„Az, hogy női nemi szervem van, nem azt jelenti, hogy ne lehetnék férfi” – Az Egy boldog ember című filmről
Mi tesz nővé vagy férfivá valakit: a születéskor kijelölt neme vagy az, amit legbelül, zsigeri szinten érez? És hogyan lehet a társadalmi konvencióknak való megfeleléstől végérvényesen megszabadulni egy önazonos, boldog, szabad életért? Nagyjából ezek a központi kérdései Tristan Séguéla francia filmrendező Egy boldog ember című vígjátékának, ami a humor eszközeivel igyekszik nyitottságra ösztönözni. Mert, ahogy arra a film is rámutat: a huszonegyedik században a transz- és homofóbia már nagyon-nagyon nem menő. Filákovity Radojka írása.
–
A franciák az elmúlt években magukon szeretnek a leginkább nevetni: ráböknek egy, a píszí világában már-már arcpirítónak számító tulajdonságukra, és a filmvásznon teszik gúny tárgyává. Ilyen volt néhány éve a Bazi nagy francia lagzik sorozat, amiben a francia vígjáték egyik nagyágyúja, Christian Clavier főszereplésével figurázták ki nemzetük híres – olykor idegengyűlöletbe is hajló – nacionalizmusát. És most ebbe a sorba illeszkedik számomra az Egy boldog ember is, amelyben a bigott konzervativizmusra, a transz-, illetve homofóbiára terítenek vörös posztót.
A francia kisvárosban évek óta minden a régi
A lakosok büszke nemzeti öntudattól átitatva élik mindennapjaikat, és zsinórban választják újra konzervatív polgármesterüket, aki szerint a válás megengedhetetlen – sőt, egyenesen bűn –, a mesterséges megtermékenyítés szintúgy, a házasság pedig a legfontosabb kötelék – ám az is csak és kizárólag férfi és nő között elfogadható.
És miközben ez a hatvanas éveiben járó városvezető, nevezetesen Jean (Fabrice Luchini) épp azért kampányol, hogy legyőzze ellenfelét, és újraválasszák – akit nem mellesleg azzal próbál befeketíteni, hogy azt terjeszti róla: meleg –, egy nem várt problémával kell szembenéznie.
Felesége, Edith (Catherine Frot) ugyanis negyven év házasság után nem tud tovább hallgatni, és elmondja neki: a lelke mélyén férfi, és mindig is az volt.
A sok évtizednyi kétely és szenvedés után pedig eljutott oda, hogy nem tudja (és nem is akarja) már tovább megtagadni önmagát: életének fennmaradó részében teljesen önazonosan szeretne létezni. Nem elégszik meg hát többé a lopott órákkal, amikor férfiruhában járja a várost, hanem belekezd a tranzícióba (átmenetbe).
Nos, így rögtön az elején adott is a film fő konfliktusa: mi legyen ezek után?
Míg Edith, vagyis immár Eddy bátran lépdel a teljes belső szabadság felé, addig Jean mellé a tagadás, a harag és az önostorozás szegődik társul. Mert bár negyven évet húztak le egymás mellett (és bár Eddy mindig is szerette a pacalt, ami a polgármester kabinetfőnöke és barátja szerint akár árulkodó is lehetett volna), semmi nem utalt arra, hogy felesége valójában férfi lenne.
De tényleg ilyen egyszerű lenne ez? Létezik egyetlen jel, ami elárulhatja az embert? Nyilvánvalóan nem. A társadalmi konvenciók ráadásul annyira erősen élnek bennünk, hogy az ezeknek való megfelelés gyakran elnyomja a valódi vágyakat. Transznemű emberekkel folytatott hosszú beszélgetésekből tudom: sokan néhány próbálkozás után – amikor titokban a másik nem ruháit öltik fel – visszabújnak a csigaházukba, hogy a biológiai nemük által társadalmilag elfogadott keretek között folytassák az életüket, akár évtizedekig.
De különben is, mi tesz nővé vagy férfivá valakit? – hangzik el a nagyon is aktuális kérdés ebben a társadalomkritikával átitatott vígjátékban, és szerencsére meg is válaszolják.
„Az, hogy női nemi szervem van, nem azt jelenti, hogy ne lehetnék férfi” – mondja Eddy, aki szerint nem a melle, a feneke vagy az teszi nővé, hogy gyereket szült, a helyzet ennél sokkal bonyolultabb és sokszínűbb, ahogy a szexuális orientációnk is.
Mert bár Eddy férfiként folytatná az életét, azt nem tudja elképzelni, hogy egy nő legyen a társa
Nem akar elválni, szereti a férjét, és bízik benne, hogy nemcsak azt sikerül majd megemésztenie, hogy felesége nincs többé, hanem azt is, hogy ezentúl egy meleg kapcsolatban élnek majd együtt. Ennek kapcsán persze jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy elvárható-e a másik embertől, hogy végigkövessen azon az úton, amelyre nem önszántából lépett, és amely számára is rengeteg nehézséggel – például súlyos gyászfolyamattal – kísért. Nos, mivel esetünkben vígjátékról van szó, erre a kérdésre nem kapunk általános választ, hőseink azonban meghozzák a maguk döntéseit.
A dráma persze a választásikampány-hajrában csúcsosodik ki, amikor a polgármester válaszút elé érkezik: mert bár ahogy arra számtalanszor próbálják felhívni Jean figyelmét, a transz- és homofóbia már egyáltalán nem menő, nagy kérdés, hogy kockáztatja-e a konzervatív szavazótábora voksait azzal, hogy színt vall a magánéletével kapcsolatos változásról és fittyet hányva mindenre – még saját zsigeri ellenérzéseire is –, támogató és szerető férje marad Eddynek.
Tristan Séguéla filmje nem tartozik a fergeteges francia vígjátékok közé – a poénok elég egybitesek. És persze az is jogosan merülhet fel bennünk, hogy vajon ildomos-e egyáltalán humorizálni annak a közösségnek az egyébként nagyon is valós szenvedésein, amelynek tagjai sok helyen még mindig a leginkább veszélyeztetettek a gyűlölet-bűncselekményeket illetően.
Vagy már annak is örülni kellene, hogy egy tabudöntő téma egy sokak által befogadható formában kerül a nagyközönség elé – a nyitottság és elfogadás egyértelmű szándékával? Egyáltalán: a genderből is lehet viccet csinálni – ott tartunk már nyitottságban és elfogadásban, hogy erre a témára rá lehessen így nézni?
A válaszra magam sem jöttem még rá.
Képek: Cirko Film
