A kegyelmi botrányt követő tüntetéseknek lendületet adhat a rendszer romlottsága miatti undor

–

A tetterőt is lehet tanulni, nem csak a tehetetlenséget

Pavlov kutyái mellett talán Martin Seligman négylábúakkal végzett kísérletei a leghíresebbek a pszichológia történetében. Seligman volt az, aki munkatársaival a ‘60-as években – amikor a kutatásokat még nem ellenőrizték szigorú etikai bizottságok – a padlón keresztül hosszú másodpercig tartó áramütésekkel sújtotta az állatokat. Míg a kutyák egyik csoportja a ketrec falán található panel megnyomásával megszüntethette a fájdalmas ingert, addig a másik csoportba sorolt ebeknek erre nem volt lehetőségük. A helyzetet több tucatszor megismételték. Másnap az állatokat megint bevezették a ketrecbe, amelyet ezúttal egy válaszfallal két részre osztottak.

Azok a kutyák, akik megszokták, hogy hatalmukban áll tenni a negatív dolgok ellen, simán átugrottak a biztonságos helyre, amikor a padlón keresztül ismét áramütés érte őket. A többiek lehasaltak, és nyüszítve tűrték a fájdalmat, pedig ezúttal véget vethettek volna a szenvedésüknek. 

Ez a tanult tehetetlenség: megszokjuk, hogy az erőfeszítéseink nem hoznak eredményt, így azokban az esetekben is passzivitásba süllyedünk, amikor volna lehetőségünk a cselekvésre. Lényegében feladjuk. 

Ám sokan azt mondják, ugyanúgy, ahogy a tehetetlenségre kondicionálódunk, a tetterőt is lehet tanulni – egyénként és közösségként is. Eleinte akár csak kis lépésekben, de hozzászoktatni magunkat ahhoz, hogy ha igazságtalanságokat tapasztalunk, cselekszünk. Akkor is, ha esetleg még nem látjuk a pontos végcélt vagy egy alternatív rendszer részleteit, képviselőit. Nyilván fontos, hogy idővel ezekre a kérdésekre is választ kapjunk, és a víziónk egyre kidolgozottabb legyen, de azt ezek hiányában is ki lehet – és ki is kéne – fejezni, ha valami nem oké. Határokat húzni nemcsak személyközi, hanem társadalmi szinten is. Most, a jelenben. Mert 

a tiltakozásod akkor is érvényes, ha állampolgárként nem tudod a megoldást a jövő kérdéseire, vagy nem rántasz elő egy szakpolitikai javaslatcsomagot a farzsebedből. Ez nem a részvétel előfeltétele, enélkül is mondhatod, hogy: NEM. 

De milyen út vezet idáig?

A probléma észlelése

A kollektív cselekvés szakirodalmából (amelyről korábban Szekeres Hanna szociálpszichológussal interjúztam ITT) tudjuk: a tettrekészséghez az kell, hogy egyáltalán érzékeljük, baj van. Ez Magyarországon több szempontból is nehezített. Egyrészt jellemző az átláthatatlanság, a hazudozás, a titkosítás. Az ország vezetője a rádióján kívül szinte egyáltalán nem ad interjút, évek óta nem áll ki vitázni. Sok területen alig lehet adathoz jutni, ha egyáltalán létezik normális adatgyűjtés, de már ezen a ponton is megakasztják a folyamatot. 

Kérdéses továbbá, hogy ha létre is jön egy hír, eljut-e az emberekhez, és ha igen, milyen formában, miként szűri meg, hallgatja agyon, alakítja át, csavarja ki az információt a propagandagépezet.

A problémákról tehát sokan egyáltalán nem vagy torzítottan értesülnek. 

Az, hogy a kegyelmi botrány napvilágot látott, tulajdonképpen a véletleneken múlt: egy harmadfokú ítéleten, amelybe bekerült a döntés, egy olvasón, aki értesítette a 444 szerkesztőségét, és egy újságírón, Kaufmann Balázson, aki kollégáival beszámolt az esetről. De ne feledjük, ez valójában egy 2023. áprilisi történés:

Novák Katalin, Varga Judit, Balog Zoltán, minden valószínűség szerint Orbán Viktor, és még ki tudja, hányan a kormánypártokból, tíz hónapja élnek együtt azzal a döntéssel, hogy szabadlábra helyezték, sőt, a foglalkozástól való eltiltás hatálya alól is felmentették a pedofil bűncselekményekben bűnrészes K. Endrét, miközben „gyermekvédelem” felkiáltással szították az indulatokat az LMBTQ-emberek ellen. 

