Senki sem akar transzneműnek születni – Beszélgetés Hegedűs Emmett-tel és édesanyjával, Ágival

–

Filákovity Radojka/WMN: Hogyan választ magának már szinte felnőttként új nevet az ember?

Hegedűs Emmett: Körültekintően (mosolyog). Amellett, hogy valami különlegeset szeretettem volna, fontos volt, hogy milyen jelentést hordoz, ahogy az is, hogy megőrizzek vele egy kis darabot a régiből. Ez nem mindenkinél lényeges.

Hegedűs Ágnes:

Van egy sokatmondó kifejezés, amit a transzneműek használnak a születési nevükre: deadname, azaz halott név.

Arról, hogy milyen nevet viselt lányként Emmett, ma már nem beszél, a család pedig az elejétől igyekezett odafigyelni, hogy konzekvensen az új nevén szólítsuk, és ma is csak akkor tévesztünk, ha egy régi emléket idézünk fel. Ezek az alkalmak ma már jobban zavarják, mint az elején. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy nagyon vicces, amikor a gyerekeddel együtt keresel nevet neki.

F. R./WMN: Ezúttal is volt beleszólásod a dologba?

H. Á.: Nem, de nem is volt rá szükség, hogy hangosan kimondjam a véleményem, a reakcióim alapján Emmett tudta, mi az, ami jobban tetszik, és mi az, ami kevésbé. A döntés azonban teljesen az ő kezében volt.

F. R./WMN: Az Emmett cseppet sem szokványos név, hogyan találtál rá?

H. E.: Sokáig kerestem, rengeteg nevet ízlelgettem magamban, de egyik sem volt az igazi. Végül az interneten, a férfinevek listáján bukkantam rá az Emmettre, ami egyébként kiteljesedést, teljességet jelent. Rögtön megszólított.

F. R./WMN: Nomen est omen, mondhatnánk, de tudom, hogy ez nem ilyen magától értetődő. A teljességig eljutni hosszú és fájdalmas út lehetett…

H. E.:

Visszatekintve úgy látom, hogy mindig is fiúként tekintettem magamra, csak igyekeztem megfelelni a környezetem által irányomban támasztott elvárásoknak.

Ennek ellenére azonban sokáig nem találtam szavakat arra, ami bennem van, csak azt éreztem, hogy velem valami nincs rendben. A kamaszkorba érve pedig egyre többet és egyre erőteljesebben szorongatott az érzés, hogy nem vagyok jó helyen a testemben. Az interneten próbáltam válaszokat keresni, majd a Google segítségével találtam rá a szóra, ami mindennek értelmet adott. Ekkor tudtam kimondani, hogy transznemű vagyok.

F. R./WMN: Ez meglepett téged, Ági?

H. Á.: Emmett tényleg annyira fiús volt mindig is, hogy hiába tudtam, hogy lány, valahogy kicsi korától kezdve mégis fiús dolgokat társítottam hozzá: hogy karatézni fog, focizni, fiúkkal táborozni. Ilyen szempontból nekem nem kellett elgyászolnom a lányom elvesztését, amiről például Tuza Éva is mesélt korábban. Amikor ugyanis Emmett transzneműként coming outolt, valahogy minden a helyére került. Az én univerzumomban is értelme lett a dolgoknak. Az is igaz, hogy a feldolgozást nagyban megkönnyítette, hogy nem az ő előbújása volt az első a családban: három gyerekem van, közülük Máté, Emmett bátyja évekkel korábban már melegként coming outolt. Máté hetedikes volt, amikor először osztotta meg velem azt a dilemmát, hogy egészen biztos, hogy nem csak a lányok tetszenek neki. Azért volt nagyon bensőséges ez a vallomás, mert általa bevont abba a hosszú folyamatba, amelynek a végén, tulajdonképpen a gimnázium végére, ki tudta mondani, hogy meleg. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kellett volna megbirkóznom a saját dilemmáimmal, az ezzel kapcsolatos nehéz érzéseimmel.

F. R./WMN: Szülőként mennyire élted meg másképp a két coming outot?

H. Á.: Máté előbújása újszerű élmény volt számomra, nem voltak addig nyíltan LMBTQ-emberek a környezetemben vagy olyanok, akiknek LMBTQ-gyerekük lett volna. De amiatt is nagy különbség volt a között, ahogyan a két coming out bennem lelkileg lecsapódott, mert Emmettnél szembeötlők voltak a jelek; a transzneműséget nem lehet takargatni. A féltés természetesen egyforma volt bennem – ez semmit sem csökkent az évek múlásával, talán azért sem, mert nem a jó irányba haladtunk. Kicsit sem könnyítették meg, hogy elfogadó közeg jöjjön létre, amiben az emberek bátran vállalhatják önmagukat. Máténál azonban még valahogy kerestem a szülői felelősségemet.

