Élesen emlékszem egy tizenhét évvel ezelőtti beszélgetésre. Várandós voltam, és egy nő, akinek akkor már nagy gyerekei voltak, azt mondta nekem: az anyaságban szerintem a legnehezebb az állandó lelkiismeret-furdalás.

Sokszor eszembe jut ez a mondat.

Pedig nincs ember, akivel több elemi tisztességgel viseltetnék ezen a világon, mint a lányom. (Szintén belém égett ez a Kurt Vonnegut Börleszk című kötetéből származó aforizma: „Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.” Utalva arra, hogy mennyi galádságot követ el az emberiség, miközben mantrázza: szeretlek, szeretlek, szeretlek.)

Kétségem sincs afelől, hogy a szülők nagy része hasonlóképp érez: a legjobbat akarja a gyerekének, és minden tőle telhetőt elkövet azért, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. És a lehető legjobb döntéseket hozza helyette, érte. Döntéseket, amelyek különböző mértékben ugyan, de hatással vannak a gyerek sorsára.

Engedjük-e, hogy cukorkát tömjön magába? Járhat-e olyan edzésre, ahol súlyosan megsérülhet? Elengedjük-e egyedül a boltba a nyolcévest, házibuliba a tinédzsert? Melyik orvos tanácsára hallgassunk, ha beteg? Mit hagyjunk, mit tiltsunk, mire bátorítsuk, és miről igyekezzük lebeszélni?

Efféle dilemmák ezreivel is leírható egy szülő-gyerek kapcsolat – az első 18 éve biztosan. Igaz, a vívódás nem ér véget a nagykorúvá válással. Mindig lesznek helyzetek, amikor fel kell majd magunknak tennünk a kérdést: helyesen cselekedtem-e ekkor és ekkor. Jól döntöttem-e egy-egy pontján a közös történetünknek, amikor még nekem kellett dönteni egy kiskorú helyett.

Elkerülhetetlenek ezek a szembenézések, pláne, hogy a szűkebb-tágabb közösség is rögtön a szülőket veszi elő, ha baj van a gyerekükkel. Akkor is, ha felnőtt már réges-rég.

Ki merem jelenteni: a szülők életük végéig (sőt, még azután is) a társadalom bokszzsákjai

Ha csinál valaki valami disznóságot akár negyven-, ötven-, hatvanévesen, manapság egyből felmerül: honnan jött? Mit hozott otthonról? Ki az apja, ki az anyja? Hogyan nevelték? Miben hibáztak?

Ha pszichológushoz megyünk, akkor is rögtön előkerülnek a szülők. Ők adták a mintákat. Ők hozták a jó és rossz döntéseket. (A jó döntésekről kevesebb szó esik, azok „természetesek”, pipa.) Ők bántak velünk így vagy úgy.

Félreértés ne essék, mondjuk ki rögtön: vannak mérgező szülők, és vannak, akik nagy bűnöket követnek el a gyerekeik ellen – és ez az írás nem róluk szól. Nem azokról a szülőkről, akik elhanyagolják, bántalmazzák a gyerekeiket, ridegen bánnak velük. Logikus, hogy ezek a körülmények olyan sérüléseket okoznak a lélekben, amelyek elkísérik az embert egész életében, és ezekkel a traumákkal nem könnyű, olykor lehetetlen elszámolni.

Én most azokról a szülőkről szeretnék írni, akik megtették a gyereknevelésben, amit meg tudtak tenni, és kétségkívül szeretik a gyerekeiket, csak követtek el hibákat (mint mindenki más is). Akik igyekeztek a legjobb döntéseket hozni, de mert emberek és nem mindentudó istenek, ez nem mindig sikerült.

Nagy divatja van manapság, mindannyian tapasztalhatjuk, az önismeretet a felmenőknél kezdeni

– és ott is folytatni. Keresni a felelősségüket abban, amilyen emberré váltunk. Persze nem vitatom ennek a vizsgálódásnak a logikáját. Ugyanakkor gyakorta elgondolkozom, amikor egy ismerősöm már sokadjára számol be arról, melyik családtagja miként okozója a kudarcainak, illetve melyik rossz tulajdonságát kitől örökölte, kinek a hatására keletkezett őbenne valami rossz beidegződés, hogy az egyéni felelősségét bizonyos szokások fenntartásában vajon számba vette-e. Vagy úgy véli, a (hozott) anyagba ragad mindenképp a lábunk? És végső soron lerakhatatlan-e a családi csomag?

Mi van akkor, ha némely esetekben az önismeret érdekében kutatott rossz minták kimazsolázása mentségként szolgál a hátradőléshez, nem pedig késztetést jelent a változtatásra?

Olvastam egy cikket egy dr. Jeffrey Bernstein nevű pszichológustól, aki „szülőcoachként” is tevékenykedik. Ez azt jelenti, hogy olyan szülőknek segít, akik nehezen találják meg a közös hangot a gyerekeikkel. Ez a dr. Bernstein azt írja, gyakorta találkozik olyan családokkal, amelyekben a (felnőtt!) gyerekek, ha szoronganak, vagy nem találják a helyüket az életben, a kétségeiket rögtön megosztják a szüleikkel. És ez sokszor nemcsak azt jelenti, hogy panaszkodnak nekik, hanem azt, hogy igyekeznek bennük bűntudatot kelteni, többé-kevésbé direkten rámutatva, hogy miattuk lettek olyanok, amilyenek, illetve miattuk nem lettek azok, akik lehetnének.

