Azt hiszi az ember, hogy a könnyen dekódolható, nyíltan agresszív, sértegető személyeskedések fájnak a legjobban. Konkrétan: amikor valaki beszól. Amikor az arcodba vágja, hogy ilyen vagy olyan vagy, netán ilyen vagy olyan nem, pedig ilyennek vagy olyannak kellene lenned. Szerinte.

De talán a nyílt támadásnál alaposabb és alattomosabb munkát végez a kioktatás, az okoskodás, amely sokszor kifejezetten kedveskedő formát ölt.

Amikor a „segítő szándék” ellenére nem előre lépsz egyet, hanem hátra kettőt.

Mert olyan dolgokat hallasz, amelyeknek voltaképpen újdonságértéke és tanulsága nincs számodra. A közlés lényege amúgy sem az, hogy kiokosodj valamiben, hanem, hogy valaki más érezze: „segít”, hasznos, ő ezt is tudja, ő ehhez is ért (jobban nálad, esetleg mindenkinél).

És ekként tekintve a dolgot, megkockáztatható, hogy kimondjuk, olykor az erőszak igen rafinált formákban jelentkezik: az aggódás, a szolgálatkészség, a hízelgés, a törődés retorikája mögé bújik.

Mondok egy konkrét példát.

Van egy ismerősöm, három gyereke született viszonylag nagy korkülönbséggel, a nagy már felnőtt, a középső iskolás, a kicsi – kicsi. Szóval mondhatni, rutinos anya. Ezt csak egy ember nem látja így valószínűleg: a saját anyja. Legalábbis az ismerősöm így érzi.

Sokszor sír, miután (végre) hazamegy a nagyi. Mert amíg ott van, semmi sem jó úgy, ahogy van. Illetve semmi sem egészen jó. Ez fontos különbség. Mert, ha teljességgel rossz lenne, akkor az már nyílt támadás lenne, és mint olyan könnyebben azonosítható, visszaverhető. Ám a virágnyelv kelepce. Mivel nem egyértelmű a kritika, bármikor takarózni lehet a „nem is úgy értettem”-féle magyarázatokkal. 

Hogy is szokták mondani: „a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”?

Nos, a „jószándékon” lehet vitatkozni, mindenesetre ebben a történetben a mama látogatásának szlogenje: a „segítek neked, kislányom”.

A segítést kábé úgy kell elképzelni, mint amikor a Vacsoracsata című műsorban véleményezik a szereplők egymás otthonát, főztjét. Ismerősöm anyja ezt megtoldja a hozzátartozók zsűrizésével.

Jön-megy a lakásban, teszeget-toszogat-törölget, és közben halkan és kedvesen és leállíthatatlanul nyomja a „te tudod, de” illetve a „nem akarok beleszólni, de” kezdetű mondatokat, amelyek mindig egy kéretlen „jótanácsra”, észrevételre futnak ki.

A vicc az, hogy a mama általában olyan dolgokat szúr ki, amelyeket a lánya is kiszúrt már rég, sőt legtöbbször a véleményük is egyezik a háztartás, a házasélet és a gyereknevelés főbb kérdéseiben, tehát nincs „ügy”. Csak lamentálás van. Ami idő-, energia- és lélekgyilkos.

A mama teljesen felesleges lábjegyzeteiből, és speciális, „kislányom” hangsúlyából azt hallja ki az ismerősöm, hogy épp a szülőanyja nem feltételezi róla, amit mindenki tud körülötte: hogy karakán nő, és elég jól boldogul a mindennapokban.

Hogy nem szükséges felhívni a figyelmét arra, hogy „a lánya szemtelen”, mert magától is észrevette. (Ahogy a lötyögő kilincset, a csöpögő csapot, az ugráló mosógépet és a sok mosnivalót is észlelte, csak még nem volt ideje intézkedni, a férje meg nem „hanyag”, hanem elfoglalt.) Úgyhogy ahelyett, hogy beszélgetnének valami másról, akár az időjárásról, ha más téma nem akad, vagy egyszerűen csak tennék a dolgukat párhuzamosan, jól összevesznek valami apróságon, amikor már túllép a feszültség egy határt, és ezután sok esetben a mama sírva, futva távozik.

A lánya meg? Ő, aki olyan nagyvonalú a kölykökkel, és mindig tud kettővel, hárommal osztani, ha kamaszos lendülettel az arcába vágnak valamit, az anyja okoskodásra képtelen legyinteni: kiborul miatta. Egyszerűen azért, mert minden látogatás után úgy érzi: leszerepelt, mint anya. Akkor is így érzi, ha közben tudja, hogy ez hülyeség. Ha mindezt elmondaná az anyjának, az asszony minden bizonnyal hevesen tiltakozna, lehet, hogy sírna is, és azt állítaná, sőt talán érezné is: maximálisan bízik a lánya képességeiben, odaadásában, anyaságában.

Csak valahogy a kommunikáció, az csúszik félre köztük.

A poklot már emlegettük, az ördöggel kapcsolatban meg azt szokták mondani, hogy a részletekben lakik

Ilyesféle kérdésekben, mint például: ha azt mondja, „nem akar beleszólni”, akkor miért szól bele mégis?

Ha segíteni akar, akkor miért nem segít valójában?

Miért játssza az asszony a lánya két lábon járó, testesült lelkiismeretét, sőt lelkiismeret-furdalását? Vagy miért aggatja a lánya rá e szerepet, hisz a játszmák, mondják, mindig kétoldalúak.

