Utálom a férfiakat: Elolvastuk Pauline Harmange botránykönyvet (még egyszer)

–

Röviden az előzményekről 

Az Utálom a férfiakat egy vékonyka feminista esszékötet, amelyet 26 évesen írt az akkor még ismeretlen blogger, Pauline Harmange. Eredetileg a Monstrograph nevű kis francia kiadónál jelent volna meg a mű mindössze 400 példányban, 2020 augusztusában. A nyári hőségben viszonylag nem sok vizet (vagy vízpartot) zavart volna, ha sasszemével ki nem szúrja a francia nemek közti egyenlőségért felelős minisztérium egyik önjáró munkatársa, bizonyos Ralph Zurmély (naná, hogy egy férfi), aki hivatalos, kormányzati e-mail címéről küldött fenyegető üzenetet a kiadónak. 

Anélkül, hogy olvasta volna a szöveget, rögtön megkongatta a vészharangot, hogy ez bizony nemi alapú gyűlöletkeltés, és kéretik jogi felelősségre vonás terhe mellett azonnal visszavonni a könyvet a katalógusból. (Mindezt egy olyan országban, ahol a nőgyülöletéről hírhedt Michel Houellebecq évtizedek óta ünnepelt irodalmi figura.) Szinte előre borítékolható volt, hogy a szabadabb francia közegben ez a fajta cenzúrára tett kísérlet visszafelé fog elsülni. És valóban: a betiltási törekvés futótűzként terjedt sajtóban, emiatt pedig rengeteg embert érdekelni kezdett a kötet. Az újranyomás lehetőségéért a legnagyobb kiadók szálltak ringbe, a licitet végül a Seuil nyerte:

az „Utálom a férfiakat” fél év alatt 20 ezer példányban kelt el, és 17 nyelvre tervezték lefordítani – köztük magyarra is.  

Emlékszem, 2021 januárjában én is olvastam egy magyar nyelvű PDF-verziót (amit laptop- és emailcím-váltás miatt azóta sajnos elvesztettem). Az esszét a 21. Század Kiadó akarta itthon megjelentetni – eleve puhább, Én például utálom a férfiakat címmel –, később viszont elállt a szándékától. Én, bár izgalmasnak tartottam az esszéket, néhány hónap után elfeledkeztem róluk, mígnem pár héttel ezelőtt a barátnőm, aki külföldön volt konferencián, ezzel a kötettel tért haza. Ekkor határoztam el, hogy újra nekivágok a szövegeknek, ezúttal angolul. 

Mielőtt kiakadnál 

A könyv fogadtatása kapcsán Harmange több helyen elmondta, mennyit zaklatták online: férfiak nemi erőszakkal ijesztgették, sőt, halálos fenyegetéseket is kapott. A kötet nagy indulatokat kavart, hiszen kétségkívül rátapint valamire, ami lüktet és szivárog – egyeseket gyógyít, másokat vérig sért. Én nem akarom senki érzékenységét megbántani, úgyhogy mielőtt rátérünk pár tartalmi kérdésre, azt javaslom, végezzünk el két rövid gondolatkísérletet bemelegítés gyanánt.  

Az első, hogy gondolj, kérlek, egy olyan adottságodra, ami alapján a domináns csoporthoz tartozol. Nekem ez például az, hogy fehér vagyok. Na már most, tegyük fel, hogy olvasok egy roma vagy fekete szerzőtől egy olyan könyvet, aminek az a címe, hogy Utálom a fehéreket. Rosszulesne? Valószínű. Rögtön az jutna eszembe, hogy én nem is vagyok ilyen? Lehet. De az biztos, hogy nem kezdenék el rasszizmust kiáltani, és igyekezném megérteni, mi a felvetések tárgya, miért az a szerző élménye, ami, és mit tehetnék én azért, hogy roma és/vagy fekete emberek élete jobb, biztonságosabb legyen. Szerintem az elfogadás próbája mindig az, hogy miképp reagálsz a kritikára – előtte könnyű támogatóként feltüntetni magad. 

A második, hogy tudom, férfiakat is érnek hátrányok (írtam erről például ITT és ITT). De: 1) az őket ért bűncselekmények jelentős részét más férfiak követik el velük szemben; 2) sok nehézségük éppen a maszkulinitás koncepciójából fakad (például az, hogy ritkábban kérnek segítséget), ami ugyanakkor biztosítja a nemi hierarchiában betöltött magasabb pozíciójukat;

3) ha valaki hozzászokik a kiváltságaihoz, az egyenlőség irányába mutató változásokat elnyomásnak fogja érezni. 