F. R./WMN: Mit értesz ezen?

H. Á.: Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mit csinálhattam rosszul. A szülőknél ez gyakori reakció, hiszen kevés erről a tudásunk, igazából sem a pszichológia, sem az orvostudomány nem tudja szétszálazni, mi befolyásolja azt, hogy valaki meleg lesz, vagy transznemű, és nem heteró.

Emmett coming outja segített abban, hogy rájöjjek: azért választottak engem ezek a gyerekek, mert nálam elfogadásra lelnek.

Tudom, hogy erre azonban nem minden szülő képes, nem mindenkinek megy könnyen, épp ezért szerintem az LMBTQ-gyerekek szüleinek is fontos lenne a támogatás. Pláne a transznemű gyerekek szüleinek, akik előtt hosszú és nehéz út áll.

F. R./WMN: Mi volt ezen az úton a legnehezebb számotokra?

H. E.: Amikor a legmélyebbre kerültem, öngyilkos akartam lenni.

Úgy voltam vele, hogy jobb lenne meghalni, mint a testemben élni, amibe úgy éreztem, be vagyok zárva. Vagdostam magam, égő cigit nyomtam a bőrömhöz – ezeknek a nyomai megmaradtak.

H. Á.: Emmett tizenöt éves volt ekkor. Szinte még gyerek, mégis olyan önreflexióval, amelynek segítségével felismerte, hogy segítségre van szüksége. Így nemcsak az érzéseit feltárva, hanem már a megoldókulccsal a kezében állt elénk. Teljesen felkészült volt ebben is. Talált egy olyan bentlakásos intézményt, amelynek terápiás csoportjában segíthetnek rajta. Három hét volt még a tizenhatodik születésnapjáig, amikor elmentünk az első interjúra az intézménybe, és mivel tizenhat éves kortól lehetett oda bejelentkezni, kivártuk a maradék időt, a születésnapján pedig rögtön be is költözött – és ezzel kezdetét vette egy új szakasz.

F. R./WMN: Azt mondod, Emmett, az önbántalmazás nyomai megmaradtak a testeden. Mit éreztek, amikor ezekre a hegekre néztek?

H. E.: Mindennap megnézem őket. Egyrészt szégyellem, hogy ezt csináltam magammal, bánom, másrészt emlékeztetnek arra, hogy a legrosszabb mögöttem van. Már jól vagyok. Ha a mostani problémáim miatt olykor elszontyolodom, erőt tudok meríteni belőlük.

H. Á.: Nagy utat jártunk be az elmúlt három évben. A kiskamaszkor szülőként is nagyon nehéz, de egy transznemű fiú édesanyjaként még inkább az. Próbálod óvni, védeni a gyereked bizonyos helyzetektől – beszólogatásoktól, méregető pillantásoktól –, de nem tudod. Elképesztően nehéz, ha az ember teljesen tehetetlennek érzi magát, amikor azt látja, hogy a gyereke szenved. Épp ezért korábban zavartak a hegeid (Emmett felé fordul – a szerk.), de mára már megszerettem őket. Olyanok nekem, mint a sorsutak.

Mindig azt gondolom rájuk nézve, ha ezen túl tudtál lenni, akkor a határ a csillagos ég. Nagyon büszke vagyok rád, rengeteg munka volt lelkileg, mentálisan és fizikailag is, mire elérkeztél ide.

Egy csomó felnőtt ezt nem bírta volna ki. A kamaszkor önmagában is nehéz, de megtetézve a transzneműséggel különösen az. Azt nem értik ugyanis az emberek, hogy ez egy olyan nonstop szorongás a fizikai léttől, ami elviselhetetlen. 

F. R./WMN: Mi volt az, ami a legjobban megrémített Emmett transzneműségében?

H. Á.: Az emberek LMBTQ-közösséghez való hozzáállása. A transzneműséget nem lehet takargatni, annyira ott van a kirakatban, hogy mindenki rögtön észreveszi, visszanéznek, bámulnak, nem tudják hová tenni.

H. E.: Egy-egy helyzetben sokszor én nyugtattam őt, hogy hagyja, engedje el.

H. Á.: Emmett könnyebben túllendül ezeken, engem viszont nagyon bosszantanak a vizslató tekintetek, a beszólogatások. Sokszor nehéz szembesülni vele, hogy a „másik oldal” hogyan gondolkodik erről, ahogy az őket ért jogsérelmeket is nehéz feldolgozni, vagy az olyan teljesen irreális intézkedéseket, mint a pedofil- vagy propagandatörvény (amire a vele kapcsolatos népszavazáson, remélem, többen szavaznak majd érvénytelenül).

