Az igavonó állat tragédiája, aki hősnek képzelné magát – Alföldi újra megrendezte Az ügynök halálát

–

Az ügynök halálát (Death of a Salesman), Arthur Miller legismertebb színdarabját, amiért megkapta a Pulitzer- és a Tony-díjat, 1949-ben mutatták be először. Az amerikai álom haláláról, a kisember nagyzási hóbortjáról, a diszfunkcionális családról szóló darab, mely egyúttal éles társadalomkritika is, korában igen népszerű volt.

Mi változott húsz év alatt?

Február 24-én, a Centrál Színházban volt a bemutatója a legújabb feldolgozásnak, melyet Alföldi Róbert rendezett – nem először,  már 2004-ben, a Tháliában is színre vitte a darabot Bodrogi Gyulával a főszerepben. Most azért vette újra elő – derült ki a Népszavának adott interjúból –, mert úgy érzi, a hétköznapi ember küzdelme és reménytelensége manapság még inkább jellemző, mint volt húsz évvel ezelőtt. Willy Loman figuráját is másképp látja, mint annak idején. Korábban a kisember heroikus küzdelmeként tekintett a színműre, ma azt, hogy egy apa megpróbálja összetartani a családját, rendezni a gyerekei életét, már jóval reménytelenebbnek, sötétebbnek, fájdalmasabbnak látja. Miller klasszikusát most Bíró Bence dramaturg, műfordító aktualizálta.

Jobban jársz, ha meghalsz

A színdarab Willy Loman utolsó két napját mutatja be, már a címből rögtön tudhatja a néző: a főszereplő elkerülhetetlenül sodródik a vég felé. Ezt ő maga is sejti, érzi, hogy nincs tovább, elért a falig, egy végiggürcölt élet végén nem tud felmutatni sokkal többet, mint a legelején: még mindig ott van a sok befizetetlen számla, a ház részleteit is elő kell teremtenie valahogy, de a munka már egyre nehezebben megy. Halálosan elfáradt, kiégett, „kifutott alóla az élet”, nem tudja az új időkkel tartani a versenyt. Először visszaminősítik a kezdők szintjére, már rendes fizetést sem kap, csak jutalékért dolgozik, ám amikor megpróbálja rendezni az életét, kapitalista főnöke gondolkodás nélkül kiteszi a szűrét több évtizednyi munkaviszony után.

A hatvanas éveiben járó Lomant nem kapuzárási pánik kínozza, hanem a végső elkeseredés, az élete hiábavalóságának felismerése. És annak a belátása, hogy idáig jutott: jóval kevesebbet ér élve, mint a holtan.

Úgy gondolja, a családját egyetlen módon mentheti meg: ha az életbizosításából származó pénzt egy „véletlen baleset” miatt megkaphatják. Erre a heroikusnak szánt dobásra készül, mártírként akar eltávozni, miközben egyre inkább úrrá lesz rajta az őrület. 

Nincs több dobás, körbeértél a táblán

Rettenetes lehet a felismerés, hogy hiába próbáltál felkapaszkodni a dicsőségek csúcsára, elbuktál, minden, amit elterveztél, a nagy dolgok, amikről úgy hitted, járnak neked, már soha nem jöhetnek össze. Hogy az egész életed hazugság volt, hogy mást sem tettél, mint homokot szórtál a magad és a környezeted szemébe. A látszatsikerek, a verbálisan felfújt lufi azonban óhatatlanul kidurran. Hazugságban él szinte mindenki, Willy, aki a családja előtt az utolsó utáni pillanatig igyekszik titkolni kétségbeejtő helyzetét, inkább a szomszédját tarhálja le újra és újra (ám amikor az rendes munkát, megélhetést kínál neki, azt büszkeségből nem fogadja el). Folyamatos hazugságban él a kisebbik fia, a léha, csak a nőket hajkurászó Happy (Szécsi Bence) is, mindemellett szívesen vesz részt a színjátékban, amivel azt lehet mutatni: minden a legnagyobb rendben, holott semmi sincs. És bár a jószándék hajtja, de hazudik a felesége, Linda (Balsai Móni érzékeny, szívettépő alakítása) is, aki bár sejti, mire készül a férje, de nem akarja megalázni őt az igazsággal. Neki is megvan a maga tragédiája:

mire kifizetik a ház utolsó részletét is, már senki nincs benne otthon. 

