„Anya, én ezt nem tudom megcsinálni!” – A gyerekek kishitűségének okai

Mindenki találkozott már olyan gyerekekkel, akik majd kicsattantak magabiztosságtól, mindent ki akartak próbálni, mindenhová fel akartak mászni, félelem nélkül jöttek-mentek a játszótéren, és hátra sem nézve vágtak neki nehéz kihívásoknak. Ezzel szemben találkozhatunk olyan gyerekekkel is, akik el sem akarnak mozdulni a felnőtt mellől, mindig keresik a szemkontaktust, biztatásra várnak, és szinte lehetetlen rábeszélni őket bármi újnak a kipróbálására.

Mitől függ, hogy a gyerek bízik-e önmagában, és pozitívan áll-e a kihívásai elé?

Általánosságban elmondható, hogy minél többször tapasztalhatja meg egy gyerek azt, hogy hatással lehet a környezetére, annál pozitívabban gondolkodik majd önmagáról, ez pedig az önbizalom alapja. „Jó vagyok úgy, ahogy vagyok, és képes vagyok arra, amit meg szeretnék csinálni. Képes vagyok dolgokat befolyásolni.”

Újszülöttként a gyerek egyik első benyomása az, hogy sírásával hatást gyakorol a felnőttek viselkedésére. Ha sír, foglalkoznak vele: megetetik, tisztába teszik, játszanak vele. Ez nem más, mint a hatékonyságról való első tapasztalatszerzés. Ahogy nőnek, úgy lehetnek egyre több dologra hatással: amikor a gyerek eldob valamit, az elgurul, ha a csörgőt megrázza, az hangot ad ki, stb. 

Egy-másfél éves korra a gyerek megtanul mutogatni, és kimondja az első szavakat, ezzel megtapasztalja azt, hogy mások figyelmét egy bizonyos irányba mozdíthatja. Rájön, hogy aktív részese a történéseknek.

Az önhatékonyság megtapasztalása a felnőttől függ, hiszen ő engedi vagy korlátozza bizonyos dolgokban. A felnőtt közreműködésével válik a gyerek tapasztalatszerzővé. A szülők hátráltatják vagy éppen további tapasztalatok szerzésére motiválják a gyereket. Nem minden esetben a kimondott szó fontos. A felnőtt hozzáállása adja az alapot ahhoz, hogy a gyerek önmagáról hogyan gondolkozik.

Mondok egy példát. Zoé (2) rájött, hogy a cipőjébe már egyedül is bele tudja dugni a lábát. Minden alkalommal, amikor ezt teszi, a cipő nyelve beszorul a cipőbe és a lábfeje nem megy egy bizonyos pontnál tovább. Ekkor sírva fakad, és a cipőt is lerúgja elkeseredettségében. Kétféle lehetséges reakció a szüleitől jól szemlélteti a felnőtt befolyását a gyerekre:

Reakció 1: A szülők a gyerek kudarcát és sírását tehernek élik meg. A cipő felvételére nem ösztönzik, a cipő nincs elérhető helyen. A szülőtől függ, hogy a gyerek mikor próbálkozhat. Amikor Zoé nyúlna a cipő felé és kéri a szüleit, hogy adják neki oda, ezt a választ kapja: „Tudod, kicsim, hogy be fog szorulni a nyelve, nem tudod még felvenni egyedül. Várj egy pillanatot, mindjárt rád adom a cipőt.”

Reakció 2: A szülő a gyerek kudarcát tanulási folyamatként fogja fel. Ugyan a cipő felvétele még nem megy gördülékenyen, de a cipő mindig elérhető helyen van, hogy a gyerek próbálkozhasson. Amikor nem sikerül neki felhúzni, ezt a választ kapja: „Látom, hogy nagyon igyekszel, az a fránya nyelv mindig belecsúszik a cipőbe. Gyere, húzzuk ki együtt, úgy könnyebben fel tudod majd venni.”

