Önbizalom: így tehetünk szert rá (azzal szemben, amit gondolunk)

–

Az önbizalom gyakran él úgy az emberekben – és talán főként igaz ez a gyerekkorra, amikor az öntudat útjának még az elején járunk –, mint egy misztikus és megfoghatatlan dolog, amely csak a kiváltságosok sajátja lehet, és valószínűleg születni kell vele.

A jó hír az, hogy annak az önbizalomnak a csírája, amelyet szerencsés esetben végül a felnőtté válás folyamatával, sok-sok tapasztalat során belső erőforrásként meglelünk, már a kezdetektől bennünk lehet: hiszen a szüleink biztosította valódi jelenlét veti el bennünk a magját.

„Az önbizalom alapja az ősbizalommal állítható párhuzamba: ha az anya, a szülő válaszkész a csecsemő, a kisgyerek számára, akkor kialakul a mély zsigeri tudás arról, hogy értékesek vagyunk, hogy jó az, amilyenek vagyunk. Ez az önelfogadás gyökere, amely a hibánkat is tudomásul véve érvényesíti a szerethetőségünket” – kezdi Geist Klára pszichológus.

A szülői attitűd szempontjából a születési sorrendnek is érdekes hatása lehet az önbizalomra. Az első gyerekkel több a kezdeti szorongás és később is sokkal inkább számít a szülői teljesítmény, hiszen a felnőtt egyfajta vizsgahelyzetnek tekinti a szülőséget. A következő gyerekek már önbizalommal teltebbek, vállalkozóbb szelleműek általában: hiszen az anya és az apa is magabiztosabbak.

Szintén az ősbizalommal függ össze a világhoz való hozzáállásunk: amennyiben úgy tapasztaljuk az első időkben, hogy a világ biztonságos hely, bátrabban vágunk bele a felfedezésébe. „A képlet persze nem ennyire egyszerű. Sok más tényező is alakítja az önbizalmunkat a későbbiekben, éppen ezért fontos hangsúlyozni:

az önbizalom nem egyetlen tulajdonság, sokkal inkább egy tanulási folyamat során létrejövő készség”

– teszi hozzá a szakember.

A jó eredmény nem mindig jár önbizalommal

Sokszor hallom szülőktől, hogy a kishitűséggel küszködő gyerekek önbizalmát felépíteni szinte lehetetlen feladatnak tűnik, hiszen az explicit dicséretek (Ügyes vagy! De jól csináltad! Nagyon okos vagy!) nem vezetnek tartós eredményre. Nem csoda, mivel a fejlődő önbizalom alapja, hogy külső visszajelzés nélkül is hiszek magamban.

Ahogy a pszichológus mondja, a környezet reakciói természetesen ezzel együtt nagy jelentőségűek, a biztató és elfogadó közeg fontos, hiszen a gyerek számára ez a tükör, amelyben önmagát látja.

Az önreflexióra való képesség erre alapozva épül majd ki, ezért visz tévútra az elhanyagoló, bántalmazó, vagy spártai „életre nevelés” éppúgy, mint az ok nélküli túldicsérés, rajongás, amelyből hiányzik az őszinteség.

Ha a fentieket figyelembe vesszük, felmerülhet a kérdés: miért történhet, hogy a szerető közegben nevelkedő, szorgalmas és saját területén sikeres szülők gyerekei is küszködhetnek kishitűséggel?

A válasz persze éppolyan összetett, mint maga az önbizalom jelensége. Ahogy a pszichológus mondja, ha maga a szülő például úgy nőtt fel, hogy a teljesítménye jelentette inkább a sikert, nem pedig az önazonossága, akkor a saját alapvető belső erőforrása nélkül nagyon nehéz mintát adnia a gyerekének. Még akkor is, ha ő maga feltétel nélkül szereti és hisz benne.

