„Nincs többé Buda, nincs Pest, hanem van Magyarországnak egy méltó nagy fővárosa”

–

„Budapest, ezen több mint huszonöt évvel ezelőtt először fölhangzott nagy jelszó nem üres hang, nem puszta óhajtás többé, hanem beteljesült, örvendetes valóság. Az országnak nincsenek többé ama furcsán hangzó »testvér-fővárosai«, melyek említésénél nem tudtuk, Buda-e a főváros az ő királyi palotájával, kormányszékhelyével, avagy Pest életerős kereskedelmével, folyton nagyobb arányokat öltő szellemi tőkéivel s modern nagyvárosias jellegével, […] nincs többé Buda, nincs Pest, […] hanem van Magyarországnak egy méltó, 300.000 lakost számláló nagy fővárosa, Budapest, most már nemcsak papiroson a törvénykönyvben, hanem a valóságban, az életben is” – lelkendezett kereken 150 évvel ezelőtt a Magyarország és a Nagyvilág című lap vezércikke.

Ezen a napon (november 17-én) egyébként valójában annyi történt, hogy megalakult a fővárosi tanács. A városegyesítő, -fejlesztő folyamat már korábban beindult.

„Megháromszorozni fogjuk vagyonunkat és erőnket”

Az egyesítés ötletet először Széchenyi István vetette fel. Ő javasolta a Budapest nevet is.

1831-ben, a Világ című művében írta: „Pestre és Budára kell a nap legvilágosabb sugarai alatt – mert csak a bűn keresi a sötétet – összesíteni a Magyart, s hívni be a dús idegent, ez a célunk. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy nemzeti egylelkűségünk és egytestűségünk által már rövid idő alatt megháromszorozni fogjuk vagyonunkat és erőnket.”

Az egyesülésre azonban a kiegyezés utánig várni kellett: 1872-ben szavazta meg az országgyűlés.

Az Andrássy-kormány (1867–1871) még az egyesítés előtt célul tűzte ki egy modern nagyváros létesítését, tervbe vették a Duna-part rendezését, hidak, utak, kikötők, közraktárak építését. A cél érdekében Állami Pénzalapot hoztak létre, és életre hívták a Fővárosi Közmunkák Tanácsát (FKT), amelyet 32 éven át Podmaniczky Frigyes báró vezetett.

Az FKT jelölte ki az épülő közintézmények, ipartelepek, főútvonalak helyét, felelt az építkezések lebonyolításáért, és hatósági feladatokat is ellátott – a leendő fővárosban szinte semmi sem történhetett a tanács tudta és beleegyezése nélkül.

A Dunába ömlött a város mocska

Pest, Buda és Óbuda egyesülése után a főpolgármestert a király által jelölt három személy közül választották, és a posztra végül a kormányhoz lojális Ráth Károly került.

A várost azonban sokkal inkább a népszerű városvezető, Kamermayer Károly polgármester, a szabadságharc hőse irányította. 23 éven át maradt posztján, egészen addig újraválasztották, amíg betegsége miatt le nem köszönt hivataláról. Az egyik legnagyobb beruházás, ami a nevéhez fűződik, a Fővám téri Nagyvásárcsarnok megépítése volt.

Kamermayer megszervezte a város közigazgatási reformját, és sokat tett a város infrastrukturális fejlődéséért is: korszerűsíttette a közúthálózatot, a város víz- és csatornahálózatát. Erre nagy szükség volt! Mert bár a gázszolgáltatás már 1856 karácsonyán megindult, és felgyulladtak az első gázlámpák a Kerepesi úton (Rákóczi út), az ivóvízellátás és a csatornázás nagyon elavult volt.

Budán a középkori, török által elpusztított, majd helyreállított fa vezetékrendszert használták, amely a Svábhegy kútjaival állt kapcsolatban, Pesten viszont a Duna vizét itták – ez gyakorta járványt okozott. Az 1866-os kolerajárvány után kaptak végre észbe a városvezetők, és hozták létre az első ideiglenes pesti vízművet.

A szennyvízelvezetés is meglehetősen primitív volt: a XIX. század közepéig nyílt árkokban folyt a Dunába a város mocska. A korszerű csatornázási terv az 1890-es évek elejére valósult meg.

Célt értek a városatyák

Az egyesítés révén Budapest metropolisszá fejlődött, az ipar és a kereskedelem meglódult, a főváros lakossága majdnem félmillióra nőtt (ezzel a Monarchia második, Európa tizenhatodik legnépesebb városává vált).

1873-ban az új főváros tíz kerületében nagy lakás- és bérházépítkezés vette kezdetét. Az állam adókedvezményekkel támogatta a beruházásokat. Az 1868-ban született rendelet például új bérház építése esetén 15 évi adómentességet biztosított. 

Új, városi intézmények is épültek (árvaház, kórház, szegényház, tűzoltóság stb.), és elindultak az első villamosok, amelyek a század végére felváltották a lóvasúti közlekedést. Az 1910-es évekre a kerület utcáinak jelentős részét lekövezték, a vízvezeték- és csatornahálózatot bővítették, az utcákon közvilágítás létesült, és a lakásokba villanyvilágítás került.

A nagy építkezések nyomán fejlődött a szolgáltatóipar, a kereskedelem. Ennek következtében tömegével érkeztek a fővárosba boldogulásukat kereső emberek – ami nem kevés feszültséget szült. 

A keresőképes lakók kilencven százaléka gyári munkás volt, illetve cseléd, napszámos. Így a városnak alig volt adóbevétele – Pesten csupán 15 ezren fizettek adót. A lakosság háromnegyede nyomorgott – igen, ez is a történet része.

A második egyesítés

Az 1873-as egyesítés után volt még egy nagy változás a város életében: 1950. január 1-jén jött létre „Nagy-Budapest”. A fővároshoz csatoltak 7, addig önálló várost (Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest), és 16 nagyközséget (Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom és Soroksár). A főváros területe ezáltal több mint kétszeresére nőtt, népessége pedig több mint másfél milliósra. Vitatott, hogy szükség volt-e erre az újabb bővítésre (és megfelelők voltak-e a körülmények ehhez), vagy a lépés pusztán az akkori vezetés megalomániáját tükrözte. 

Forrás: ITT, ITT, ITT; továbbá a Magyarország és a Nagyvilág című lap 9. évfolyam, 27–52. szám.

Kiemelt kép: Europeana / Balatoni Múzeum – Keszthely

Kurucz Adrienn