Döntőbíró? Ütköző? Tanácsadó? Bokszzsák? Házi pszichológus? Futár? Mediátor? Igazságosztó? Hányféle kellemetlen szerepbe kényszerülhet az ember, ha váratlanul elválnak a szülei?
„Hosszú ideig ostoroztam magam, hogy miért vagyok kevés, miért nem kellek, de mostanra őszintén azt gondolom, nem velem volt a baj. Ez nem rólam szólt.”
+1.: Minden nap csak estig tart, addig kell magadat ügyesen elrugdosni. Közben pedig ismételgesd magadban: lesz ez még sokkal, sokkal jobb!
Köszönöm, nem kérek több kávét!
Esküvői tortacsata, ami örökre bevésődött, utazás a Déli-sarkra, ami segített felszabadulni, vagy a helyi művész portréja – olvasd el, másoknak milyen értelmetlen(nek tűnő) luxuskiadás változtatta meg az életét, aztán, ha van neked is ilyen történeted, mindenképp meséld el kommentben.
Ijesztő, hogy olyan gondolatok formálják a valóságunkat, amelyeket talán nem is tudatosítunk magunkban. Hogy szélsőséges példákat hozzunk: simán be tudjuk beszélni magunknak, hogy szerelmesek vagyunk valakibe, meg azt is, hogy (már) nem. Meg mindent, amit e két pont közt érzünk…
Mindannyian láttunk már olyat, aki egy hatalmas szerelem végeztével bosszút esküdött az exe ellen, és jogos – vagy csak annak vélt sérelmein elégtételt akart venni akár éveken át. De vajon ilyenkor ki veszít a legtöbbet? És kinek árt a bosszú igazán?
Karóval jöttem, nem virággal.
Történt veled valamelyik történethez hasonló?
Van, akit egyszerűen nem lehet elfelejteni? Vagy inkább arról van szó: nem hagyja, hogy elfelejtsék? Mitől válik ragaccsá valaki az életünkön?