A diákoktól rendszeresen megkapom: nem becsülnek, és hamarosan többet fognak keresni nálam

–

Lili vagyok, 25 éves. Ez az első évem a tanári pályán.

Amikor belekezdtem a hatéves tanárképzésbe, nem pont így képzeltem el a tanítást. Tudás, műveltség, kompetencia, fejlődés, segítés, együttműködés… Ezek jutottak eszembe először, ha a leendő munkámra gondoltam. Tudtam persze, hogy a tanári szakma sem anyagilag, sem társadalmilag nem a legmegbecsültebb, de mégis pozitív hozzáállással vágtam bele.

Szeptemberben kezdtem a pályafutásom történelem-magyar szakosként egy technikumban. Nem a legerősebb iskola a városban, de bőven akadnak gyengébb, rosszabb hírű intézmények a környezetünkben, szóval azt sem mondhatom, hogy nálunk lenne a legszörnyűbb a helyzet a körülményeket illetően.

Az első tapasztalatom az volt a tanítással kapcsolatban, hogy

a diákjaim elképesztően tájékozottak a saját jogaikról, illetve azzal kapcsolatban, hogy a tanárnak mit nem szabad. Innentől fogva többüknek mintha szórakozás, sőt verseny lenne, hogy romba döntsék a tanórákat.

Magyart és történelmet tanítok egy olyan helyen, ahol a diákok szemében csak a szakmai tárgyak számítanak. Ebből adódóan a legtöbb diákom előszeretettel viselkedik „őrült” módokon. Ordít az órán – számomra úgy tűnik – puszta szórakozásból, dobálja a másikat (vagy épp engem), teli torokból énekel, felkel a helyéről, a padlón vagy a padok tetején fetreng, maximális hangerőn kezd el videót nézni a telefonján óra közben. Talán azért is, mert tudja: a szabályok őt védik.

A szaktanári figyelmeztetés semmit nem ér, a gyerek kiröhög, mert pontosan tisztában van azzal, hogy semmi következménye nem lesz. Nálunk az igazgatóság elvárása az, hogy tartsuk a gyereket a teremben abban a 45 percben, illetve bármi áron „rugdaljuk” át az érettségin. Ha már az iskola vezetése nem veszi komolyan a kölcsönös tiszteletadást, a kereteket, a szerencsétlen tanár még reménykedik, hogy talán a szülők igen. Persze ez is tévedés.

Egy dühös apuka például megfenyegetett, hogy kirúgat az iskolából, mert be mertem írni a szaktanárit a lányának. A lányának, aki tanóra alatt azzal szórakozott, hogy ragasztóval bekent galacsinokat dobált a többiek hajába.

Mit tehet a tanár egy olyan esetben, ha a diák minden erejével azon van, hogy tönkretegye a tanórát?

Ha elveszem a telefonját, amin hangosan videót néz, már idézi nekem a jogszabályt, mely szerint nincs ehhez jogom, mert az az ő magántulajdona. Nem küldhetem ki az óráról, mert ezt is tiltják a szabályok. A jelenlegi szabályozás szerint a gyereknek joga van ahhoz, hogy egyen-igyon, mosdóba menjen tanóra alatt (egyébként helyesen). De így nincs jogom ahhoz, hogy elvegyem tőle az ételt akkor sem, ha látványosan, hangosan azért eszik, hogy a többieket szórakoztassa és a tanórát zavarja. Egy idő után az is teljesen nyilvánvaló, hogy ki az, aki csak azért indul el a mosdóba, hogy öt-tíz percet megúszhasson az órából. A legrosszabb az egészben az, hogy ezt nem egyetlen diák csinálja, hanem mindegyik osztályban legalább a csapat fele. 

Ezen túl pedig ott van a személyeskedés.

„Tanárnő, magának nem gáz, hogy csak egy tanár?”

„Mit magyaráz nekem? Úgyis többet fogok keresni, mint maga.”

„Tanárnő, ha egyszer már tanár lett, akkor legalább fogjon egy pénzes pasit, különben semmire se viszi.”

„Apám is megmondta, hogy a tanárok naplopók, azért tanítanak, mert lusták a rendes munkához.”

Ez csak néhány azok közül, amelyeket az idén kaptam a diákjaimtól.

Természetesen fontosak a diákok jogai. De nem estünk át a ló túloldalára? Vagy nem ezen múlik? Tőlünk, pedagógusoktól elvárják, hogy kiszolgáljuk a diákokat, ápoljuk a lelküket, de az, úgy érzem, senkit nem zavar, ha ők gázolnak bele a tanár lelki világába. Sőt, néha talán még élvezik is. Feszegetik a határokat.  

Egy éve küzdök óriási ellenszélben, éjszakákat töltök azzal, hogy tanórákra készüljek, majd a másnapi tanóra minden egyes percében azt érzem, hogy a diákjaimat nem érdekli az, amit teszek, gyűlölik, hogy ott vagyok, és ennek természetesen hangot is adnak. Mindeközben próbálom az iskola falain kívül hagyni a személyes problémáimat, hogy fiatalon, egyedül mennyire nehéz még a túlélés is a jelenlegi albérletárak mellett. Az első tanévem végén vagyok, egyetlen év alatt egy életvidám, lelkes, mosolygós fiatal nőből egy kiégett, megalázott roncs lettem.

Lili vagyok, 25 éves. Ez az első évem a tanári pályán. Talán egyben az utolsó is.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ undefined undefined

WMN szerkesztőség