A másik, veszélyesebb jelenség, amikor a szülő a gyerek fejlődését a saját maga teljesítményeként értékeli. „Ha a szülő éretlen, az ő önbizalma is ingatag, elkezdi a gyerek világfelfedező lépéseit saját produktumának tekinteni, és e szerint a mérce szerint értékelni őt. A gyerek megtanulja, hogy a szeretet ára nem a lénye, hanem az, amit teljesít.

Tehát nem személyiségének, viselkedésének az elismerését kapja, hanem csak az eredményeit dicsérik. Ezután pedig elérhet bármilyen sikereket adott területen, nagy valószínűséggel önbizalom híján marad” – mondja Geist Klára.

A tudás cselekvőképesség nélkül nem sokat ér

A magabiztosság persze erősen kultúrafüggő is. Gyakori példák erre az amerikai gyerekek, akikkel igazán bátran közli a környezetük – akár konkrét szavakkal és mondatokkal nap mint nap –, hogy higgyenek magukban, mert bármit elérhetnek.

Az önbizalom kérdése szerte a világon foglalkoztatja a szakembereket, mert ahogy Nada Nasserdeen motivációs tréner fogalmaz az önbizalom építéséről szóló TED-előadásában, „napjaink legnagyobb tragédiája az elpazarolt emberi potenciál”.

Szakembertársaival együtt 2019 őszén egy amerikai főiskolán végzett kutatást, ennek keretében a megkérdezett elsőéves hallgatók nyolcvan százaléka vallotta be, hogy kevésbé érzi magát méltónak a szak elvégzésre, mint a társait. Nyolcvanöt százalékuk pedig egyenesen kimondta azt is: nem hisz a saját képességeiben. A munkahelyeken végzett felmérések sem kecsegtettek sokkal több jóval: az imposztorszindróma, a perfekcionizmus, az elégtelenség érzése napi élményként jött elő a válaszolók nagy részénél, a felsorolt nehézségek alapja pedig egyértelműen az önbizalomhiány.

Nada Nasserdeen szerint egyik generációt a másik után bénítja meg a probléma, hogy az úgynevezett „mikro-magabiztosságunkra” összepontosítunk: azaz a konkrét tevékenységekre, amelyeket végezni tudunk, vagy adott környezeti, társadalmi jellemzőkre, amelyek aktuálisan működnek körülöttünk.

De gondoljunk csak bele: hányan omlottak össze emiatt például, amikor kitört a Covid-járvány?

A szakember szerint a megoldás az lenne, ha a „makroönbizalmunkat” is előtérbe helyeznénk önmagunk kapcsán: azt a fajta önbizalmat, amelyet nem határoz meg semmilyen külső személy vagy hely. „Ez egy mély belső hit, az a meggyőződés, hogy minden belül, benned van, amire szükséged lehet a jövőben” – hangsúlyozza Nada Nasserdeen.

Arra, hogy ez a fajta képesség mennyire zsigeri és inkább visszatanulnunk kell, mint újonnan megtanulnunk, a kisgyerek fejlődését hozza fel példának.

„Melyik kisgyerek gondolja azt, miután elesik, hogy abbahagyom, hiszen úgysem vagyok képes járni? Egyik sem, hiszen az önbizalomnak alapvető része, hogy fennáll az alulmaradás lehetősége, de a kudarc nem töri meg a magunkba vetett hitet.

Az önbizalom fejlesztését főtantárgyként kellene bevenni az oktatásba” – állítja a motivációs tréner, hiszen szerinte a tudás önmagában, a cselekvőképesség nélkül nem sokat ér.

Meghasonlott valóság, meghasonlott önbizalom

Az önbizalom a család védőburkából kikerülve is formálódik tovább: míg régen kiskamaszkortól volt jellemző, ma már inkább kisiskoláskortól kerül előtérbe a kortársak reakciójának nagy szerepe, amely nagyban befolyásolja a gyerek magába vetett hitét.