Vajon jó apa Willy Loman? 

Valóban a jószándék vezérelte egész életében? Stohl András alakításában a válasz: egyértelmű nem. A Stohl által megformált Loman verbálisan abuzív, a környezete reakciójából ítélve az sem elképzelhetetlen, hogy eljár a keze is, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Hatalmi szóval nevelő önkényúr, aki legalább otthon azt akarja érezni, minden az ő kedve szerint van. Stohl András Willyjének őrülete harsány és ijesztő, engem Jack Nickolson Torrance-ára emlékeztetett a Ragyogásból.

Stohl András egészen zseniálisan vált át egyik pillanatról a másikra a magából kikelt, feldühödött apából a kétségbeesett férfiba, a megalázkodó beosztottból a háza népe felett zsarnokként basáskodó családfőbe, a rajongó fiúból, aki a bálványozott bátyból próbálja kicsalni a gyors meggazdagodás titkát, a pöffeszkedő férjbe, aki egy kézlegyintéssel inti kussra a nejét. És a nagyobbik fiára mérhetetlenül büszke apából a probléma valódi okára vak, értetlen férfiba. De szimbolikus Stohl Lomanjének csúf, barna zakója is (mely – mint a magára kényszerített sikeres ügynöki szerepe –, szintúgy egy számmal nagyobbnak tűnik), a stílusa, a színe a rég letűnt időket idézi. Még a ruházatával sem képes haladni a korral, nem csoda, hogy összemosolyognak a vén boomer láttán. 

Valami történt Bostonban

A darab felszínén ugyanis végig ott feszül az apa és a fia közötti konfliktus, amit Linda nem ért, így feloldani sem képes, amit Biff (Fehér Tibor), a fiú jó darabig képtelen kimondani, és amit Willy sem hajlandó látni. De többről van itt szó, mint egy régi, bostoni incidensről, ami éket vert közéjük. Biff valójában az apja ambíciójának az áldozata: azért lesz belőle gyökértelen figura, egy céltalanul görgő kő, mert sohasem jutott el odáig, hogy meg tudja fogalmazni, mit is szeretne valójában.

Inkább küzd, amíg teheti, hogy az apja megalomán álmait kiszolgálja, akár úgy is, hogy magát erőszakolja meg.

Ha szeretnek, nem fogsz nélkülözni

A sok hazugság, mint egy ingatag Jenga-torony, végül kíméletlenül maga alá temeti Willy Lomant, mi pedig ott maradunk a lidérces fülzúgás zajában. Ahogy közeledik az elkerülhetetlen vég, Loman újra és újra elképzeli, hogyan fog jóra fordulni, legalább a halála után minden. Visszaemlékszik: példaképe, a még nyolcvanévesen is sikeres ügynök temetésén százak jelentek meg, így ő is vágyja, hogy ha már életében nem tudta, legalább halálával hálára kötelezze a családját. Na meg persze csodálatra a gyászoló tömegek láttán: lássák be végre – amit inkább szóval igyekezett addig bizonyítani, semmint tettekkel – ő valóban nagy, fontos ember volt. Így legalább reménytelien halhat meg, és nem kell szembesülnie a valósággal: őt még elgyászolni sem lehet rendesen. Elment végleg, de a hiányát már mindenki réges-rég megszokta. Egy élet épp elég volt rá. 

Kiemelt képünk forrása: Centrál Színház/ Horváth Judit

Fiala Borcsa