Tehetik ezt egyrészt azért, hogy ne kelljen teljes felelősséget vállalniuk a saját életük rossz döntéseiért, másrészt ez a manipuláció alapot adhat ahhoz, hogy kicsikarjanak a bűnbánatos szülőből olyan kompenzáló szolgálatokat, amelyek számukra hasznosak. Például anyagi vagy praktikus segítséget (takarítást, gyerekre vigyázást stb.), extra érzelmi támogatást.

Ezzel az a gond, mondja a pszichológus, hogy nemcsak a szülőket terheli meg ez a fajta manipuláció, hanem a gyerekeknek is rossz, hiszen ahelyett, hogy megpróbálnák önállóan, felnőtt módjára megoldani a gondjaikat, a szüleikre pakolják egy részüket. Ez megterhelheti a szülő-gyerek kapcsolatot, és gyakran a szülők kiskorúsításával is együtt jár idővel, és az utódok esetleg nem veszik figyelembe a szülők szükségleteit, érzéseit és autonómiáját, ami egészségtelen kapcsolati dinamikához vezet. 

Jeffrey Bernstein amúgy egy egész könyvet szentelt annak, hogy a szülő-gyerek kapcsolaton (egy egész életen át) dolgozni kell és érdemes is, és az alap az empátián alapuló kommunikáció, a határok kijelölése és tiszteletben tartása, és a kölcsönös megértés. És a hangsúly a kölcsönösségen van.

Gyakorta elfelejtjük, hogy a szülőknek is joguk van élni az életüket, úgy, ahogyan ők szeretnék. Nem elvárható, hogy a felnőtt gyerekeik számára is éjjel-nappal elérhetők és/vagy valamilyen szolgálatra mozgósíthatók legyenek.

Persze a legtöbb szülő a felnőtt gyerekének is támasza kíván lenni a bajban, nem arról van szó, hogy ez ne lenne rendjén való. Ugyanakkor az egészséges határhúzás ne csak a gyerekek esetében legyen természetes és üdvözlendő, az érettség bizonysága, hanem fordítva is fogadjuk el: a szülőknek is jár.

Apa és anya nem egy állandó válságstáb,

amely bármikor összehívható, ha a felnőtt gyerekük csinált valami galibát vagy érzelmileg mélyponton van. Az anyagi segítségnyújtás sem magától értetődő és elvárható minden helyzetben. És a terápiába járásnak sem kellene azt jelentenie, hogy miután ráeszméltünk bizonyos összefüggésekre, és arra, hogy a szüleink hibákat követtek el, amelyeknek mi ittuk meg a levét, azonnal rohanjunk hozzájuk, hogy leteremtsük őket múltbeli vétkeikért. (A tisztázó beszélgetéseknek természetesen fontos szerepük lehet mind a gyógyulásban, mind a kapcsolatok harmonizálásában, de az empatikus kommunikáció és egymás tiszteletben tartása ebben az esetben is fontos, és sokkal messzebbre vezethet az indulatos lerohanásnál, akkor is, ha a heves reakciók is érthetők.)

Gyakorta olvasni arról, hogy egyes szülők nem értékelik kellőképpen a gyerekeiket, szeretetmegvonással büntetnek, nem fogadják el az érzéseiket vagy az elfojtásra szocializálják őket. A fordítottjáról vajmi kevés szó esik: pedig nem kevésbé fájdalmas tapasztalás az érintetteknek.

Konkrétan arról van szó, amikor a felnőtt gyerekek bánnak rossz szülőként a saját idős(ödő) szüleikkel. Például csak a hibáikat, mulasztásaikat róják fel nekik, a jót, amit kaptak, természetesnek, magától értetődőnek tekintik, háláról sosem, csak a csalódottságukról beszélnek. Meg esetleg más szülőkről, akik sokkal jobban teljesítettek ebben a szerepben.

Jeffrey Bernstein szerint ilyen esetekben a szülőknek, ahelyett, hogy átadnák magukat az önmarcangolásnak, érdemes átgondolniuk, voltaképpen mik is a „bűneik”.

Fontos az önreflexió, a hibák felismerése önmagunkban. De ugyanilyen fontos az is, hogy a bűnbakképzésnek gátat szabjunk. És ne ostorozzuk magunkat állandóan, ha a felnőtt gyerekeink életében történik valami, amit már nem tudunk befolyásolni. 

Az is lényeges a pszichológus szerint, hogy képesek legyünk egymásnak és önmagunknak is megbocsátani. Ez ugyanis a fejlődés, a továbblépés kulcsa. Elismerni, ha hibázott az ember, vállalni a felelősséget, és ezt kifejezni a kárvallot(ak) irányába, de nem beleragadni a tépelődésbe, mit kellett volna másként csinálni a gyereknevelésben (vagy hogyan nevelhettek volna minket okosabban, érzékenyebben a szüleink). Törekedni kell a kárpótlásra, de nem szabad hagyni, hogy a bűntudatunknál megragadva ide-oda rángassanak minket. Mert ez a játszma senkinek sem jó.

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61

Kurucz Adrienn