F. R./WMN: Hogyan kezeled a transzneműséged miatt téged érő atrocitásokat?

H. E.: A rosszindulatú kommentek és a szemtől szembeni beszólások ellen valamennyire fel tudja magát vértezni az ember. Rájöttem, hogy muszáj megértenem, hogy a kommentelőknek valójában nem velem van a bajuk. És azokat a helyzeteket is általában derűsen kezelem, amikor az utcán szólnak be; rendre előfordul például, hogy idős nagypapák a semmiből odamondják: „A kurva anyád.” Ilyenkor látszik, hogy nagyon büszkék magukra, hogy „megmondták”, én meg nem bírom ki, hogy ne röhögjem el magam – olyan cukik.

F. R./WMN: Viszont feltételezem, vannak olyan helyzetek, amikre nem lehet felkészülni, és amik cseppet sem ennyire derűsek.

H. E.: Persze, több olyan eset volt már, amikor féltem. Ma reggel is egy olyan társaság mellett kellett elhaladnom, ami vészjósló volt számomra, így a biztonság kedvéért inkább eltakartam a szivárványos kitűzőmet. Igyekszem büszkén viselni, de vannak helyzetek, amelyekben úgy érzem, hogy biztonságosabb, ha nem látszik.

F. R./WMN: Volt már, hogy valaki a testi épségedet fenyegette?

H. E.: Igen, előfordult.

H. Á.: Mivel Emmettet külsőre automatikusan fiúnak nézik, általában a hangja kelt az emberekben értetlenséget…

H. E.:

…ezért egy ismeretlen, háromfős társaság az utcán egyszer úgy döntött, kiderítik, mi van a ruhám alatt, „mi is vagyok” valójában.

F. R./WMN: Tettél feljelentést?

H. E.: Végül úgy döntöttem, nem teszek, mondjuk, a jogi feltételek sem lettek volna adottak hozzá. Annak ellenére, hogy szexuális indíttatású volt a támadás, fizikailag szerencsére nem lett bajom. Inkább lelkileg. De jól haladok a feldolgozásban, ma már egyedül is át merek menni azon a lakásomhoz közeli parkon, ahol a dolog történt – és ahol egyébként mindennap át kell haladnom.

F. R./WMN: Ági, ezek miatt mennyire félted a mindennapokban Emmettet?

H. Á.: Érdekes, mert nincs bennem napi szintű féltés – pedig lehetne. Valahogy nagyon hiszek Emmettben, abban, hogy van ereje, van józan esze, ki tud jönni egy-egy helyzetből, illetve meg tudja találni azokat a módszereket, amik ott és akkor a leginkább célravezetők. Meg már fel tudom fogni, hogy nem tudok ott lenni állandóan a gyerekeim mellett. A leválásnak ez egy érdekes része: muszáj enyhíteni az aggódást, különben nem lehetne élni. De amikor valami különleges esemény van, mondjuk, a Pride, akkor nyugtalanabb vagyok, pláne, ha utána még mennek bulizni.

H. E.: Pedig azok a legjobb esték! (nevet)

H. Á.: Nektek lehet, nekem kevésbé! Meg amikor az LMBTQ-közösség ügye napirenden van, akkor is többet aggódom. Nem értem például, hogy hiheti el valaki, hogy az óvodákban akarnak bárkit meggyőzni arról, hogy legyen meleg vagy transznemű! Ez nem így működik!

H. E.: Erre nagyon jó példa vagyok, hiszen életemben nem hallottam a transzneműségről, mégis tudtam, hogy nem lánynak érzem magam, hanem fiúnak – még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy biológiailag lány vagyok. Mire megtaláltam a szót arra, aki vagyok, a tudatomban ez már rég jelen volt.

H. Á.: Másrészt

az ember pontosan tudja, milyen nehéz például transzneműnek lenni, miért kívánná ezt a sorsot bárkinek is?

Ebből semmit nem nyer az ember. Azt viszont fontosnak tartom, hogy ezekről a kérdésekről tényleg lehessen az iskolákban beszélni, alapvető információkkal ellátni a gyerekeket, hogy ne legyenek ilyen tévhitek. És azért is, hogy az érintettek érezzék: nincsenek egyedül. Ha most a statisztikákat nézzük, a melegek körében háromszor annyi az öngyilkosság, a transzneműek körében meg kilenc-tízszer annyi. Ezek elképesztő számok, mi pedig magukra hagyjuk ezeket a gyerekeket. Attól ugyanis, hogy nem lehet az iskolában beszélni róla, ők még melegek meg transzneműek maradnak. De így egyedül kell majd küszködniük, megfejelve ezt esetleg egy olyan családi közeggel, amelyben ez még valamiféle retorzióval is jár. A társadalmi ellenállás ugyanis sajnos a családra is kihat, abban is lecsapódik.