Jó, de mi közöm hozzá?    

Az emberek sokszor legyintenek: „hiszen minden politikus korrupt”, „kit érdekel egy fővárosi elitegyetem sorsa?”, vagy „engem ez nem érint”. Ezek az ügyek azonban általában összefüggnek, a bennük megjelenő mintázat, hatalmi logika, valamint a mögöttes cél is hasonló: az uralom kiterjesztése. (A kegyelmi döntésekről elképzelhető, hogy ugyanúgy biznisszé váltak, mint például a letelepedési kötvények.) Persze érthető, hogy igyekszünk távolítani magunktól a politikát, a közéleti eseményeket: ki akarná ezekkel a hírekkel mérgezni a mindennapjait?

Valójában folyamatosan aközött egyensúlyozunk, hogy ne keseredjünk meg, de ne is váljunk közömbössé.

Állandó odafigyelést és sok öngondoskodást igényel, hogy a jogos önvédelem mellett megőrizzük a nyitottságunkat, az érzékenységünket, és továbbra is kapcsolódjunk ahhoz a tágabb közösséghez, amelyben élünk.  

Arról is szól, kik vagyunk, és milyen értékeket képviselünk

Mindig azok az ügyek mozgatnak meg minket jobban, amelyek az énünk mélyebb rétegeit is elérik. Vannak, akiknek eleve átpolitizáltabb az identitásuk: az önmeghatározásuk részét képezi az, hogy feministák, aktivisták, civilek vagy közéleti-politikai területeken is tevékenykednek, ez a foglalkozásuk – számukra gyakran magától értetődőbb, hogy részt vesznek egy-egy tüntetésen vagy bekapcsolódnak más akciókba.

A legtöbb ember viszont egyéb szerepei, identitáskategóriái mentén képes aktiválódni. Hiszen a gyerekek biztonsága az a kérdés, amihez rengeteg módon lehet kapcsolódni (politikai termékként, propagandaként felhasználva is ezért működik sajnos olyan hatékonyan). A kegyelmi botrány bárkit felzaklathat, és rengeteg embert fel is zaklat: aki szülő és/vagy gyerekekkel foglalkozik, aki (nemrég) volt gyerek, aki állami gondozásban nőtt fel, aki szociális területen dolgozik, aki maga is nemi erőszak vagy zaklatás túlélője, és még sorolhatnám.

Az, hogy felnőttek szexuálisan kihasználnak rájuk bízott védtelen gyerekeket, olyan erkölcsi tilalom alá esik, amelyben értékrendszereken átívelő módon egyetértenek az emberek.

A gyerekmolesztálást egyaránt elítéli a tradicionális értékeket, a nukleáris család és az élet szentségét támogató konzervatív, és az esélyegyenlőségi, emberi jogi ügyek iránt elkötelezett szociáldemokrata. Sokan vannak olyanok is, akik fontosnak tartják az áldozatok védelmét, és elegük van a rendszer hazugságaiból. Szeretnék visszavenni, és érdemi jelentéssel feltölteni a „gyerekvédelem” szót, és tenni azért, hogy a szociális, oktatási és egészségügyi rendszerek fejlesztésével a gyerekek magasabb színvonalú szolgáltatásokat kaphassanak, nagyobb esélyük legyen egy egészséges, boldog, kiegyensúlyozott életre. 

Bekapcsolnak az érzelmek  

Előfordulhat, hogy gondolati szinten egy csomó mindent értünk: átlátjuk, hogy valami nem oké, hogy változni és változtatni kellene, de az ehhez szükséges érzelmi belátás nem történik meg, így a cselekvés elmarad. Ha viszont közel engedjük magunkhoz az érzelmeinket, az olyan üzemanyagot jelent a pszichés működésünk számára, amellyel messzebbre juthatunk. Ott van a düh, amely természeténél fogva általában lobbanékony érzelem, ráadásul azt tanultuk meg, hogy aki indulatos, akinek remeg vagy elcsuklik a hangja, azt ne vegyük komolyan. De mégis érdemes ápolni magunkban a konstruktív dühöt, ami úgy jelezheti az igazságtalanságot, mint az éhség azt, hogy táplálékra van szükségünk. A düh a méltatlanságra, a fenyegetésre, a határaink megsértésére figyelmeztet minket, ha jól olvassuk az üzeneteit. 