„Míg az önelfogadás egy stabilabb dolog, az önbizalom ingatag. Akad, akinek a sportpályán lesz önbizalma, de a matekfeladat felett ülve nem. Ettől azonban szülőként sem kell megijedni: minél inkább tréningeződik az önbizalom, a sikereket annál inkább saját magának tudja majd be a fejlődő személyiség. Megerősödik a belső kontroll, és minél több területen nő a bátorság, a magabiztosság, annál jobban javul a kudarctűrő képesség. A korábban említett makroönbizalom, amit itthon inkább globális önbizalomnak hívunk, segít abban, hogy az adott területen kiépült magabiztosságunkat összegezzük és stabilabb önértékelést teremtsünk” – fejti ki Geist Klára.

A huszonegyedik században felnövekvő generációkat illetően gyakori az a kritika is, hogy indokolatlanul túl sok az önbizalmuk egy-egy helyzetben.

Az esetek többségében azonban ez valószínűleg éppen a kétségbeesés és az elveszettség álcája: a jelenség a közösségi média térhódításának következménye, és ami kívülről magabiztoságnak tűnik, a háttérben erősen gátolja az önismeret és a reális, stabil magabiztosság épülését.

„Sajnos szinte minden téma kapcsán meg kell jegyeznem, ezért ismételgetésnek tűnhet, de igaz: a mai szülőnek alig van ideje igazán beszélgetni a gyerekével. Kevés a hús-vér visszajelzés, miközben a gyerek a közösségi médiával tölt akár napi 3-4 órát, szinte ott nevelődik.

A Z és alfa generációsok önbizalma már kiberénjük kialakításából is áll. Ez a fajta tér pedig teljesen mást ismer el a lájkokkal teljesítményként, mint az offline élet. Elképesztően fontos, hogy ebben a meghasonulásban ott álljon a szülő a gyerek mögött” – hívja fel a figyelmet a pszichológus. 

A hétköznapi hiedelmek önbizalommal felülírhatók

Az önbizalmat a közbeszédben gyakran állítják párhuzamba egyes személyiségtípusokkal: azonban téves lenne ebből messzemenő következtetéseket levonni. Ahogy Geist Klára mondja, bizonyos szinten lehet temperamentumfüggő a magabiztosság: 25–50 százalékban befolyásolhatja az alapszemélyiség ezt a fajta készséget, vagy annak tanulását.

Azonban egyértelmű tévhit, hogy például az extrovertáltaknak több önbizalmuk lenne. Sokkal inkább úgy kell fogalmazni:

más területen magabiztos egy introvertált ember, mint egy extrovertált.

„Kétségtelen, hogy magasabb szorongási hajlammal erősebben meg kell küzdeni a magabiztosságért, mivel a kudarcok erőteljesebben hatnak, komolyabb belső munka az önbizalom helyreállítása, a belső kritika, a szorongás lecsendesítése. Ugyanakkor tudjuk, hogy kevesebb önbizalommal rendelkező emberek is lehetnek sikeresek” – jelenti ki a szakember.

Hozzáteszi: a hazai kultúrában munkálnak olyan erős parancsok, mint legyél szerény, vegyülj el, a szabadidő lustaság, dolgozz sokat, vagy a tekintély szava szent. Az önbizalom azonban pont azt a bátorságot, magabiztosságot jelenti, amellyel át lehet lépni a hasonló önkorlátozó hiedelmeken. 

„Hasonló hétköznapi hiedelem, hogy az önbizalom egyenlő a narcizmussal. Pedig csak megfelelő önbizalom birtokában tudom megfontolni a visszajelzéseket és felhasználni önismeretemet üzemanyagaként. Az egészséges önelfogadás és magabiztosság birtokában a kihívások nagy része inkább az örömöt aktiválja, nem a kétséget, szorongást, elkerülést” – mondja a pszichológus, aki szerint ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a reális önismeret megszerzése az egyik legjobb befektetés. 

„Ha a reális én megvan, akkor nemcsak a tükröt – azaz életünk szereplőinek visszajelzéseit – kezeljük jól, hanem a sikertelenség hatásait is könnyebben gyógyítjuk, nem beszélve arról, hogy egyszerűbben húzzuk meg magunk körül a szükséges határokat.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / lambada

Széles-Horváth Anna