„A fájdalomban az a legfurcsább, amikor eltűnik” – április az adenomiózis hónapja
Tavaly januárban nagyon sokan elolvastátok egy megrendítő, huszonöt évig tartó brutális szenvedés történetét, ami szerencsés véget ért. Szabó Imola Julianna írta azt a cikket, aki kis híján belepusztult a fel nem ismert, lekezelt, ignorált adenomiózisba. Most pedig, az adenomiózis hónapjában, felidézi a korábbi élményeit, és beszámol arról is, milyen a fájdalom nélküli létezés.
–
A hosszú combú nagyanyám nem tudhatta, hogy a szeszélyes április egyszer majd az adenomiózis hónapja lesz
Ő még a szót sem ismerte, csak együtt élt vele, ette a testét, elvette a lánykorát és kényszerházasságba sodorta, mert az orvosok „vitustáncnak” hitték, és a „hamari” szülést gondolták az egyetlen gyógymódnak.
Az én kontyos nagyanyámnak fogalma sem volt, hogy nincs egyedül a fájdalmakkal. Hogy nem ő a „selejtes”, hogy nem kell szégyellnie a tüneteit. Nem tudhatta, hogy nők sokasága titkolja és rejtegeti a küzdelmeit, pont ugyanúgy, ahogy neki is hallgatnia kellett róla egy életen át.
Remélem, nem haragszik rám azért, mert én a csend helyett a szavakat választottam.
Amikor a műtétemről írtam beszámolót, álmomban sem gondoltam, hogy ennyi embernek ad majd támaszt a történetem.
Én csak szerettem volna visszaadni valamit abból a sok jóból, amit kaptam. Nagy őrlődés volt akkor is, ahogy most is, hogy miként lehet, miként tudok erről jól beszélni.
A rengeteg üzenet és megkeresés után azt éreztem, hogy ez a történet nem ott ér véget, hogy kapok egy új esélyt az egészséges életre, hanem ott, ahol most, több mint egy év után járok, amikor már az adenomiózis nincs velem.
A fájdalomban az a legfurcsább, amikor eltűnik
Nem gondoltam, hogy annyira meg lehet szokni, hogy hirtelen az lesz az ijesztő, amikor már nincs. A műtét után rögtön máshogy fájt.
Nem volt ott a derekamnál az a téglanehéz góc, ami már a szívritmusomat, a nyirokrendszeremet és a fogínyemet ette szét az utolsó évben.
Mintha elvágták volna a fájdalmat, csak a heg húzódásai maradtak pár hétig. A lábadozás olyan volt, mint egy inverz gyermekágyi időszak, csak szoptatás és tejszagú puha fejecske nélkül. Sokat gondoltam azokra a nőkre, akiknek az elengedéssel ezt is el kellett engedniük. Anyának lenni annyiféleképpen lehet: ez egy szemlélet, energia, és talán nem is függ össze a testtel. Nem tudtam, hogy mi fog változni.
A legmeglepőbb felismerésem az volt, hogy félteni kezdtem magam a nagyobb fizikai terheléstől. Pedig addig én voltam az, aki egy szekrényt is lecipelt egyedül az emeletről, nem érdekelt semmi.
Megfontoltabb lettem. Mondhatni, elfogadtam a határaimat, és becsülni kezdtem ezt a rozoga és apró testet, ami végre csak az enyém lett.
Hiába ijesztgettek azzal, hogy „roncsolt leszek”, én minden pillanattal egyre közelebb kerültem ahhoz a nőhöz, aki valójában vagyok.
A körvonalhoz, aminek szeretem a ráncait, a megereszkedett bőrét, az idő nyomait. Megszerettem, hogy egy térkép pontosan mutatja a megélt életem. És ami a legmeglepőbb talán, azt különösen szeretem benne, hogy már nem lehetek várandós, már ténylegesen csak kívül hordhatom a szíve(i)m.
Szabad nő lehetek
Sohasem voltam kifejezetten tudatos, de ezt a folyamatot, életemben először, pontról pontra felépített gyásszal éltem meg. Nem spóroltam meg a mély barlangokba merülést, a dühöt, a félelmet, és végül a megkönnyebbülést sem. Az adenomiózis hullámzóan volt velem mindig, igazán kegyetlenné a Covid változtatta.
Sokunknak a sokadik gyerek után jött el a betegség legnehezebb része.
