A háziorvos nem „maradék”, hanem frontvonal! – Válasz Takács Péter államtitkárnak

–

Álljunk meg egy pillanatra, és ízlelgessük az elhangzottakat. Ez a mondat nem egyszerű elszólás. Nem ártatlan mellényúlás. Ez a mondat súlyos, méltatlan, és mindannyiunkat érint. Mert aki háziorvoshoz megy – és mindannyian megyünk –, az most azt hallhatja vissza az ország egyik legfontosabb egészségpolitikai vezetőjétől, hogy a saját orvosa nem valódi orvos, hanem csak a „maradék”.

Adja magát a kérdés: meddig engedjük, hogy így beszéljenek azokról, akik a legközelebb vannak hozzánk a bajban?

Nem először aláznak meg minket

Ez nem egyedi eset. Ez pontosan illeszkedik abba a sorba, amit az elmúlt években újra és újra tapasztaltunk. 

Amikor azt mondta ugyancsak Takács Péter: „túl sok nő dolgozik az egészségügyben”, és ezért nincs betervezve béremelés. Ez nem pénzügyi érv volt, hanem értékítélet. És azóta sem kért érte senki bocsánatot. 

Aztán ott volt a másik eset, amikor a Magyar Orvosi Kamarát állította be „külföldi hálózat részeként”. Egy olyan szakmai köztestületet, amely hivatott garantálni a hitelességet és a betegbiztonságot. A világ orvosi közössége döbbenten figyelt, a World Medical Association figyelmeztető levelet írt. Itthon pedig csak legyintettek rá: „politikai adok-kapok”.

Ez egy rendszer lenyomata. Egy olyan rendszeré, amely rendre láthatatlannak, feleslegesnek, másodrangúnak tekinti azokat, akik nélkül a mindennapjaink biztonsága összeomlana. És itt jön a lényeg: ha a vezetőink így beszélnek rólunk, akkor nemcsak minket aláznak, hanem degradálják azt az egész rendszert is, amit elvileg ők képviselnek.

Miért veszélyes, ha az államtitkár rombolja a saját ágazatát?

Képzeljük el, mi történne, ha a hadügyminiszter élő adásban azt mondaná: „a katonák valójában azok, akik sehol máshol nem állták meg a helyüket.” Vagy ha az oktatási államtitkár kijelentené: „a tanárok maradék diplomások, akik máshol nem boldogultak.” Felháborodás, tiltakozás, országos botrány következne. Mert mindenki érzi: aki így beszél a saját területéről, az nem képviseli, hanem rombolja azt.

Ez történt most az egészségügyben. És ez sokkal több egy rosszízű félmondatnál. Ez üzenet. Üzenet a dolgozóknak: ti nem vagytok fontosak. És üzenet a társadalomnak: ne bízzatok bennük!

De gondoljunk bele, mi marad akkor egy olyan rendszerből, amelynek alapját éppen a bizalom adja?

A háziorvos: nem „maradék”, hanem frontvonal

Beszéljünk világosan: a háziorvos nem maradék. Nem másodrendű. Nem az, aki „nem fért be”.

A háziorvos az, akihez először fordulunk. Aki ismeri a családunk történetét, a krónikus betegségeinket, a félelmeinket. Akihez lázasan rohanunk a gyerekkel, akihez tanácsért fordulunk, akihez titkokat viszünk, mert tudjuk, ott biztonságban vagyunk. Ők azok, akik naponta ötven-száz beteget látnak el. Akik nem válogatnak: a náthás gyerektől a stroke-gyanús idős emberig mindenki náluk köt ki először. Ők azok, akiknek dönteni kell, azonnal mentőt hívni vagy egy hét múlva kontrollra hívni a beteget. És néha ezen az egyetlen döntésen múlik egy élet. Ez nem „maradék”-munka. Ez az egyik legkeményebb frontvonal, ahol a figyelem és a szakmai tudás állandóan próbára van téve.

2025-re odáig jutottunk, hogy az üres körzetek száma ezer fölé nőtt. Több mint ezer falu, ezer városrész maradt háziorvos nélkül. Nem azért, mert nincs rájuk szükség. Azért, mert a pálya ellehetetlenült: túl kevés pénz, túl sok bürokrácia, kötelező éjszakai ügyeletek, amiket még idős és várandós orvosokra is ráerőltetnek. És most, amikor minden erőre, minden kézre, minden szaktudásra szükség lenne, az államtitkár kiáll, és azt mondja: maradék.

Láthatatlan munka, láthatatlan méltóság

A baj nem csak a túlterheltség. Hanem a méltóság hiánya. Amikor azt mondják, hogy ők a „maradék”, az nem pusztán szakmai tévedés. Az egy pofon. Egy üzenet: nem vagytok fontosak.

De mi pontosan tudjuk, hogy a munkájuk embereket tart életben.