F. R./WMN: A megbélyegzés mellett viszont transzneműként teljesen másfajta nemi sztereotípiákkal kell megküzdened, mint korábban. Azok hogyan hatnak rád?

H. E.: Most először fordult elő a munkahelyemen, hogy „csókolommal” köszöntek rám. Próbáltam kitalálni, hogy ez miért lehet, és apukám azt mondta: szerinte a picit hosszabb haj, a fülbevaló és a körömlakk miatt több olyan jegyet viselek, ami sztereotipikusan női, és azzal azonosítottak, mivel az volt fölényben. A transznemű fiúk gyakran hangoztatják, hogy a ruhának nincs neme, és egyébként nagy magabiztosságot kellett szereznem a férfiasságomban ahhoz, hogy olykor merjek fülbevalót hordani, ki merjem festeni a körmöm és néha magamat is.

F. R./WMN: Hogy érkeztél meg ebbe a magabiztosságba?

H. E.: Sokat segített, hogy a Pride után, amin beszédet mondtam, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Meg persze az is, hogy ahogy elkezdtem megszeretni, elfogadni magam, úgy kezdtem el egyre jobban foglalkozni a testemmel is: kényeztetni magam néha arcmaszkkal, kezelésekkel – rájöttem, hogy ezeket én is megérdemlem. Néha durva belegondolni, hogyan álltam magamhoz korábban.

F. R./WMN: Milyennek látod magad most, milyen férfinak?

H. E.: Erre nehéz válaszolni… nehezen találom még a férfiasságom. Egyrészt mert sokan a maszkulinitást társítják a férfiassághoz, az viszont könnyen átfordulhat toxikusba, amivel viszont nem tudok azonosulni. Másrészt pedig azért is, mert

nincs olyan sok különbség nők és férfiak között.

Amiben viszont biztos vagyok a férfiassággal kapcsolatban, hogy jó apa szeretnék lenni. És mindent meg fogok tenni azért, hogy biztonságos teret adjak a családomnak. 

H. Á.: Biztos vagyok benne, hogy jó apa leszel, és óvni fogod, aki melletted van. Én határozott férfinak látlak, olyannak, aki tudja és meri is vállalni a véleményét. Aki bátor, kiáll és szót emel, amikor kell. Jó a humorod, és ami még fontosabb, hogy képes vagy beszélni az érzéseidről.

F. R./WMN: Különleges, szoros kapcsolat a tiétek, ez minden gesztusotokból sugárzik. Emmett, össze tudod foglalni, hogy mi mindent köszönhetsz anyukádnak?

H. E.: Majdnem mindent. Az egész életemet. Köszönöm neki, hogy mindig mindent megtett azért, hogy nekünk, nekem jó legyen. Hogy feltétel nélkül szeret, ami szerintem nagyon nehéz. De azt érzem, bármit csinálnék, nem szeretne kevésbé. Köszönöm neki, hogy mindenben támogat – jó, a motorozást kivéve –, és hogy mindig számíthatok rá. Mindig ott van mellettem. És tudom, hogy ez így lesz majd az unokáival is.

F. R./WMN: Ági, ha a kívánságok teljesülnének, akkor mit kívánnál Emmettnek?

H. Á.: Azt, hogy legyenek gyerekei, mert tudom, hogy nagyon vágyik rá. Azt is kívánom, hogy annyi joga legyen, mint másnak – se több, se kevesebb, hanem pont annyi. És hogy az önazonosságát teljes mértékben, minden helyzetben megélhesse; a dokumentumait büszkén vehesse elő, és mutathassa meg. Meg azt is, hogy ha egyszer majd teljes jogokkal élhet, akkor is vegye észre, ha másnak segítségre van szüksége. De azt is kívánom, hogy sose felejtse el az utat, amit bejárt, mert rengeteg erőt lehet belőle meríteni bármilyen nehéz helyzetben. És hogy természetesen legyen egészséges, és sokáig élhessen teljes életet.

H. E.: Érdekes, erről az jutott eszembe, hogy a napokban arról beszélgettünk a bátyámmal, hogy mitől félünk a legjobban.

Amikor feltette nekem a kérdést, akkor jöttem rá, hogy most már a haláltól félek a legjobban – ettől pedig annyira boldog lettem!

Hosszú hónapokon keresztül ugyanis mást sem éreztem, mint azt, hogy meg akarok halni. Nem gondoltam volna, hogy egyszer félteni fogom az életem. De most már féltem, és ez óriási boldogság.

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István