Mintha addig csak szundított volna egy sárkány, ami a génekkel belénk költözött, néha-néha megmutatta pikkelyes bőrét, nyákos testét, de akkor lett valódi tűzokádó óriássá. Ellenséggé, ami benned él, és ellopja az öröm összes pillanatát.
Nem enged enni, aztán a nadrágot felvenni, felfújja az alhasad a semmiből, kitépi a hajad, zsibbasztja a lábad, görcsöltet, szaporáztatja a szívedet, szédültet, szorongásba hajszol.
És bújócskázik. Ez a bújócska a legkegyetlenebb trükkje. Mehetsz orvostól orvosig, nem látja senki. Csak az, akinek szeme van rá. Az évek alatt a vakok között ténferegve kerestem legalább egy félszeműt, az egyetlent, aki a sürgősségin nem megvetően hunyorít rám, aki nem gondolja, hogy beképzelem az egészet, aki nem nézi vesegörcsnek vagy gasztroenterológiai problémának, aki nem magyarázza a pajzsmiriggyel, vagy nem próbál meg gyesbetegnek diagnosztizálni.
A hazai egészségügyi rendszer az adenomiózis cinkosa
Hosszú várólistával segíti a teljes elburjánzását, legyintő szakemberekkel teszi próbára a sárkány elől menekülőt, ösvény helyett behúz a sűrű erdőbe.
A meddőknek hamis ígéretet lebegtet, a már sokszor szülőkön kéjesen kacag. Hét mérföldet kell járnod, hogy találj egyetlen maroknyi szakembert. Ők pedig vállukra veszik ezt a terhet. Mert teher ennyi kétségbeesett, fájdalommal küszködő nőnek valódi megoldást találni. Nem teletömni gyógyszerrel vagy hitegetni, nem becsapni vagy ignorálni. A világ, amiben élünk, egyre jobban arra kondicionál, hogy ne lássuk az összefüggéseket.
És amúgy tényleg, mi köze lenne a puffadásnak és lábzsibbadásnak a méhtesthez? Miért hánynál a fájdalomtól, ha az nem a gyomrodban van? És miért hinnél az egyik orvosnak, ha a másik mást mond?
Az adenomiózis sárkánya pedig minden hónappal egyre erősebbé nő, lassan már eggyé válsz vele.
Nem vártam semmi eget rengetően nagyot a műtéttől valójában, csak eljutottam a falig, ahonnan nem volt kilátás, csak remény, hogy a túloldalon más lesz.
Úgy éltem meg, mint egy utolsó szülést, csak éppen itt az én már lilán márványos, szépen szolgáló, de megfáradt méhem volt az, amit el kellett engednem. Visszatekintve, a gyerekeim búcsúja segített a legtöbbet – ahogy sutyorogva közel hajoltak, és egyenként megköszöntek neki mindent. Azt hiszem, hogy a búcsú is megérkezés, csak egy másik ajtón át.
Született bennem egy csendes üresség
Ennek idő kellett. Nem ordító és nem sajgó csend volt. Inkább olyan, mint amikor megérted, hogy egy új időszak jön, nem szabad tőle félni, de attól még piszkosul rettegsz, és nem tudod, hogy mit is mondhatnál, ezért hallgatsz.
Minden nappal egyre felszabadítóbb lett az érzés, hogy tudok aludni, tudok járni, érzek.
Erővel, lendülettel, kíváncsisággal és cserfességgel töltött meg ez a teljes élet. Hirtelen ott álltam én, a közepén. Én, aki lassacskán kiismertem ezt az új testet kívül és belül. Összecsiszolódtunk.
Azóta örömmel nem fésülöm az olykor gubancosra dúsuló hajam. Lelkesen tartom a közel vegán étrendemet, ami amúgy nagy meglepetésemre másoknak sokkal érthetetlenebb, mint amennyire gondoltam.
De már rutinosan nem eszem inkább sehol, már van kész válaszom, ha azt mondják, hogy a húslevesben nincs is hús, egyek már valamit, mert elfogyok zsír nélkül. Orvoshoz továbbra is csak egy helyre merek és szeretnék járni, de már egyre ügyesebben viselem az idegen és hűvös tekinteteket, ha a kórtörténetemről van szó.
Stabilan változó minden az életben, de egy jó ideje ennek a varázslatos mesének én vagyok a legkisebbje, aki szerencsét próbált, bátor volt, és mások segítségével megtalálta a tisztást az erdő közepén.
És most él. Ott él. Boldogan öregszik, mert már ez is több, mint amit valaha remélt magának.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Svetlana Larshina