A transz emberek is a nemzethez tartoznak – Will Ferrell és Harper Steele útja Amerikán át
Egy Netflixen látható új dokumentumfilmben Will Ferrell vígjátéksztár legjobb barátjával, Harper Steele-lel szeli át az Egyesült Államokat egy rozoga kombiban. Időnként megállnak, kiteszik a kempingszéküket egy áruház parkolójában, a préri közepén vagy a Grand Canyonnál, sört isznak, csipszet esznek, beszélgetnek. Harper 2021-ben, 61 éves korában bújt elő transz nőként ismerőseinek, köztük Willnek is, és a 16 napos autóút során a két barát igyekszik felfedezni, hogy néz ki most a kapcsolatuk, és van-e még helye Harpernek azokban a krimókban, sportstadionokban, útszéli kajáldákban, ahová korábban imádott járni. Milanovich Domi ajánlja a Will és Harper című dokut.
–
Megvan nektek, ki az a Will Ferrell? A Diszkópatkányokkal futott be (1998), játszott a Szőr Austin Powers-filmekben (1997, 1999), a Zoolander, a trendkívüliben (2001), a Mi a manóban (2003), és még egy csomó, gyakran tényleg pihent agyú vígjátékban. De azért mondok két újabb filmet is, amiből ismerhetitek: ő szerepelt az Eurovíziós Dalfesztivál-os zenés komédiában (2020), valamint ő alakította a Mattel igazgatóját a Barbie-ban (2023).
Will Ferrell előadóművészként egész életében humorban utazott, egy olyan iparágban, amely sokáig kifejezetten maszkulin területnek számított. Az elmúlt évek fejleménye, hogy az ismert stand-uposok között is egyre több a nő, a színes bőrű és/vagy szexuális irányultság, nemi identitás szempontjából kisebbséghez tartozó ember. Eszembe jut Hannah Gadsby ausztrál komikus (ha még nem láttátok, nézzétek meg a Nanette-et), aki egyszer azon viccelődött, ma már mennyiféle címkét lehet használni a nemi identitásunk leírására. A szövege ezen részével speciel nem értettem egyet, de amit utána mondott, azon elég jót röhögtem… és teljesen magamra ismertem.
Meglepetés!
Gadsby, ahogy én is, hagyományos értelemben férfiasabb kinézetű: rövidre nyírt, kicsit őszes haja van, általában inget, garbót, öltönyt visel. Szóval azon poénkodott, hogy
az ő identitása „gender-surprised” (nemileg meglepett), mert sosem tudhatja, a társas érintkezései során épp férfinak vagy nőnek fogják-e nézni.
Ez a meglepődésfaktor az én életemben is állandóan jelen van, amikor idegenekkel találkozom. Volt, hogy azt gondolták rólam, helyes kamasz fiú vagyok, parancsoltak már ki Nemzeti Dohányboltból (hiába múltam 30), szidtak már úgy online, hogy „mit akar itt ez a csiragyerek?”, máskor meg vadul kisasszonyoznak, hölgyemeznek. És ezen egy ponton túl tényleg csak nevetni lehet, meg rácsodálkozni arra, miért számít ennyire a nemünk a boltban, az étteremben vagy ügyintézésnél.
De ha őszinte akarok lenni, van ennek egy sötétebb része is. Hogy úgy járok-kelek a világban, hogy állandóan monitorozom a környezetemet, ki hogyan reagál rám, biztonságban vagyok-e, és csak ritkán tud kikapcsolni bennem ez a fokozott éberség. Megszoktam, de fárasztó. Amikor elmegyek mosdóba, automatikusan kihúzom magam, hogy jobban látsszon a mellem, vagy mondok valamit vékony hangon, hogy jelezzem: ide tartozom, nem kell tőlem félni, ne bántsatok. Vidéki városokban, külföldi országokban óvatosabbá, félénkebbé válok, mert nem tudom, hogy a különböző terekben hogyan fogadnak majd.
Úgyhogy nagyon is ismerős számomra az a kérdés, amely Harper Steele-t is mozgatja. Azt szeretné kideríteni, hogy Amerika mely részein lehet még fizikailag és érzelmileg is biztonságban.
Ugyanis Harper, aki középkorú felnőttként erősödött meg a nemi identitásában, kevésbé tud besimulni a nemek rendszerébe, mély hangja, testalkata, arcvonásai miatt valamennyire észlelhető rajta a transz státusza. Ezzel persze ő is tisztában van, és nagyon sok diszkomfortérzete is származik ebből.
„Faszfej helyett picsa leszek”
Megvan nektek, ki az a Harper Steele? Nyilván róla még sohasem hallottunk, ilyen ez a show-biznisz. A két barát ugyanazon a héten kezdett 1995-ben a Saturday Night Live című késő esti komédiaműsorban, Will szereplőként a kamerák előtt, Harper pedig íróként a háttérben. Utóbbi 2008-ig dolgozott ott, négy évig ő volt az SNL vezető írója is. A kezdetektől támogatta Ferrellt, akinek tehetségében eleinte többen is kételkedtek. A szakmai és személyes életük több ponton összefonódott, mindketten megnősültek, gyerekeik lettek, az elmúlt három évtizedben végig jóban maradtak. Mivel más városban laktak, a Covid idején nem igazán találkoztak.
2021-ben érkezett egy e-mail Harpertől (akit akkor még nem ezen a néven ismert Will), amelyben előbújt transz nőként. „Az elmúlt tíz évben próbáltam megérteni, mi történik velem. Egész életemben próbáltam megszabadulni tőle, most feladom a harcot. (…) Faszfej helyett picsa leszek” – írta többek között a levélben, amelynek felolvasásával kezdődik a dokumentumfilm.
