Balatoni József: Ez volt talán az utolsó táborom

–

Ha tanév vége, akkor témahét, és ha témahét, akkor tábor

Immáron második alkalommal esett egybe a táborunk a könyvhéttel. A könyvszerető emberek pontosan tudják, hogy ez mit jelent. Igen, változékony időjárást, esővel, tűző nappal vegyítve. Sebaj, ez egy percig sem szeghette kedvünket.

Negyven nagykamasszal és két fantasztikus kollégámmal nekivágtunk egy újabb kalandnak. Bernecebarátiba, az egyik kedvenc helyszínünkre mentünk a XV. kerületi önkormányzat táborhelyére.

Ez egy csodálatos hely a falu szélén, az erdő mellett, faházakkal, és a területen keresztülfolyó patakkal. A főépület eredetileg Szokolyi Alajos olimpikon kastélya volt, később lett a gyerekek bázisa. Nagyon szeretjük mi is és a gyerekek is.

Az első feladat rögtön ebéd után elkezdődött

Kisebb csoportokban tervet kellett készíteniük a hétre, hogy milyen programokat szerveznének, illetve mik legyenek a tábor szabályai. Természetesen mi is készültünk, így a sok tervet végül összefésültük. Jó volt látni, hogy az évek alatt tanultak tőlünk, és tényleg egy hullámhosszra kerültünk. A szabályokban is konszenzusra jutottunk, igaz, mi azt is belevettük: a mobiltelefonjaikat le kell adniuk, amiből azért helyenként volt egy kis zúgolódás, de hamar túllendültek rajta.

Sőt, egy idő után már tényleg csak addig használták, amíg beszéltek a szüleikkel, otthon maradt barátnővel, baráttal, aztán adták is vissza.

Sokan rájöttek, hogy mennyire jó néha telefon nélkül lenni, lelassulni, kiszakadni az online térből. Tényleg nagyon jó. Csak este kapták meg egy-két órára, illetve a külsős programokra. 

A programok igen változatosra sikeredtek

Volt benne rengeteg sport, a röplabdától a pingpongig minden. Élmény volt látni, hogy mindenki mozog valamit, mindenki kapcsolódik a másikhoz, sokan még a pihenőidőben is mozgásban voltak. Minden csapatnak volt egy küldetése, az úgynevezett portyázás, amikor különböző feladatok teljesítésével ismerhették meg Bernecebarátit. Bejárták a helyi nevezetességeket, de arra is fényt kellett deríteniük például, mi az a sparhelt, és hogy néz ki.

Mi voltunk a legjobban meglepődve, amikor nem az utcáról is látható sparheltet fotózták le, hanem bementek egy idős nénihez, nála készítették el a képet, sőt, önszorgalomból még egy helyi receptet is kértek tőle.

Szinte egész nap történt velük valami, mindig vagy ők foglalták le magukat, vagy mi őket

Minden faháznak kellett egy minimum kétméteres totemállatot építenie természetes anyagokból, és megalkotni a saját totemük történetét. Zseniális dolgok születtek zsiráfról, botsáskáról, bagolyról, sasról, oroszlánról. Még egy kvízt is összeraktunk nekik az egyik estére: az iskoláról, a tanáraikról és a településről szóló kérdéseket tettünk fel nekik.

Rengeteget nevettünk, mindenki felszabadultan élvezte a pihenést.

Művészeti napot is tartottunk

Itt több műfajban is jeleskedhettek a gyerekek. A csapat két tagjának bennünket kellett lerajzolniuk – ez az ő ötletük volt – szóval mi mozdulatlanul ültünk egy órán át. Nekem ez végképp óriási kihívás volt, nem is sikerült maradéktalanul végrehajtanom…

A többieknek pedig filmet kellett forgatnia a táborról úgy, hogy mindenki szerepelt benne és még forgatókönyvet is írtak hozzá. Az, hogy ki milyen stílusú filmet készít, lutri volt, húzással dőlt el:

de így született legalább vígjáték, természetfilm, horror és sci-fi is. Zseniális alkotások készültek, csak ámultunk a tehetségükön.

Az egyik legizgalmasabbra sikerült program a túlélőnap volt

Erre mi is nagyon sokat készültünk, előző éjjel videókból inspirálódtunk, hogy igazán klassz feladatokat adhassunk a gyerekeknek. Ha nem tudtátok volna, a Facebook tele van olyan videókkal, ahol bennszülöttnek kinéző emberek a semmiből építenek fel medencés házakat az erdőben. Csak szólok…

Szóval miután rengeteg röhögés közepette „kitanultuk a túlélést”, a gyerekeknek is átadtuk a tudásunkat. Volt egy csúzlikészítő workshop, sárból és kőből kellett kemencét építeni, illetve a tűzcsiholás csínját-bínját elsajátítani.

Azért amikor alapanyagokat próbáltunk keresni a túlélőgyakorlatokhoz a helyi gazdaboltban, helyenként furcsán néztek ránk. Mondjuk, nem annyira, mint amikor pár éve két kiló takarmánykukoricáért mentünk be ugyanoda…

Nagyon élvezték a gyerekek, és mi is, ahogy küzdöttek az elemekkel, épültek a kis kemencék, feszültek a csúzligumik, és sistergett a fa a kezük alatt. Oké, végül ugyan nem lett tűz, de nagyon jó volt látni az elszántságot, az állhatatosságot, amivel dolgoztak.

Az utolsó napon az égiek is kegyesek voltak hozzánk

Egész délután szép idő volt, és estére sem romlott el, így tábortüzet rakhattunk, és megkezdődhetett a szalonnasütés. Mondjuk, aki diákokkal csinált már ilyet, az tudja, hogy ez inkább szalonnaégetés lángon. Hisz hiába mondjuk el, hogy várjanak, míg a tűzből parázs lesz, és azon süssék jó sokáig. Nem, ők beletartják a tűzbe egy percig, és kész. Viszont így is nagyon élvezik, és még ízlik is nekik. Pedig ha tudnák, hogy milyen az igazi sült szalonna… 

Esténként mindenhonnan nevetés hallatszott, vagy éppen könnyes szipogás, mert mindkettő hozzátartozik egy igazi táborhoz

Mi ilyenkor körbejárunk, megállunk egy kicsit mindenkinél, beszélgetünk velük, meghallgatjuk őket. Számomra a legmegnyugtatóbb mindig a hajnali utolsó ellenőrzőkör. Mielőtt elmegyünk aludni – igen, ez sokszor tényleg hajnal – még megyünk egy kört, megnézzük, hogy minden rendben van-e, mindenki megvan-e, a helyén alszik-e.

Ilyenkor már csak a szuszogás hangja szűrődik ki a faházakból.

Az égve maradt villanyokat lekapcsoljuk, és aztán mi is nyugovóra térünk, hogy reggel frissen, üdén, kipihenten (hahaha!) kelthessük őket.

Hát, ilyen volt az idei tábor. Fantasztikus, élménydús. Örök emlék, ami mindannyiunknak megmarad a lelkében.

És még az is lehet, hogy tényleg ez volt az utolsó…

Kiemelt képünk forrása: Balatoni József

Balatoni József