„Végigbőgtem az egészet” – Jocó bácsi osztályának szalagavatója

–

Hosszas várakozás után eljött végre a pillanat

Annyira, de annyira vártuk mindannyian az osztályom szalagavatóját! Tanárként, szervezőként már sok szalagavatón vettem részt, de osztályfőnökként ez volt az első ilyen alkalom.

Közel három hónapos készülés, féléves szervezőmunka előzte meg, ami bevallom, nem volt mindig könnyű és felhőtlen. Sőt! Nem kevés konfliktussal járt… Rengeteg mindent megéltünk, sok mindent tapasztaltunk, mire eljött a várva várt nap, de mire odaértünk, már tényleg semmi nem számított, csak az, hogy mindenki felhőtlenül jól érezhesse magát.

Délután négykor izgatott diáksereg lepte el az Újpesti Rendezvénytér épületét

Megtöltötték élettel a teret. Ki mosolyogva, ki pedig a kezét tördelve mászkált az épületben. Ötkor közösen kimentünk az előtérbe, már mindenki ünneplőbe öltözött nemcsak kívül, de belülről is, igazi ünnep volt. Ötkor kapcsolták fel a meglepetés fényfestést: egy hatalmas fal kelt életre, megjelent a Kontyfa iskola logója, és a színben hozzá passzoló mozgó minták. Felemelő volt nézni a diákok arcát, láttam, mennyire tetszik nekik, néhányan meg is hatódtak. Tényleg csodaszép volt.

Aztán megindult az őrület a színfalak mögött

Mindenhol kapkodva öltöző fiatalok zsizsegtek, ki a nyakkendőjét kereste, ki pedig a lányoknak ajándékba szánt rózsát vagdosta akkorára, hogy elférjen a frakk zsebében. Este hatkor felcsendült a zene, és elindultunk a színpadra.

Ott és akkor megszűnt számomra minden, csak az osztályom és én voltunk… együtt.

A szalagtűzés mindig egy megható, emelkedett pillanat. Én igyekeztem tartani magam, nem sírhattam végig az egészet, most nem. A szalagtűzés közben a maguknak választott, rájuk jellemző zenék szóltak, én pedig néha bénáztam a tűvel, néha pedig a remegő kezem miatt alig bírtam feltenni a szalagot. Mindenkinek mondtam tűzés közben egy-egy neki szóló mondatot, de – mint utólag kiderült – szinte senki sem hallotta az izgalomtól és a hangos zenétől azt, amit mondtam neki. Én meg nem emlékszem rá, szóval ez már a feledés homályába merül…

Sok diákkal előre megbeszéltünk, mi legyen a koreográfia, pacsi vagy kézmozdulat: persze, néha ezt is elrontottam, de ezt igazából csak mi tudtuk. Eddig. Összekapaszkodva, szívből énekeltük: „Most élsz…” És tényleg, ott, együtt igazán éltünk.

Egy olyan ajándékkal is megleptek, amire nem számítottam. Ott már nem bírtam, eltörött a mécses, és sírtam a színpadon, pedig nem akartam.

Amint levonultunk a színpadról, felgyorsultak az események

Miközben szebbnél-szebb dalokat énekeltek, szólt a fantasztikus zongorajáték, és mi azon dolgoztunk hátul, hogy minden frakk a megfelelő módon kerüljön rá a srácokra. Egy öv majdnem véget vetett az egésznek: az egyik srác azt mondta, túl nagy a beállítható öve, nem tudja szorosabbra húzni, úgy meg leesik a gatyája. Hát, én kissé meggondolatlanul magamra vettem az övet, hogy „de, lehet ezt szorosabbra. Meg még szorosabbra”. Aztán az öv beszorult, nem mozdult semerre. Már négyen térdeltek előttem, próbálták leoperálni rólam, de csak nem adta meg magát. Közben hárman legyeztek, mert kezdtem rosszul lenni, a lábam pedig már zsibbadt a szorítástól. Aztán végre engedett az öv, én pedig végre fellélegezhettem… szó szerint.