Az erős magabiztossággal rendelkező, önmagáról pozitívan gondolkozó hároméves gyerek már egészen kis korban kipróbálhatta magát újra és újra. A kudarcait a felnőtt nem negatívumként és teherként kezelte, hanem tanulási folyamatként. A felnőtt a hibákat nem maga javította ki, hanem megmutatta a gyereknek, hogyan tudja ő maga a hibákat kijavítani.

Miben rejlik az önbizalom fejlődésének a titka?

A felnőtt reakcióiban. A kicsihez fordulva nyugtázzuk a kudarcokat a gyerek hibáztatása nélkül, és biztatással reagáljunk a kialakult helyzetre. A probléma megoldásához adjunk segítséget, de ne oldjuk meg helyettük ezeket, ha lehet. A korához mérten engedjük minél több olyan helyzetbe belemenni, amelyben a saját kihívásain úrrá lehet, és a kudarcain túlléphet. Hosszú távon így fogja megtanulni azt, mire képes. Ha megpróbál valamit, de mégsem sikerül, a felnőtt ott van a háttérben támasznak.

Kudarc, hibázás = tanulásra, fejlődésre alkalmas helyzet

Mondok még példákat építő jellegű reakcióra. 

Helyzet 1: A gyerek kiöntötte a vizet a szőnyegre.

„Nem történt semmi baj, vizes lett a szőnyeg. Fel kell itatni és kész. Hozz gyorsan egy rongyot a konyhából, és töröld fel.”

Helyzet 2: A gyerek leesett a mászókáról, megütötte magát. Másnap nem akar felmászni, mert fél, hogy leesik.

„Ha gondolod, szívesen odaállok mögéd, hogy megpróbálhasd még egyszer.”

Amennyiben a gyerek elfogadja ezt az opciót, úgy tegyük a kezünket a hátára, hogy érezze, ott vagyunk mögötte. Ne segítsünk neki felmászni, ne emeljünk rajta, mindig csak annyit másszon, amennyit saját erejéből meg tud tenni. Amint felért, mondjuk azt neki: „Látod, én csak itt álltam mögötted, te másztál fel egyedül.” A későbbiekben megismételhetjük az egészet úgy, hogy ott állunk, de már nem tesszük a hátára a kezünket. 

Idősebb korban, nagyobb gyerekeknél öt-hat éves kor után az önbizalomhiányt és a kishitűséget még tudatosabban kell a felnőttnek kezelni, különben akár egész életére kísérőkké válhatnak. Ez pedig nem azt jelenti, hogy agyondicsérjük a gyereket.

Tévhit, hogy a gyereknek bátorításra és noszogatásra lenne szüksége olyan helyzetekben, amikor valamit nem tud/akar megcsinálni. A noszogatás és bátorítás ugyan rövid távon segíthet, de nem építi a gyerek önbizalmát. Hogy miért? Azért, mert a külső hatásra (noszogatásra vagy bátorításra) tesz meg valamit és nem belső motiváltságból.

Mondok példát: Zoli (6) nyaralás alatt szeretne egy jégkrémet enni, de nem meri kikérni a fagyiárustól a két gombóc fagyit. Édesapja tudja, hogy ebben a korban ez már elvárható lenne, és azt is, hogy Zoli képes rá. Ezért ezt mondja neki:

Reakció 1: „Ugyan már, olyan nagy és ügyes vagy! Biztos sikerülni fog, csak menj oda. Hidd el, nem harap a fagyis bácsi, kedves lesz.”

Reakció 2: „Ha nem kéred ki magadnak, akkor nincs fagyi. Nem fogok egy hatéves helyett beszélni. Mit gondolsz, majd az iskolában is lesz valaki, aki helyetted beszél?”