Nem ugyanannak az éremnek a két oldala

Harmange egyik legerősebb üzenete, hogy rámutat: bár a közvélemény a férfi- és a nőgyűlöletet gyakran a szexizmus két, egyenrangú fajtájaként kezeli, a két fogalom egyszerűen nincs egyensúlyban egymással. Nem igaz az, hogy a férfiakat gyűlölő nők (vagy nembináris emberek) ugyanolyan veszélyesek lennének, mint a nőket gyűlölő férfiak. Már csak azért sem, mert egyrészt a nőknek átlagban kevesebb a hatalmuk, másrészt a férfigyűlölet nem szisztematikus, rendszerszintű jelenség (ahogy a „heterofóbia”, a „ciszfóbia” vagy a „fehérek elleni rasszizmus” sem az). 

Másik fontos különbség, hogy a férfigyűlölet Harmange szerint reakcióként jön létre a nőgyűlöletre. Arra, hogy olyan társadalomban élünk, amely számos területen és módon napjainkban is a férfiaknak kedvez.

Továbbá, szinte minden nő vagy transz ember rettegett már férfitól, vagy van olyan nőismerőse, akit ért már zaklatás, nemi erőszak, bántalmazás. Ezt pedig férfiként nem lehet tagadni vagy bagatellizálni, akkor sem, ha te magad személyesen sosem bántottál másokat. A férfigyűlölet Harmange könyvében nem uszítás, hanem „elővigyázatossági elv” – arról szól, hogy a nők, okulva korábbi negatív tapasztalataikból, jobban megválogatják, kit engednek be az életükbe. 

Minden tudatos férfi mögött több nő áll

A feministákkal kapcsolatos egyik gyakori előítélet, hogy biztos „b*szatlan fapinák”, olyan nők, akik „nem kellettek senkinek”. Harmange-ban azt is bírom, hogy úgy írt könyvet Utálom a férfiakat címmel, hogy közben férjnél volt (és van azóta is): tizenhét éves korukban kezdtek járni Mathieu-vel. Persze a tinédzser Pauline még nem utálta a férfiakat, sőt, nagyon is adott a véleményükre, túlságosan is – mint sok más tinilány, jóformán az egész ön- és testképét tőlük tette függővé, a férfitekinteten keresztül szemlélte saját magát, és volt örökké elégedetlen. Emellett azok közé a lányok közé tartozott, akik néha inkább lenéztek más lányokat, csak hogy ők is menőnek tűnjenek, mint a fiúk. 

Ezzel szemben a férfiak számára sok szempontból ma sincs túl magasan a léc. Nagyanyáink még anno azt mondták, „elég, ha egy férfi csak egy fokkal szebb az ördögnél”. Ehhez hasonlóan, az egyik nőismerősöm pasija, amikor a lány szakított vele, hitetlenkedett: „de hát sosem emeltem rád kezet?!”.

Manapság, ha egy férfi nem bántja a feleségét, sőt, néha még el is mosogat, porszívózik, ünnepekkor főz (grillez), játszik a gyerekekkel, akkor ő a tökéletes partner. Tényleg ez az ideál? Vagy ez a minimum? 

Persze vannak olyanok is, akik elkezdték lebontani a privilégiumaikat, és már nem várják el, hogy mások ezért állandóan megdicsérgessék vagy különösebben jó fejnek tartsák őket. De ez a kisszámú férfi egyrészt várhatóan nem fog túlságosan megrökönyödni ezen a könyvön, másrészt lehet, hogy ő maga is kényelmetlenül fogja érezni magát macsóbb férfitársaságban. Az is igaz – legalábbis az én tapasztalataim szerint –, hogy a nemi egyenlőségre nyitott férfiak életében általában jelen van/volt egy lánytestvér, egy belevaló nőrokon, egy tanárnő, egy vagy több barátnő, aki rengeteg érzelmi munkát tett abba, hogy az illetőt érzékenyítse, tanítgassa, önreflexióra késztesse az előnyeit illetően. 

Megy „az állandó hiszti”

Kevés annyira terhelt kifejezés van a pszichológiában, mint a hisztéria, amelyet sokáig kizárólag nőkre, illetve túlzónak, akár színleltnek tartott tüneteikre használtak (míg a nőpácienseket bántalmazó, molesztáló férfiak normalitása ritkábban kérdőjeleződött meg). Ma is gyakori tapasztalat a családokban, hogy a nők „elsárkányosodnak”, a férfiak viszont lazábbak. Nos, ennek egyik oka, hogy a gyereknevelés felelőssége általában az anyáé, rá hárul a szabályok betartatásának hálátlan feladata, míg az apa inkább engedheti meg magának, hogy a játszótársa legyen a gyereknek (erről ITT írtam korábban).  