Minden készen állt a keringőre, én pedig beosontam a nézőtérre, a feleségem mellé leültem a lépcsőn, mert látni szerettem volna őket. Nagyon megható volt, hogy Ildit meghívta az osztályom, így ő is velünk együtt élhette át ezt a pillanatot.

Fogtam a kezét, miközben végigbőgtem az egészet: az én kislányaim gyönyörű báli ruhákban, a lakli fiaim pedig frakkban a színpadon. Felnőttek. Engem pedig mellbe vágott ez. Mert lassan kirepülnek. Boldog, de fájó érzés…

Ipari mennyiségű zsebkendő fogyott…

Aztán színpadról le, újabb öltözés az osztálytánchoz. Közben pedig a nézőtéren ipari mennyiségű zsebkendő fogyott: ugyanis ezalatt levetítettünk egy videót, amelyben minden gyerek üzent a szüleinek, a rokonainak, én pedig a kollégáimnak, a szülőknek meg a feleségemnek. Állítólag mindenki bőgött. Ezt mi nem tudjuk, mert a vetkőzéssel, öltözéssel voltunk elfoglalva.

Tánc, tánc és tánc

Néhány perc, és újra színpadon álltunk, az osztálytánc keretében bemutatták a gyerekeim az elmúlt évek zenéit, amik meghatározók voltak számukra. A végén pedig én, az öreg néptáncoltam szólóban, majd az osztállyal közösen. Persze, itt is én rontottam el a lépéseket, de erre senki sem figyelt. A műsort a keringő, majd a mi meglepetésnek szánt produkciónk zárta. Az osztályomból az egyik fiú, Lali igazi feltörekvő rapper, írt egy számot Della címmel – érdemes meghallgatni. Ezt a dalt mi kicsit átdolgoztuk, és az egyik legjobb barátommal, kollégámmal előadtunk, közben pedig gitáron és csörgődobon kísért minket két másik barátom, kollégám.

Mindenki azonnal rájött, melyik szám szól, kivéve a szerzőt, akinek csak a közepén esett le, hogy ez tulajdonképpen az ő dala.

A műsor után pedig egy félórás össztánc következett: a gyerekek a szüleikkel, rokonaikkal, barátaikkal, tanáraikkal táncolhattak, fényképeket készíthettek. Ott már mindenki teljesen felszabadult volt, hisz egy fantasztikus, színvonalas estén voltunk túl. Állófogadás, majd újabb öltözés (igen, ez már az ötödik volt aznap) és már robogtunk is át a városon a partibusszal. Önfeledten, együtt. A többi pedig legyen a mi titkunk!

Örök emlék

Külön megható volt számomra, hogy az este folyamán végig a SzimaStudio készített egy hosszú videófelvételt, és mindent fotóztak. Tényleg mindent. Roli és Norbi zseniális testvérpár, akik immáron közösen vállalták ezt a nehéz feladatot. Roli az első érettségiző osztályomba járt évekkel ezelőtt, az ő szalagavatóját is végigbőgtem. Most pedig felnőtt férfiként, profi fotósként, operatőrként a mi szalagavatónkat is megélte.

Kevés ennél jobb dolog történhet egy pedagógus életében.

Hálásan köszönöm a barátaimnak, a kollégáimnak, hogy ilyen csodálatos estét szerveztek nekünk! Köszönettel tartozom Istenes Lacinak és az Újpesti Rendezvénytér összes munkatársának, akik hihetetlen kedvességgel fogadtak bennünket, és maximális profizmussal vitték végig az egész rendezvényt! De a legnagyobb köszönet az alsóbb éves diákokat illeti, akik egész este felnőtteket megszégyenítő profizmussal dolgoztak, ügyeltek, ruhatáraztak, felszolgáltak, és mindent is csináltak, amit éppen kellett.

Drága 12. A! Drága osztályom! Szeretlek titeket, és KÖSZÖNÖM!!!

Jocó bá'

Balatoni József

Fotók: SzimaStudio