Kurucz Adrienn: A régi barátnő szelleme – Szilveszteri novella

–

Majdnem Hűvösvölgyig kellett villamosozniuk. De előtte még át is szálltak kétszer, és már a metróig is gyalogoltak vagy húsz percet a hidegben. Mehettek volna busszal, de sokat kellett volna várni a megállóban, úgyhogy inkább nekivágtak az éjszakának.

A fiú hosszú, katonás léptekkel menetelt. Feszültnek tűnt, és amikor a lány firtatta az okát, azt mondta, fázik. Be is húzta a nyakát a télikabát felhajtott gallérjába, a sál otthon maradt. A lány erősen kapaszkodott a kesztyűs kezébe, és szedte a lábát, hogy tartsa a tempót.

Útközben vettek egy üveg pezsgőt egy éjjel-nappaliban, pár zacskó ropit meg egy trombitát. A lány még otthon zsebre vágott egy nejlontasaknyi tavalyról maradt konfettit. Elképzelte, hogy éjfélkor összeölelkeznek a fiúval, egymásra tapad a szájuk, oly szenvedélyesen, mint amikor először csókolóztak, és miközben mindenki koccint és kiabál körülöttük, számukra megszűnik a külvilág, és csak hullik és hullik rájuk odafentről a konfetti, mint a rizsszemek egy esküvőn.

A fiú aggódott, hogy túl sokat késnek, és mire odaérnek, mindenki kiüti magát. 

A haverjai már vagy háromszor telefonáltak, mindig egyre részegebben, hogy hol a fenében vannak. Röhögtek, hogy biztos, mint a nyulak, annyit szexelnek, ezért késik el a fiú mindenhonnan, ahová mostanában hívják.

Pedig a kutya miatt indultak későn, még át kellett vinni a lány anyjához, hogy ne legyen egyedül a petárdázás alatt. A kocsit az asszony háza előtt hagyták, majd holnap elmennek érte meg a kutyáért, ha kialudták magukat. Lencse lesz az ebéd, füstölt csülökkel, átjönnek a lány testvérei is, azt ígérték. Velük a fiú még csak egyszer találkozott az ősszel, amikor a lánynak születésnapja volt. Nem sokkal azelőtt ismerkedtek meg.

Akkor tényleg azért késtek el a vendégségből, mert összegabalyodva elaludtak. Szerencsére nem a haverokhoz mentek, akik röhögtek volna. Így csak a mama zsörtölődött.

Pedig milyen boldog volt pár héttel azelőtt, hogy a lánya végre találkozott egy rendes fiúval. Most meg már ráncolja a homlokát, és sóhajtozik, hogy alig látja őket, pedig azelőtt a gyereke minden vasárnap nála ebédelt, ahogy ez elvárható, a vasárnapi ebéd az vasárnapi ebéd, a családdal költendő el, amely családnak a fiú még nem tagja ugyan, de még az lehet, no de ahhoz a hagyományok elfogadásán át vezet az út, különös tekintettel a vasárnapi ebédre. 

Az asszony a kutya miatt is mérgelődött, hogy még odapiszkít a szőnyegre, ami örökség, és majd, ha ő már nem lesz, rájönnek, milyen jó, hogy ebben a házban mindenre úgy vigyáztak, példának okáért nem tartottak háziállatot.

A villamosról a hídnál szállt le a fiú meg a lány, aztán még kutyagoltak pár percet a régi villáig, amelynek legfelső emeletén a bulit tartották. A csengőre nem érkezett válasz, bizonyára túl hangos volt a zene, de egy lakó fejcsóválva és ciccegve beengedte őket, amikor lehozta a szemetet.

Milyen sápadt, leste a lány a fiút a szeme sarkából, ahogy mentek felfelé. De talán csak a lépcsőházi világítás miatt olyan fehér most az arca, ez is eszébe jutott, meg az is, hogy mennyire szereti. De ezt talán nem is gondolta, csak dobbant egyet a mellkasában.

A fiú egyik régi osztálytársa nyitott ajtót, kezében borosüveg, a másikban dugóhúzó. – Na, végre! Misi – vetette oda a lánynak, és az ajkának csak az egyik fele húzódott vigyorra, mivel a szája másik sarkában cigaretta füstölt. Könnyezett is kissé a bal szeme.