Ha a politika újra meg újra megaláz minket, egészségügyi dolgozókat, az nemcsak a mi sebünk. Az a társadalom sebe. Mert ha az orvos és a beteg közötti bizalom megrendül, annak az árát mindenki megfizeti. Aki nem mer elmenni a rendelőbe, mert kételkedik. Aki nem kérdez rá, mert attól fél, kinevetik. Aki inkább csendben szenved otthon, mert azt érzi, neki már nem jár a figyelem.

A bizalom az egészségügy láthatatlan oxigénje. Ha elfogy, mindenki fuldokolni kezd.

Ki marad a beteg mellett?

Amikor egy államtitkár nyilvánosan degradálja a háziorvosokat, akkor valójában betegeket aláz meg. Mert azt üzeni: nem számít, ki gyógyít, csak legyen valaki a rendelőben. De mi tudjuk, hogy nem mindegy. Mert nem mindegy, hogy aki ott ül velük szemben, mennyire elhivatott, mennyire érzi: a munkája értékes, megbecsült, fontos. Nem mindegy, hogy a fiatal orvos maradni akar-e a pályán, vagy inkább csomagol, és elmegy külföldre, ahol nem nevezik maradéknak. És akkor ki marad a betegek mellett? Ki fogja meg a kezüket? Ki lesz az, aki csendben, láthatatlanul, de figyelemmel ott ül mellettük, amikor már nem tudnak szólni?

Meddig hagyjuk?

A Kamara most azt kéri: az államtitkár pontosítson, kérjen nyilvánosan bocsánatot, és végre kezdjen érdemi munkába. De itt nem csak az orvosok becsületéről van szó. Hanem mindannyiunk jövőjéről. Mert ha tovább folytatódik az orvosok, ápolók, szakdolgozók méltóságának lerombolása, nem lesz, aki gyógyítson. Nem lesz, akihez fordulhatunk. És akkor nem csak a szakembereket veszítjük el, hanem a saját biztonságunkat is.

A kérdés tehát nem az, hogy az egészségügyi dolgozók meddig tűrik ezt a bánásmódot.

Hanem az a kérdés: meddig hagyjuk, hogy így bánjanak velük?

Milyen fényt vet ránk és a rendszerünkre?

Amikor egy államtitkár azt mondja, hogy a háziorvos csak „maradék”, azzal nemcsak az orvosokat alázza meg. Üzen a világnak is.

Azt üzeni, hogy Magyarországon nem becsülik meg azokat, akik a frontvonalban állnak.

Mit lát a külvilág? Egy országot, ahol az egészségügyi vezetés nyilvánosan lenézi a saját orvosait. Egy rendszert, amelyik saját magát teszi nevetségessé, hiteltelenné.

Ezért veszélyes ez a fajta kommunikáció. Nem pusztán sértő, hanem országimázs-romboló is. Ha mi magunk nem tartjuk értékesnek a saját orvosainkat, akkor mit mondunk a világnak? Hogy itt bárki pótolható? Hogy nálunk az emberi méltóság, a szakmai tudás, a hivatás tisztelete nem számít?  

És talán ez a legnagyobb szégyen: hogy miközben a magyar orvosok és ápolók nap mint nap emberfeletti munkát végeznek, a vezetőink saját szavaikkal ássák alá a munkájuk hitelét.

És máshol?

Ha körbenézünk Európában, azonnal látjuk, mennyire más a kép. Nyugat-Európában és Skandináviában a háziorvos nem másodrendű, nem „maradék”. Épp ellenkezőleg: ők a rendszer kapuőrei, a legmegbecsültebb orvosi szakágak közé tartozik a hivatásuk. 

Az Egyesült Királyságban a „GP” (general practitioner) szinte már intézmény. Háziorvoshoz bejutni nem luxus, hanem az első lépés. Ott a háziorvosi praxis presztízs és jó karrier, amelyet sok fiatal orvos választ. És soha, senki nem engedné meg magának, hogy „maradékként” beszéljen róluk.

Skandináviában a háziorvos a betegjogok betartásának garanciája. Ők azok, akik nemcsak diagnosztizálnak és kezelnek, hanem a beteget is képviselik a rendszerrel szemben. Ezért ott a társadalmi státuszuk erős, a bérezésük méltó, a munkájukat tisztelet övezi.

Miközben tehát máshol a háziorvosokat megbecsülik, nálunk alázással, kötelező ügyeletekkel, bürokratikus terhekkel és sértő nyilatkozatokkal űzik el őket. Nem csoda, hogy fiatal magyar orvosok inkább külföldön telepednek le.

Nem, a háziorvos nem maradék. Nem másodrendű. Nem statisztikai hiba. A háziorvos az az ember, aki ott van, amikor először megijedünk, és akire akkor is számíthatunk, amikor már minden más elveszni látszik. És amíg ezt nem mondják ki odafent hangosan, tisztán, bocsánatkéréssel és megbecsüléssel, addig minden egyes ilyen mondat egy újabb seb az egészségügy testén.

És ezek a sebek nem gyógyulnak be maguktól.

WMN szerkesztőség