Lebegni ég és föld között – Miért olyan jó hintázni?

–

Fapados játszótér

Egy jászsági kistelepülésen gyerekeskedtem a hetvenes években. Ott bizony még az óvodában sem volt hinta, csak egy mászóka meg egy homokozó, és talán egy libikóka is. Hm, akkor mégiscsak volt hinta, ha nem is a klasszikus, hanem az, amit mérleghintának hívnak.

Kicsit ködösek már az emlékeim, mert épp ötven évvel ezelőtt ballagtam el az oviból…

Akkoriban nyílt meg egy úgynevezett játszótér, amikor már fölső tagozatba jártam.

Talán tudjátok, milyenek voltak a hetvenes évek végén épült gyerekeknek szánt terek. Beton mindenütt, egy életveszélyes forgó, egy még veszélyesebb, vasból készült mászóka, na meg a klasszikus láncos hinta állt benne; irtó kényelmetlen, mindig törött, vékony lécekből álló ülőkével.

Na de kit érdekelt akkor egy-egy hiányzó léc vagy láncszem, hisz végre átélhettem a repülés boldogságát…

Emlékszem, egyre följebb és följebb került az ülőke, ahogy fogytak a láncszemek, mi pedig összekötöttük a két részt, amitől végül szinte teljesen elfogyott lánc, és már senki nem tudott fölkapaszkodni rá egyedül. Akkor már csak ágaskodtunk, amennyire tudtunk, hogy legalább meglökhessük, és lássuk a lebegő hintát, ha beleülni nem is tudtunk.

Nincs olyan emlékem, hogy kipótolták volna a láncszemeket, úgyhogy lassan elhagyatott senkiföldjévé vált gyerekkorom boldog szárnyalásainak színtere.

Az időből kihasított pillanatok

Sokszor elszöktem akár engedély nélkül is a játszótérre, mert annyira vágytam a mámorító érzésre, amit a lebegéstől kaptam. Nyilván akkoriban még nem tudtam megfogalmazni, hogy tulajdonképpen a féktelen szabadságvágy tombolt bennem, ahogy azt sem, hogy ez a szárny nélküli repülés milyen mágikus érzéseket szabadított föl bennem.

Azt sem sejtettem persze, hogy milyen kiválóan fejleszti az agyamat a ritmikus, ezerszer ismételt mozdulatsor, és a népi játékok, höcögtetők bölcs hagyományaival sem voltam tisztában, amelyek szintén mind ezt a célt szolgálták.

A hinta kultúrtörténete sem foglalkoztatott, ahogy a szimbolikája sem, egyszerűen csak szerettem átélni a határtalanság érzését.

Azóta már tudom, hogy a művészettörténetben is fontos szerepet kapott a hintázás, épp tavaly volt látható a Renoir-kiállításon az egyik világhírű festménye, A hinta a Szépművészetiben. 

Én csak a hinta-palintát dudorásztam magamban, mit sem tudva arról, hányféle változata van a dalnak. 

Rengeteg hintázós irodalmi mű is született, az egyik épp Adytól való:

A nagy hinta-játék

Nagyot lökött rajta pár csalafinta
S messziről milyen pompás volna bámulni:
Nini, a hinta!
Hogy lóg az az öreg, sötét Föld,
Hinta, palinta.

Talán-talán, nagyon messziről, mintha
Pénztelen gyermekként a vásárban
Hívna a hinta
S talán, messziről, sóvárognánk:
Hinta, palinta.

A gyerekeim és a hinták

Óriási fordulat volt az életemben, amikor megszülettek a saját gyerekeim, és mivel húszhavonta szültem, háromszor egymás után, ezért talán el tudjátok képzelni, mennyi időt töltöttem a játszótéren különböző hintákat lökdösve…

Ők szerencsére már nem csupán a hinta-palintát ismerik, mert nagy kedvencünk volt (és maradt) Varró Dani összes műve, ezt pedig különösen szerettük:

Varró Dániel: Katonadolog (ezt vigasztalólag kell mondogatni)

Hintáról földre esni katonadolog.

Gyerekorvost fölkeresni katonadolog.

A cicától egy karmolás katonadolog.

Játszótéren eltaknyolás katonadolog.

Hangyabolyba tenyerelni katonadolog.

Tükrös ajtót lefejelni katonadolog.

Hát, a dolgok ahogy állnak, nem túl jó a katonának.

Az Akinek a foga kijött című könyvében jelent meg ez a mondóka, én mindenkinek nagy szeretettel ajánlom (az Akinek a lába hatos című könyvével együtt).

Egyébként az is jelzi, mennyire fontos volt számunkra a hinta és a hintázás akkoriban, hogy még egy mesekönyvet is írtam, amit az ihletett, hogy a Szent István parkban, ami a mesében a Szépkislány park nevet kapta, hosszú hónapokra eltűnt az egyik úgynevezett nagylányhinta… 

Az első mesekönyvem A hintarabló – Lilipótvárosi mesék címmel jelent meg, és épp a napokban volt 13 éve, hogy bemutattuk egy szobororravató kíséretében.

Szép élmény volt, annyi biztos.

A hintázás rengeteg nosztalgikus emléket ébreszt szinte mindenkiben, ugye ti emlékeztek Csukás István klasszikus mondatára a Pom Pom meséiből:

„Ülök az ágon, egy szép hosszú ágon. Föl! He-he-he! Le! He-he-he, mivel egy szellő hintáztatja az ágat...”

A képzelet szárnyai és a realitás

Bármennyit is ábrándoztam hintázás közben, gyerekként talán el sem mertem képzelni, milyen messzire repülök arról a koszlott kis játszótérről, ahol bontogattam a szárnyaimat. Most már közelebb vagyok a hatvanhoz, mint az ötvenhez, és sokszor gondolok az egykori kislányra, aki nem tudta abbahagyni a hintázást, és soha nem akart hazamenni.

Hogy mostanság mi jut eszembe a hintáról? Talán leginkább az, hogy jó volna végre megtalálni az egyensúlyomat, mielőtt végleg elveszítem magamat.

Az elmúlt néhány év jócskán próbára tett mindannyiunkat, és jó volna úgy kilibbenni majd egy másik létbe az életem hintájából, hogy előtte még adok magamnak időt arra, hogy meglássam, és élvezhessem is azt, ami van, ne mindig csak a hiányokra koncentráljak… 

Bár ma már semmiképp nem mernék beleülni egy játszótéri hintába, (mondjuk, bele se férnék), de azért egy hintaágyat el tudok képzelni az egyelőre még nem létező kertemben, (erről épp pár napja ÍRTAM), hogy újra átélhessem a gyerekkor végtelenségét, és örüljek annak az időnek, amit itt tölthettem ezen a Földön.

Néha lebegve, néha földbe csapódva, de mégiscsak megélhettem a létezés boldogságát.

Nektek milyen élményeitek fűződnek a hintázáshoz?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Annie Otzen

Both Gabi