A lányról azt gondolta, még sose látta. Pedig többször is összefutottak korábban, egyszer még be is mutatták őket egymásnak, amire a lány emlékezett, de inkább úgy tett, mintha valóban most látnák egymást először.

Vagy harminc valóban idegen nőnek és férfinak nyújtott kezet a következő órában. A fiú majdnem mindenkit ismert, és a társaság legalább negyedét gimnazista kora óta.

Közös nyelvük van ezeknek, mint az ikreknek, gondolta a lány, amikor már vagy a tizedik olyan mondatot hallotta, amin mindenki hahotázva nevetett, kivéve őt, aki nem értette, mi a poén.

Tudta, hogy újonc, és most tesztelik. Kipirult, kalapált a szíve. Érezte a kíváncsi pillantásokat: a hasán, a mellén, a lapockái közt, a magán felejtett kabátja alá kúszva, szúrtak, mint a gyapjú. Még az erkélyen füvezők is bejöttek, hogy útban a konyha felé jól megnézzék maguknak az új barátnőt. 

Egy homokóra formájú vörös, tapadós miniruhában, rákacsintott a fiúra, és a mosolyában is volt valami üzenet, de azt talán csak az értette, akinek szólt. A lány úgy érezte, nem bírja tovább. Szeretett volna kiszaladni a szobából. Kereste a fiú kezét, hogy valami erő itt tartsa, megmentse. De a fiú keze kisiklott az övéből, elsodorták őket egymás mellől.

A lány az ajtófélfának támaszkodott, és kapaszkodott a borospohárba, amit nem is emlékezett, ki nyomott a kezébe. A fiút pár méterrel arrébb körbevették a haverjai, lapogatták a hátát, a részegebbek ölelgették is. A Misi nevű srác markolta a vállát, mintha szökni akarna. Egy másik fickó a mutatóujjával bökdöste a mellkasát, és mintha többször is a lány felé pillantott volna, mielőtt kirobbant a röhögés. Összegörnyedtek, úgy nevettek, egy erősen kopaszodó férfi a térdét csapkodta. A fiú ekkor zavartan hátrapillantott, kereste a tekintetét. Ugratták talán.

Átment a lány egy másik szobába, hogy ne legyen szem előtt annyira. Volt ott egy kék plüsskanapé, kis asztalkával, állólámpával, régi, aranyrámás festménnyel a falon. Kicsit olyan volt ez a sarok, mintha az anyjánál lenne, odahaza. Egy szép, biztonságos szeglet, mint amilyenben olvasgatni szokott, takaróval a térdén. Leült, maga alá húzta a lábát. Fázott a harisnyás talpa a parkettán. Mindenki cipőben volt, úgy tűnt, csak ő húzta le a csizmáját a bejáratnál.

– Nem zavarok? – kérdezte a homokóra formájú, kacsingatós nő, de már azelőtt lehuppant, hogy a kérdést feltette volna. Egy deres üvegnyi vodka volt a kezében. Mondta, hogy a konyhából menekítette ki, mielőtt a fiúk meginnák. Mert megisznak ezek mindent, ha egyszer összejönnek, már a gimiben sem lehetett bírni velük. Igen, osztálytársuk volt ő is, a homokóra. De ezzel nem szokott dicsekedni, vallotta be, és úgy nevetett, hogy kicsordult a könnye. Kontaktlencse, magyarázta, és a mutatóujjával nyomogatta a szeme alját, egész elkenődött rajta a festék. Aztán megkérdezte, isznak-e pertut. – Miért is ne – válaszolta a lány, és meghúzta a felé nyújtott üveget, amelyből már vagy kétujjnyi hiányzott. Égette a nyelőcsövét az ital, de a prés a hátán-mellkasán, úgy érezte, azonnal engedett egy keveset. A következő korty után pedig már nem fázott a lába. Fél órával később hangosan nevetett a történeteken, amelyeknek a felét nem hallotta a zene miatt.

Egymás fülébe kiabáltak, úgy társalogtak az idegen lánnyal (akiről addigra kiderült, hogy Lénának hívják, és pszichológus), és ettől közeli barátnőknek látszottak, sőt a vodka miatt talán egyre inkább annak is érezték magukat. Így tulajdonképpen nem is meglepő, hogy Léna egyszer csak megjegyezte, milyen boldog, hogy az André végre új barátnőt talált, aki segít feledni a múltat.