A másik ok – amelyet Harmange is kifejt –, hogy a nők sokszor azért állnak neki veszekedni, hogy igyekezzenek helyrebillenteni az egyenlőtlen kapcsolatot. Mivel alapjáraton ők végzik a fizetetlen és érzelmi munka túlnyomó részét, ők azok, akik elégedetlenebbek, és próbálnak kitörni az igazságtalan leosztásból. Ráadásul az a férfi, aki folyamatosan a gyakorlatias problémamegoldásra fókuszál, egyfajta kontrollpozícióban tartja magát.

Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy az maradhat nyugodtabb, racionálisabb egy vitában, aki dominánsabb helyzetben van, aki kevésbé szenved.  

Mit tenne egy átlagos fehér férfi?

Egy ideje lehet olvasni arról, hogy a férfiak, neveltetésükből adódóan, hajlamosabbak teret foglalni, mint a nők. A térfoglalás megvalósulhat fizikai értelemben (elterpeszkedik; elöl hagyja a ruháit; hangos; elvárja, hogy te húzódj félre előle, amikor egymással szemben mentek a járdán), de szimbolikusan is: folyton ő beszél, a szavadba vág, megmagyarázza, mit kéne gondolnod, érezned egy-egy téma kapcsán. Ráadásul a férfiak átlagosan jobban el tudják adni még a gyengébb teljesítményüket is, a nőket viszont úgy nevelték, hogy folyamatosan megkérdőjelezzék magukat. 

Hányszor dilemmáztál azon nőként, hogy elég jó vagy-e egy állásra? Elég sokat készültél-e egy feladatra, elég olvasott vagy-e? Egyáltalán, milyen alapon nyilatkozol egy-egy kérdés kapcsán, fontos lehet-e másoknak is a mondandód? Férfiakat kevésbé szokta megkörnyékezni az imposztorszindróma, illetve sokan közülük olyan állásokat is megpályáznak, amihez a kiírás alapján nincs is meg a megfelelő végzettségük, tapasztalatuk – de azért tesznek egy próbát.

A nők pedig gyakran akkor sem hiszik el magukról, hogy elég jók lehetnek, ha minden feltételt maradéktalanul teljesítenek. 

Amúgy is, hol vannak azok a férfiak – kérdezi Harmange –, akik nem tudnak aludni a bűntudattól, mert egy üzleti út miatt a párjukkal hagyták a gyereket? Vagy akik hetekig emésztik magukat, mert összevesztek egy kollégájukkal? Vagy akik hosszan fogalmazgatnak egy-egy e-mailt, hogy minden érthető legyen benne? Saját emlékem, hogy hárman, nők együtt próbáljuk kisilabizálni a férfi kolléga egysoros válaszát, vajon mire gondolhatott. Vagy hogy férfiakat eleve csak többedszerre, netán telefonon lehet elérni, mert ők nem érzik azt, hogy rendelkezésre kéne állniuk.  

Nem véletlenül idézi Harmange is Sarah Hagi író mára klasszikussá vált fohászát: „Csak egy középszerű férfi önbizalmát add meg nekem, uram”. Itt az ideje, hogy mi, nők, ne legyünk olyan átkozottul szigorúak magunkkal, ne akarjunk mindig mindent tökéletesen csinálni.

Őrizzük meg a jogunkat, hogy néha mi is slamposak, kimerültek, inkompetensek, spontának, gorombák lehessünk. Szóval legközelebb, ha elbizonytalanodsz valamiben, nyugodtan tedd fel a kérdést: mit tenne a helyedben egy átlagos férfi? 

Van benne valami felszabadító

Heteroszexuális nők hosszú generációkon keresztül azt tanulták meg, hogy csak egy férfi mellett lehet teljes az életük. Ehhez képest néha sajnos másodlagossá vált, milyen is az a férfi. Pauline Harmange könyve amellett foglal állást, hogy fektessünk energiát önmagunk fejlesztésébe, a női közösségeinkkel való kapcsolódásba. Ne azért legyünk egy férfival, mert nélküle nem boldogulunk, hanem azért, mert valóban hozzáad az életünkhöz.  

A szerző többször hangsúlyozza az esszékben, hogy úgyis lehet negatívan viszonyulni személyekhez, csoportokhoz, hogy egyáltalán nem akarsz ártani nekik. A könyvben ennek megfelelően nem szerepel uszítás, agresszív cselekedetekre való felhívás. A konklúzió annyi, hogy legrosszabb esetben nem hívsz meg egy-egy férfit (vagy többet) az életedbe, mert szigorúan megválogatod, kiket engedsz be. A férfiaknak pedig, mint bárki másnak, ugyanúgy ki kell érdemelniük a figyelmedet – ez nem valami, amivel automatikusan tartozol nekik (még akkor sem, ha a rokonaid). Ehhez pedig szükséges, hogy önreflektívek legyenek, hátrébb tudjanak lépni, és jól fogadják a kritikát.

Kiemelt képünk forrása: Lőrincz Emma

Milanovich Domi