Steele-ről még azt is érdemes tudni, hogy Iowa Cityben született, világéletében imádott olcsó sört inni, stoppolni, farmerban járni. Rendszeresen utazgatott az USA középső államaiban, otthon érezte magát a késdobálókban, a kamionos pihenőkben, a sportstadionokban. Az átmenete után viszont azt élte meg, hogy az országhoz való viszonya megváltozott. Van még számára hely ezekben a terekben?
Azt tudta, hogy ő még mindig szereti Amerikát, de azt nem, hogy Amerika viszontszereti-e. Amikor erről beszélgettek Will-lel, a színész felajánlotta neki, hogy menjenek el együtt egy road tripre.
Az ismert ember mint szövetséges
A dokumentumfilm izgalmas kettőssége, hogy miközben Harper arra vágyik, legalábbis hosszú távon, hogy feltűnés nélkül létezhessen, addig Will, mint híres színész, mágnesként vonzza a figyelmet, lépten-nyomon felismerik. Ferrell és a stáb, a kamera jelenléte persze védelmet is nyújt Steele-nek, máskor azonban Harper láthatóbbá válásával a transzfóbia is láthatóbbá válik. Például abban a texasi étteremben, ahol a Sherlock Holmes-jelmezben ülő Will-lel egy óra alatt igyekeznek egy-egy kétkilós steaket megenni, mire a többi vendég elkezdi fényképezni, videózni őket, a közösségi médiában pedig beindul a gyűlölködés.
Máskor Harper direkt egyedül megy be egy motoros krimóba, ahol „Trump. Törvény. Rend” feliratú poszter lóg a falon, a dohányfüstös helyiségben pedig nagy szakállú, kopasz hapsik biliárdoznak, a kocsma törzsközönsége támasztja a pultot. Harper beállítja gyorshívásnak Willt a telefonján, ha valami gáz lenne, a színész pedig odakint vár, amíg ő szóba elegyedik a helyiekkel. Egy másik esetben egy kosármeccsen találkoznak Indianapolis kormányzójával, aki kedvesnek tűnik, amikor Ferrell mesél neki utazásuk céljáról – csak utólag tudják meg a politikusról, hogy transzfób törvényeket vezetett be. Ezt a fajta kétszínűséget, korlátoltságot, a hatalmi érdekek emberéletek rovására történő, hidegszívű előtérbe helyezését idehaza is túlságosan jól ismerjük.
„Szeretné, ha valamin változtatnék, amikor vele vagyok?”
Az utazás másik célja, hogy ez a két ember új irányokat találjon a barátságában, és kiderítsék azt, mennyire tudnak kapcsolódni egymáshoz Harper korábbi, önvédelemből felépített férfi karaktere nélkül. Willnek persze rengeteg kérdése van: miért a Harper név? Mióta érez a barátja úgy, ahogy? Voltak-e sötét pillanatai, fontolgatta-e az öngyilkosságot? Milyen volt felébredni a mellműtét után, tervez-e más testi beavatkozásokat? Nyugi, utóbbi kérdés csak egy félperces rész a közel kétórás filmben, és Harper beleegyezett, hogy a barátja bármit kérdezzen tőle, hiszen három évtizedes múltjuk miatt teljesen biztos Will jó szándékában.
A néző számára is bebizonyosodik, hogy ez a Ferrell egy aranyszívű, kedves pasas, legalábbis őszintén szereti a barátját. A két szereplő kapcsolatába pedig továbbra is belefér a viccelődés.
Akkor Harper már nem is szereti a sört, hanem kifinomultan bort iszik? Szerinte nőként rosszabbul vezet? És ezeken jókat lehet nevetni. Más jeleneteken meg inkább sírni, vagy sírva-nevetni, amikor Harper először mutatkozik fürdőruhában, és baromira feszeng, erre Will, hogy megkönnyítse Harper dolgát, beállít egy amerikai zászlós idétlen fecskében. Aztán beszélgetnek a testükhöz való viszonyukról, ami a különbségeik ellenére mindkettejük esetében egy öregedő test – és ezzel is van feladat.
A Will és Harper ugyanakkor nem csúszik át szájbarágós tanmesébe, nem akar különösebben veretes lenni. Érezhető, hogy a címszereplők tényleg szeretnek együtt lógni, és ettől a nézői élmény is könnyeddé, meghitté válik. A klasszikus hollywoodi műfaj, a road movie, pedig ezúttal is olajozottan működik, ami persze a rendező, Josh Greenbaum munkáját is dicséri, aki 240 órányi felvételből állította össze a dokut.
Az autó szűkös, intim terében, egymás mellett ülve sor kerül a mély beszélgetésekre, miközben a sztrádán hasítva eljutunk az amerikai életérzés legközepébe: ahol lélegzetelállító tájak és porfészekszerű kisvárosok váltják egymást, Mississippi, Grand Canyon, útszéli motelek, reggelizők, fánk, és countryzene minden mennyiségben!
Ferrell és Steele nagyon szép példát mutat arra, hogy a kezdeti zavarunkat leküzdve, hogyan tudunk kölcsönösen tanulni egymásról, és újrakalibrálni a köztünk lévő kapcsolatot, hogy önazonosabban létezhessünk benne.
A film egyben állásfoglalás is, hogy a transz embereknek igenis van helyük Amerikában, hiszen ők is a nemzethez tartoznak, a közösség egyenrangú, értékes tagjai. Az viszont, hogy a jövőben a kirekesztésük folytatódik-e az Egyesült Államokban, a novemberi elnökválasztás egyik nagy tétje lesz.
Kiemelt kép: Netflix