel sikerrel járt.

Dumbledor, amikor a Voldemorttal való végső összecsapásra készíti fel a fiút, Harryvel elvégezteti a rettegett nagyúr teljes pszichés feltérképezését. A feltételezés az: ha Harry megérti, hogy a Sötét Nagyúr honnan jött, azt is tudni fogja majd, hova tart. 

Pedig elég lenne csak mélyen magába néznie, hiszen Harry gyakorlatilag minden, amivé Voldemort is válhatott volna, nem véletlenül van életútjukban is számos egyező pont.

Mit állít tehát ezzel a film? Hogy minden antihős egy potenciális hős, vagy hogy minden hős egy potenciális antihős, aki szerencséjére (és másokéra) nem lett a körülmények áldozata?

A rendszer áldozatai? 

Játsszunk el a gondolattal egy pillanatra, hogy mi lett volna a Joaquin Phoenix által megformált Joker sorsa, ha a szociális és egészségügyi ellátórendszer nem hagyja olyan csúnyán cserben? Elvégre súlyos mentális betegséggel küzdött, de Gotham városi tanácsa úgy döntött, elvágja a támogatást Arthurtól és a hozzá hasonlóktól.

Arthur, alias Joker még egy utolsó kétségbeesett kiszólással próbálja kideríteni, mi lesz vele innentől: „hogy kéne akkor megszereznem a gyógyszereimet, kivel beszéljek?” – kérdésére érdemi válasz nem érkezik, csupán egy „sajnálom, Arthur” az őt eddig kezelő pszichiátertől. 

Arthur tehát ha nem is növi ki magát szélesvásznú hőssé, felvéve a harcot Gotham város vezetésével szemben, létrehozva egy alulról szerveződő, hozzá hasonló kisemberekből álló mozgalmat, ami megreformálja a szociális ellátórendszert, lehetett volna saját életének hőse. Eljár serényen terápiára, szedi a gyógyszereit, ténylegesen szóba elegyedik a szomszéd lánnyal, amiből valódi románc szökken szárba, valamint standup-komikusi pályafutása is szépen ível felfelé.  

Hasonló módon Jokerhez, Szörnyella az új 2021-es remake-ben szintén a rendszer áldozataként van bemutatva. Az 1970-es évek Londonjában árvaként kell boldogulnia, jobb híján csibész társaival lopásból fenntartva magát, megkérdőjelezhető eszközökkel egyensúlyozva egyre magasabbra és magasabbra jut a társadalmi ranglétrán divattervezőként.

Ha van egy erős és megtartó szociális háló, Szörnyellából a következő Vivienne Westwood vált volna? 

De Joker és Szörnyella esetében is túl sok a volna… Mindkettőjüket magára hagyta a rendszer, magányosan bolyonganak egyik szörnyű tettből a másikba, miközben a néző egy kicsit, de csupán egy egészen kicsit, megsajnálja őket. Miért? Mert talán nincsenek is olyan messze tőle a gonoszság eredettörténeteiben felvázolt társadalmi problémák. Alulfinanszírozott egészségügy, a mentális betegséggel küzdők rendszerszintű stigmája és elhanyagoltsága, alacsony társadalmi mobilitás, és a többi… 

De csak óvatosan a részvéttel! 

Évek óta hódító filmes trend, hogy a már klasszikusként ismert történetet ezúttal a gonosz antihős perspektívájából mesélik újra. Csipkerózsikáról a fókusz például Demónára helyeződik, olyannyira, hogy a 2014-es és 2019-es filmek is az ő nevét viselik.

A fókuszváltás hatására megértjük, hogyan lett a gyönyörű tündérlány egy törtető emberlegény áldozata, aki szerelmet ígért, azonban a valóságban szó szerint szárnyát szegte Demónának a trónért folytatott küzdelemben (ami nemierőszak-történetek fájdalmas szimbóluma).

Kezdünk tehát mindenkit megsajnálni. Van pár filmes ötletem nekem is, amennyiben ez a cél: például egy remake Hókuszpókuszról, amiben kiderül, hogy az édesanyja narcisztikus személyiségzavarban szenvedett. Esetleg Ursuláról, akit szerelme elhagyott egy másik polipnőért. Vagy a Piroska és a Farkasból megismert Farkasról, akit a falkája kiközösített, ezért adta magányos kódorgásra fejét az erdőben, ártatlan járókelőket felfalva.

Mindaddig, amíg a fikció berkein belül maradunk, lehúzva egy századik bőrt is az ismert történetről és karakterekről, még csak-csak megállja helyét a részvét.

De mi a helyzet az olyan esetekben, amikor enyhén szenzációhajhász éllel film, netalán sorozat készül valós és különösen kegyetlen bűnelkövetőkről? Jár nekik az órákon át tartó képernyőidő? A filmet, sorozatot övező óriási médiafigyelem és a bűnöző személye kapcsán ismételten fellángoló diskurzus?

És mi a helyzet az áldozatok hozzátartozóival, vagy azokkal, akik túlélték a támadást? Rájuk hogyan hat a sorozat, az ügyről való nyilvános kommunikáció? 

Ted Bundy és Jeffrey Dahmer mindketten amerikai sorozatgyilkosok voltak, különös kegyetlenséggel szedve áldozataikat, akiket – visszaélve vonzó külsejükkel – először elcsábítottak. A róluk készült film, illetve sorozat pedig – bár távol áll a nézőben szimpátiát gerjesztő eredettörténetek műfajától –, mégis mindkét elkövető esetében pont annyi rálátást ad a családi berendezkedésükre, hogy egy közepes érzelmi intelligenciával megáldott filmnéző is értse, innen bizony nehéz nyerni.  

Dame Judi Dench: Sz*rni rá, hány éves vagyok! – 89 éves lett korunk egyik legnagyobb színésznője

Kult – 2023. december 9. – KC

Senkit nem jogosít fel az embertelen tettekre a sanyarú gyerekkora, mégis, amikor látjuk ezeket a „főgonoszokat”, amint bántalmazza őket édesapjuk, érzelmileg zsarolja őket az édesanyjuk, kortársaik megvetik és kivetik őket a közösségből, és még csak akkora szerencséjük sincs, mint Matildának Miss Honey-val vagy Harrynek Hagriddal, hogy egy tekintélyszemély igenis utánuk nyúljon, és megadja nekik azt a csekély érzelmi biztonságot, ami minden kisgyereknek járna, akkor – és csak akkor elfog minket egy hangyányi sajnálat. Csórikáim! Hát hogy tehették ezt velük? Itt súlyos transzgenerációs traumákról van szó! Abúzusláncolatról! 

És persze hogy arról van szó, de vajon hol van az empátia határa? Amikor az elkövetőket magukat is áldozatként mutatjuk be, egyfelől felhívjuk a figyelmet fontos, rendszerszintű problémákra,

ami ellen össztársadalmilag fel kell lépni, úgy mint a családon belüli erőszak vagy a mentális betegséggel küzdők megbélyegzettsége. És addig verni az asztalt, ameddig súlyos adóforintokat bele nem pumpálnak a döntéshozók abba, hogy ezeken a területeken igenis változás történjen. 

Másfelől viszont elkerül a fókusz az elkövetők közvetlen áldozatairól, visszaélve a nézőkben mozgolódó részvéttel és empátiával, és valljuk be, egy picit nyerészkedve is azon. 

Kiemelt képünk forrása: Walt Disney Studios; Warner Bros. Pictures; Fórum Hungary

Wilson Luca