D. Tóth Kriszta: Hadas, hát mit szólsz te ehhez?

 –

Totál nyálas, ha E/2-ben írok neked. Jó, mondjuk a modoros-érzelgős détóttól ez pont nem lesz meglepő, meg amúgy is feladom, nem tudok máshogy írni rólad, csak úgy, hogy neked beszélek, pedig három napja ülök itt a laptopom fölött, három napja nem veszek levegőt tulajdonképpen, azóta, hogy Flóra felhívott. Csütörtökön a WMN szerkesztőségben véletlenül rátok nyitottam az ajtót, amikor Annával Insta-videót vettetek fel a Jön a nagyi! cikksorozatod következő részéhez, szombaton jelent volna meg, de Radi nem tette ki, mert azóta meghaltál, és most nem tudjuk, mi legyen.

Mi legyen most, Hadas? Mondd már meg! Szólj már bele, javíts ki, tolj egy poént! Lépj oda az épp parkoló kocsimhoz a Nyúl utcában, és ijessz rám, aztán köszönj el, mert húz a kutya a Városmajor felé, és különben is menned kell, mert éjjel nem tudtad befejezni a vágást és dolgoznod kell.

Miután rátok nyitottam az ajtót felvétel közben, nevettél, hogy mindjárt kész, és tényleg mindjárt kész lett, szinte egy levegővel mondtál el másfél percnyi promószöveget, amelyben minden hangsúly és minden mondat a helyén volt, minden alany kézen fogta az állítmányt, vicces volt és komoly, nem volt sok, nem volt kevés, a végén oda is szúrtam neked, hogy nem gondolkodtál-e még azon, hogy képernyőn dolgozz, te meg persze visszaszúrtál, hogy nem, mert nem vagy hozzá elég szép. Ezt sokszor mondtad nekem, hogy nem vagy elég szép, most meg, hogy öregszel, pláne nem, és bátorságod sincs azt csinálni, amit én csináltam, lelépni mindenhonnan és elkezdeni valami tényleg sajátot, ahol senki sem pofázik bele abba, hogy mit csinálsz, pedig mennyire vágysz erre.

Miközben mindketten tudtuk, a bátorságnak ehhez nem sok köze van, inkább kényszer ez, és azt is tudtuk, hogy olyan nincs, hogy senki nem pofázik bele a munkádba, mert minimum az élet belepofázik, márpedig ahol emberek vannak, ott élet is van, ráadásul, ha valaki más életéről van szó, akkor oda támaszték kell, és ha támaszték kell, akkor egyértelmű, hogy te támasztasz, onnantól kezdve pedig már nem vagy egyedül, nem vagy önálló, nem vagy független, mert a másik jólléte a te felelősséged, legalábbis, ha úgy állsz hozzá a mások életéhez, ahogy te hozzáálltál. Szóval, most ott van az a cikk, ami nem jelent meg, és ott van Anna telefonján másfél percnyi videó, amelynek felvétele után még maradtál egy kicsit dumálni a többiekkel, nekem viszont el kellett indulnom, mert meg kellett írnom egy hírlevelet, és csak itthon tudok írni, azon a széken és annál az asztalnál, ahol most is ülök, és ahol csütörtökön is ültem, amikor Flóra felhívott.

A szerkesztőségből a Fény utcai piacra indultál, hogy bevásárolj a hosszú hétvégére. A kurva életbe, Hadas, ez a hétvége így végtelen hosszú lesz, nincs az a bevásárlás, ami elég lenne rá!

1999-ben találkoztam veled először, az RTL Klub newsroomjában egy paraván választotta el a ti szerkesztőségeteket a miénktől, lehet, hogy nem így volt, de én így emlékszem. Hallgattam, ahogy telefonálsz, és a szemem sarkából kísértem a mozdulataidat, amint a nyomtatóhoz mész, a szerkesztővel egyeztetsz, aztán stábot szervezel a gyártásvezetővel, majd elindultok forgatni, miközben olyan emberséges profizmus árad belőled, amit egyszerűen nem lehet bekeretezni, sem a szakmánk, sem a nézők nem voltak képesek bekeretezni téged soha.