A lány csak azután töprengett el, mire is célozhat Léna, hogy egyáltalán felfogta, az André az az ő szerelme. A régi osztálytársak közt ezek szerint ez a beceneve. Neki csak András az András. Sose mondta, hogy André a barátainak. Gyomortájon találta el a kétség, hogy talán nem is lesz soha olyan közel hozzá, mint azok, akik 14 éves kora óta ismerik, és akik andrézzák. 

 

Meghúzta megint az üveget. Eszébe jutott, hogy most kellene lelépnie, de amikor megpróbált felállni, elszédült. A kanapé, mint egy hatalmas fémhorgony, marasztalta. Úgyhogy visszahuppant Léna mellé, és úgy tett, mintha csak a szoknyáját igazgatta volna, mert felpöndörödött a combján.

A másik lány egyszer csak a nyakába borult, és összecsókolta az arcát. Valami dal ment, ami az ő kedvence volt. A refrént akadozó nyelvvel skandálta, és közben a feje fölött hadonászott az öklével, szikráztak a körkötői. Aztán azt kiabálta ragyogó arccal a lány fülébe, hogy mekkora mázlista ez az André! És hogy azt hitték, a Bertán sose lesz túl, de most majd elkezd élni végre!

A Berta név nem volt ismeretlen a lány számára, tudta, hogy András előző barátnőjét hívták így, akivel érettségi óta jártak együtt, és vagy hússzor szakítottak, utoljára épp miatta, mert a fiú őt választotta. Nem akarta többé azt a nagy vihart meg égzengést, ami volt, ezt mondta, és a lány hitt neki. 

Nem is értette amúgy, mi oka lehetett a háborúságnak, a fiút ő tökéletesnek látta, vagy majdnem tökéletesnek, a majdnem pedig nem bírt akkora nyomatékkal, hogy azért piszkálni kelljen feltétlenül, mert a Berta állítólag folyton piszkálta.

De erre Léna azt felelte, mert akkor már a vodka kimondta a lány gondolatait hangosan, hogy a Berta nem százas, és imádja kínozni az embereket, ezt ő, a Léna csak tudja, hisz a legjobb barátnője volt régebben. És igazából még most is az, csak hát kerüli, ha lehet,

mert a Bertát elviselni egyre nehezebb. Különösen, amióta a fiút tőle elszerették. Na, azóta nem lehet bírni vele, hol sír, hol tombol, és csak André tudja megnyugtatni.

A lány úgy érezte, egy pillanat alatt jéggé dermed benne az ital. De még mielőtt felfoghatta volna egészen a szavak jelentését, Léna már folytatta is a monológot. Ebből kiderült, hogy igazán csodálja a lányt, amiért ilyen megértő és jószívű, és megengedi Andrénak, hogy a régi barátnőjével találkozgasson – állítólag van, hogy hajnalig beszélgetnek! Ki tűrné ezt? Csak egy szent. Aki belátja, hogy ha André nem törődne Bertával, talán már a pszichiátriára került volna az a szegény. Vagy még annál rosszabb is történhetett volna! Azzal fenyegetőzött egyszer, forgatta a szemét Léna, hogy leugrik valami panelház tetejéről, vagy beszedi az anyja altatóit. De André jól kezeli, ő az egyetlen, aki meg tudja fékezni, amikor rájön az ötperc. De hát az André egy angyal, mindenki tudja! Csak hát neki is van azért gyengesége. A Berta. Nem tud nemet mondani neki. Ha füttyent, ugrik. Ilyen az André. Mindig is ilyen volt. 

A lány bólintott, és lassan felállt. Az ajtó felé indult, kétszer is meg kellett kapaszkodnia valamilyen bútorban. Tántorgott, forgott vele a világ, nem vágyott másra, csak friss levegőre. Nem emlékezett, hol hagyta a kabátját, de aztán némi kavargás után meglátta a fogason vagy öt másik tetejére biggyesztve. A sapkáját nem is kereste. Az ajtóban a Misi nevű srác elkapta a karját, és a hajába szórt egy marék konfettit. Szépségem, kiáltotta, mindjárt éjfél! Hát hova szaladsz? Talán tökké változik a hintód?

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/golubovy