A fenti reakciók a felnőtt feltételezéseiből indulnak ki. A gyereket szép szavakkal, illetve egyfajta zsarolással (ha nem…, akkor…) próbálja motiválni. Feltételezi, hogy a gyerek fél a fagyistól. A megoldások az apukától érkeznek, nem pedig a gyerektől, ezért ezek a megoldások csak pillanatnyilag hatnak. És több mint valószínű, hogy ez probléma a zöldségesnél meg a vattacukrosnál is előkerül majd újra meg újra.

Szerencsésebb megoldás tehát, ha ahelyett, hogy a gyerekre tukmálnánk a gondolatainkat és az érzéseinket, igyekszünk tudatosan önbizalmat növelő helyzetet kovácsolni az efféle kihívásokból.

Például így:

– Szeretnél fagyizni, de nem akarod egyedül kérni a fagyit. Én most itt kényelmesen ülök, és nem szeretnék felállni. Miért nem mész inkább oda?

– Nem tudom, hogyan kell kérni.

– Szerinted hogyan lehetne? Mondd el először nekem.

–  Apa, ne csináld már! Kérd ki inkább te a fagyit!

– Tudom, hogy neked ez könnyebb lenne, de én most nem szeretnék felkelni az asztaltól. Ha elmondod nekem, hogyan kérnéd, elmondom, hogy érteni fogja-e a bácsi.

– Kérek szépen egy gombóc vaníliát.

– Ez egy jól érthető mondat, szerintem működni fog. Tessék, itt a pénz.

– De apa, én nem akarok odamenni egyedül.

– Értem. Szeretnéd, ha odamennék veled, de én most nem szeretnék felállni. De figyellek innen, és ha bármi gond lesz, akkor rögtön jövök.

(A gyerek megindul és vissza-vissza néz. Az apuka tényleg figyelemmel követi az eseményeket, ezzel biztonságérzetet adva a gyereknek.)

Az édesapa reakciója azért motiváló, mert a gyerek válaszaiból indul ki, és nem a saját feltételezéseiből. Pontosan arra válaszol, amit a gyerek mond. Megerősíti abban, hogy bízik benne. A gyerek ezt a helyzetet önállóan is meg tudja oldani.

Amennyiben tudatosan szeretnénk a gyerek önértékelését és önbizalmát növelni, úgy elsősorban figyeljünk azokra a helyzetekre, amikor helyette csinálunk meg dolgokat. A felnőtt önreflexiója kiemelt fontosságú a változás elérésében. 

Miért válaszolok a gyerek helyett, ha őt kérdezik?

Miért esik nehezemre várni, hogy ő maga csinálhasson meg dolgokat?

Miért akarok mindenről tudni és mindenhol ott lenni?

Képes vagyok-e olyan helyzeteket teremteni, amikor a gyerek a felügyeletem nélkül, de biztonságos környezetben próbálhatja ki önmagát?

Miért féltem őt a kudarcoktól?

Bízom a gyerek képességeiben?

Nagyon sok esetben a felnőtt félelmei gátolják a gyereket a cselekvésben, és akarva-akaratlanul megfosztják a pozitív tapasztalatok megszerzésétől. Ezért kell a felnőttnek is dolgoznia saját magán, hiszen csak így tud segíteni a gyereknek hosszú távon. 

A gyereknevelés egy nem szűnő egyensúlyozás az óvás és az elengedés között. Óvjuk a gyerekeket azoktól a dolgoktól, amikre még nem képesek és veszélyesek számukra, de elengedjük őket olyan helyzetekben, amikben már egyedül is boldogulnak. Nem szerencsés sem a túlóvás, sem pedig a túl korai elengedés, ezért kell a szülőknek és a nevelőknek folyamatosan mérlegelni a különféle helyzetekben: tényleg szüksége van-e a gyereknek a közreműködésemre, vagy elég, ha távolabbról figyelem az eseményeket, és hagyom őt egyedül boldogulni, önbizalmat szerezni? 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Reza Estakhrian