De segítségül hívhatjuk a büszkeségünket is, azt az érzelmet, amely tartást ad, és a kutatások szerint is fokozza az önkontroll-funkcióinkat, az akaraterőnket.

A büszke ember állhatatosan felszegi a fejét, kihúzza a vállát, és belemondja a hatalmaskodók szemébe, hogy elég volt, ezt nem tehetitek meg velünk, ennél mi sokkal többet érünk és érdemlünk.

Egy további érzelem, amellyel fokozhatjuk a motivációnkat, és ami szerintem a korábbiaknál még intenzívebben jelenik most meg a kegyelmi botrány kapcsán: az undor. Az undor, amely evolúciósan azt a célt szolgálta, hogy elkerüljük a fertőzéseket és a bűzös, rossz ízű, potenciálisan betegségeket okozó táplálékokat. Hát most megint undort érzünk: a rendszer romlottságától húzódik fintorba az arcunk, amelynek vezetői önkényesen és titokban szabadlábra helyeztek egy pedofilsegítésért jogerősen elítélt személyt.

A kiállásunkkal kifejezhetjük, hogy – mint egy gyomorforgató, penészes ételt – eltartjuk magunktól a történteket, mi ebből nem kérünk. 

A konstruktív dühön, a büszkeségen, az undoron túl természetesen ott van az áldozatokkal való együttérzés, a szomorúság is, hogy a bűncselekmény, majd a kegyelemadás egyáltalán megtörténhetett, és ennek milyen hatásai vannak a traumatúlélőkre. A tüntetésen való részvétellel, ha mást nem is, azt elérhetjük, hogy megerősítjük a szűkebb és tágabb értelemben vett érintetteket abban, hogy velük vagyunk, számíthatnak ránk.  

Mi változik egy tüntetéstől?

A fenti felsorolásból szándékosan kihagytam a reményt. Mert nem biztos, hogy ezen a ponton elhisszük, képesek vagyunk megváltoztatni a rendszert, hogy Magyarország jobb hely lesz a jövőben. De a remény menet közben is növekedhet bennünk. Addig pedig támaszkodhatunk a fenti érzelmekre, és azt se feledjük, hogy

egy tüntetés valós és általunk észlelhető hatása sokszor különbözik egymástól.

Lehet, hogy a sok ezer fős tömeg miatt halaszt vagy vet el a kormány egy olyan intézkedést, amelyet egyébként meghozott volna – és ezt sosem fogjuk megtudni. Vagy egy ismerősünk, aki látja a posztjainkat, elgondolkodik, vagy jobban elkezd érdeklődni a közös ügyeink iránt. A példamutatásban persze különösen nagy szerepe van az ismert embereknek, azoknak a tartalomgyártóknak, influenszereknek és művészeknek, akikre sokan odafigyelnek, akiknek többekhez eljut a hangjuk. Nagy öröm, hogy most oldalaktól függetlenül ennyire aktívan szerveződnek, és vállalták, hogy a tüntetés élére állnak. 

Nem lehet tudni, mi változik egy demonstrációtól, hova vezet, hány további megmozdulás követi majd. De az biztos, hogy ezeken az eseményeken lehet majd kapcsolódni azokhoz, akiket szintén felzaklattak a történtek. Megtapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Ha rászokunk arra, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ne legyünk közönyösek, akkor egy idő után a részvétel lesz a norma, amihez önkéntelenül is igazodni igyekszünk,

és az igényel majd külön indoklást, hogy miért nem érünk rá, miért nem vagyunk ott. Addig pedig lehet egy csomó minden másba kapaszkodni a reményen kívül is. Az identitásunkba, az értékeinkbe, az érzelmeinkbe. A morális meggyőződésünkbe, hogy az akció eredményétől függetlenül ott kell lennünk: egyszerűen nem tehetünk mást, mert ez a helyes.   

Már több mint száz ismert ember állt a Pottyondy Edina, a Nemakarokbeleszólni és a Fókusz Stúdió által szervezett tüntetés mellé. Gyülekező február 16. péntek 17:30-tól a Hősök terén, további részleteket az esemény Facebook-oldalán találtok.

A cikkhez nyújtott észrevételeiért köszönet Gáti Éva szociálpszichológusnak. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Dusan Stankovic

Milanovich Domi