Érdekes lenne tudni, ha tényleg nincs alapja annak, hogy gyerekként kezeli a lányát, akkor miért érzi az mégis „kiskorúsítva” magát? És miért lesz tele kétségekkel a saját képességeit-erényeit illetően a mama látogatását követően?

Hát az anya? Ő vajon mit kompenzál azzal, hogy telekárogja a lánya otthonát? Mellőzöttnek érzi magát? Uralkodni akar rajta? Fáj neki, hogy felnőtt, és nélküle is boldogul, ezért bizonygatja az ellenkezőjét, ha nem is direkt teszi?

Mennyi kérdés, tagadás, félelem, frusztráció, fájdalom, hatalomvágy húzódhat meg egy egyszerű kérdés mögött: „már nem divat reggel beágyazni, angyalom?” 

Persze nem csak anya-lánya viszonylatban látni efféle félreértéseket. (Már amennyiben ez tényleg félreértés, nem a passzív-agresszív viselkedés iskolapéldája, ki tudja, rátok bíznám az értelmezést.)  

Van egy idősebb nőismerősöm, akit a férje instruál folyton – elmesélem, nehogy azt higgyétek, szerintem az efféle verbális terror női sajátság. (Szerintem mindenkinek van olyan hozzátartozója, nő vagy férfi is lehet, akinek a kéretlen és bizalmaskodó véleményezés alapreflexe – na, ennek a nőnek a társa ilyen, akivel amúgy ezer éve él együtt.)

A férfi megjegyzései alapján bizonyára senki sem feltételezné, hogy az asszony mérnök, házakat tervez – és a házak nem dőlnek össze, sőt. Szóval ezt a kifejezetten praktikus gondolkodású, okos nőt élete párja folyton egzecíroztatja.

Mivel mind a ketten hosszabb idő óta otthon dolgoznak – a férfi képzőművész – mondhatni összezárva, az ismerősöm mindig szem előtt van, így bombázható a ki tudja milyen frusztráltságból, tán a meg nem értettség képzetéből eredő kekec leckéztetéssel.

Ne gondoljatok „nagy” dolgokra, inkább a főzéssel, a takarítással, a bevásárlással, a közös mindennapi élettel kapcsolatos kéretlen tanácsokra.

Habár e teendők nagy része az asszonyra marad – általában második műszak gyanánt–, a férje, mint valami önjelölt szupervizor, időnként terepszemlét tart, cirkál és mentorál. A levesbe több só kellett volna vagy épp kevesebb, a másik hentes jobb húst ad természetesen, a kád sosem elég tiszta, az ing pedig rosszul lett kivasalva. Megint.

Az asszonyt látszólag nem zavarja a férje zsörtölődése, ahogy az sem, hogy mindig végszavaz neki, szinte minden mondatán talál korrigálni valót, különösen, ha társaságuk van. Ilyenkor a férfi tűzbe jön, és nincs olyan információ, amit a felesége közöl, és ő ne egészítene ki valamivel.

A nő nem panaszkodik soha, úgy tűnik, elfogadta a leosztást, miszerint a férje „mindent jobban tud kicsivel”, még akkor is, ha az építészet a téma, és csak ritkán szól vissza. Na, akkor a férfi sértetten elvonul, és duzzog egy sort. Amikor a feleség magáról, magukról beszél, akkor az ember meghökkenve értesül róla, hogy hiába sikeres a szakmai életben – sokkal sikeresebb a férjénél –, hiába jegyez könyveket, tanulmányok sorát, a család eszének a férjét tartja, aki „művész és zseni”, és mint ilyen, igen, legfeljebb ennyit ismer el, „talán bogaras is kissé, el kell nézni neki, nehéz élete volt”.

Kérdés, hogy az asszony azért hagyja magát örökké háttérbe szorítani: azért olyan szerény és mondhatni, félszeg, mert megszokta a zsarnokoskodást, vagy azért lehet rajta zsarnokoskodni, mert eleve nem teng túl benne az önbizalom, és az állandó kritika nem is engedte soha, hogy túltengjen?

És vajon az, aki a családtagjait szüntelen (ki)oktatja, aki mindent jobban tudni vél, és meg is osztja másokkal a véleményét, illetve kérdés nélkül is szüntelen (el)magyaráz – az kiben nem bízik?

Másokban?

Nem biztos benne, hogy bízhat bennük, ezért igyekszik biztosítani magát? Akkor tehát voltaképpen saját maga miatt aggódik?

Szorongás, féltés vagy kontrollmánia húzódik meg a mögött, ha valaki ötezerszer figyelmezteti a hozzátartozóját egy lehetséges veszélyforrásra?

A tragédiától retteg, úgy általában retteg, a szerettéért aggódik, vagy a figyelmeztetésért figyelmeztet, ki tudja, mi okból? 

Mitől válik egyes családokban, sokszor látunk ilyet, kohéziós erővé a – barátnőm szavával – szisztematikus basztatás? 

A szeretet vagy az uralkodásmánia mondatja ki velünk a kéretlen véleményt és a falra mászósan idegesítő, sokszor nevetségesen közhelyes, át sem gondolt, de semmiképpen sem szívből jövő, inkább csuklóból osztogatott „jótanácsokat”?

Miért törjük le akarva-akaratlan mások önbizalmát azzal, hogy kioktatjuk és mentegetőzésre késztetjük őket? Talán, mert ha sikerrel járunk, szükségük lesz ránk, és függeni fognak tőlünk? Vagy azt akarjuk üzenni, hogy véleményem van, el is mondom, tehát vagyok?

Vagyok, vagyok, vagyok?

 Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: 123RF