Megállíthatatlan voltál, folyamatosan mozgásban, huszonévesen pont úgy, mint ötvenesen, pedig a kettő között eltelt harminc év és több százezer műsorperc, amelyek közül egy csomóról nem is tudták az emberek, hogy neked köszönhetik, ahogy az érzéseket is neked köszönhetik, amelyeket kiváltottál belőlük a tisztító könnyektől a felszabadító káromkodásig, de a nézők pont ugyanannyira vették természetesnek a létedet, mint a kollégák.

Kanalazták magukba a riportjaidban elmesélt történeteket, mi meg kanalaztunk magunkba téged, mintha nem lenne holnap, mert tényleg az volt az érzésünk, hogy nem lesz holnap, meg holnapután sem, az idő ugyanis elveszti jelentőségét, hiszen Hadas mindig volt, mindig van és mindig lesz.

Mindig ott leszel a paraván túlsó vagy innenső felén, a terepen mikrofonnal a kezedben, a megtekintőben scriptelés közben, a hangalámondóban meg a vágóasztalnál éjszaka, és persze a képernyőn is mindig ott leszel, elvégre nagy szükség van arra, amit csinálsz, és hát ha szükség van rá, akkor Hadas csinálja. Hadas szabaddá teszi magát, Hadas ráér, Hadas rendelkezésre áll, felkutatja, megszervezi, leforgatja, kiscripteli, megírja, összerakja, időben leadja, kijavítja, újra kiírja, feltölti, kérdez, válaszol, figyel, segít, megoldja, beugrik más helyett, gyűjt, utánkövet, Facebook-csoportot indít, moderál, találkozót szervez, emlékszik az évfordulókra, elviseli, kibírja, helyén kezeli, túllép rajta, megbocsátja, nem én vagyok a fontos, te vagy a fontos, az a lényeg, hogy te jobban legyél, hogy elmesélhesd a történetedet, hogy meghallják odafönt is, hogy odafönt hallják azt, ami idelent történik, a szülőszobán, a hajléktalanszállón, az anyaotthonban, a cigánysoron, ott, ahol kiszolgáltatott, kirekesztett, megbélyegzett emberek élnek, akikhez képest a te problémáid nem számítanak, a te érzéseid jelentéktelenek, a te vágyaid elhanyagolhatók.

Te a sor végén vagy, mindig, minden sornak a legvégén. 

Bámulok ki a teraszablakon, a kertünkben a juharbokornak pont ugyanolyan vörösek a levelei, mint a hajad, a héten lehullott az utolsó is, te pedig elmentél vásárolni a Fény utcai piacra, és meghaltál. Kellett három nap, hogy valamennyire újra kapjak levegőt, de ahogy nézem, az egész országnak bennszakadt a lélegzete, a szakmánk közös történeteket posztol, emlékezik, mécsest gyújt, hitetlenkedik, dühöng és elemez, a bulvár teszi a dolgát, a család minden rezzenését cikké gyúrja és szalagcímekkel fejeli meg, mindannyian megpróbáljuk valahogy bekeretezni a bekeretezhetetlent, de téged még mindig nem lehet bekeretezni, a halálodban sem, úgyhogy mi lenne, ha abbahagynánk a próbálkozást, mi lenne, ha meghallanánk azt, amit ezzel az egésszel tanítani próbálsz nekünk?

Például azt, hogy szeretni jó, de szeretni veszélyes, ha mindig csak tükör vagy, ha beléd nem jut el semmi abból a földöntúli nagy energiából, amit másokra reflektálsz.

Meg hogy valami hasonló van a figyelemmel is; el kellene hinned végre, hogy a figyelem neked magadnak is jár, hogy nem old meg mindent egy poén, hogy a vigyázás nem passzív mondatszerkezetekben működik hatékonyan, hanem aktivitásban, de legfőképpen azt, hogy megérdemled. A szeretetet is. A figyelmet is. A vigyázást is. Te is megérdemelted volna, hogy mondjuk neked többet, ha kell, mindig, ha kell, mindig hangosabban, hogy tényleg meghalld, hogy végre tényleg elhidd: mennyire nagyon szeretünk téged.

Megérdemelted volna, hogy jobban vigyázzunk rád. 

D. Tóth Kriszta