D. Tóth Kriszta: Beszéd helyett

–

Boncasztal

Az egyetemen, ahová járok, van egy Tevékenységkísérés nevű szeminárium, ahol felboncoljuk magunkat és a munkánkat. A kioperált szerveket alaposan megvizsgáljuk és két dokumentumban preparáljuk őket; az egyikben a saját tevékenységünket, a másikban a munkahelyünkét. Egyedül dolgozunk előre, tanárainknak és csoporttársainknak egy hetük van, hogy tanulmányozzák a preparátumokat a találkozásunk előtt. Aztán összeülünk és közösen folytatjuk a patológiát, nagyító alá kerülnek a látványos sebek és régi forradások, minden szövet és izomköteg, lenyúlunk egészen a vázrendszerig. Lehetséges diagnózisokat állítunk fel, amelyekkel aztán dolgozni kell még. Majd a végén újra összevarrunk mindent, együtt. Tizenhat, voltaképpen idegen, ember előtt fekszel a boncasztalon. Az tizenhat éleslátó szempár. A plusz egyről, a sajátomról, nem is beszélve. Ezen a héten én vagyok soron. Magam jelentkeztem pont február elejére, még tavaly ősszel, amiért maximálisan a tudattalanomat okolom. Így aztán a születésnapom körüli napok szabad óráit szikével a kezemben töltöttem a laptopom előtt. 

De, ha őszinte akarok lenni, akkor nem emiatt és nem most kezdtem. Tudtam, és ami ennél is fontosabb:

éreztem előre, hogy 2025-ben 50 éves leszek, 30 éve leszek újságíró és 10 éves lesz a WMN. Nemcsak a munkahelyi tevékenységemet tettem fel arra az asztalra, hanem az egész életemet. Ez egy olyan feladat, amit nem lehet megúszni.

Nem is akarom. 

A boncolási folyamat bő egy éve tart, és amellett, hogy irtó fájdalmas, elképesztően hasznos is. Ott van előttem az egész belső térkép; látványos sebek és régi forradások mindenhol, az egészséges szövet jótékonyan körbenőtt mindent, de pontosan látszanak a veszteségek nyomai. Igyekszem újraismerkedni velük és megtanulni belőlük azt, amit meg kell. A saját fél évszázados történelmemet, és benne az utolsó évtizedet, veletek. 

Térből és időből

Ne haragudjatok, hogy elkéstem ma reggel, tudjátok, milyen kényszeresen gyűlölök késni, baleset történt befelé jövet, teljes útzárral. Nem kezdtétek el nélkülem, pedig írtam, hogy nyugodtan, majd becsatlakozom… de ti nem kezdtétek el, hanem itt vagytok és vártok engem, pedig tudom, hogy mennyi meló van. Tulipánnal és tortával, meg pöttyös papírba csomagolt képeskönyvvel, amit ti írtatok nekem. Simogatom az arany betűket a bordó vásznon, belelapozok, elolvasok néhány üzenetet, ezzel nagyon sok munka volt. Sokat dolgoztatok vele, nekem. Már ez meghat. Ránézek a nyitott laptop képernyőjére, itt is mennyien vannak; Görögországtól Angliáig, Debrecentől Győrig, Cinti a baba mellől, Ákos és Szilvi a munkahelyén, még Radi is, aki szabadnapos és elutazott, mert neki is születésnapja van, Isten éltessen! A meghatottságom megfertőz benneteket, én addigra már teljesen néma vagyok, Kristófnak van egyedül lélekjelenléte, belekezd egy rövid beszédbe, köszönöm a kedves szavakat, bár felfogni nem nagyon sikerült őket, de rémlik belőle a hála meg a szeretet. Ezeket is inkább érzem, mint hallom.

Mondom nektek, hogy nincs beszéd, mire többen csendben fellélegeznek. Megértem, sok itt az érzelem, nem könnyű elhordozni, tudom, mindig is sok volt, ennek én vagyok az oka, hoztam magammal ide is azt, ami belőlem árad szanaszét, ne haragudjatok.

A múlt hétvégét a szűk családommal töltöttem, menekülés volt ez nekem a világból, pedig nem mentünk messze, csak egy órára Budapesttől. Azokkal az emberekkel, akik ismernek, tényleg, igazából. Senki másra nem vágytam ennek a nagy évnek a nagy születésnapján, mint, hogy köztük legyek és kiszakadjak térből és időből. Ez olyannyira sikerült, hogy szombat este nem csak táncoltam, hanem énekeltem is, klasszikusokat popritmusban. Ennyi elég volt, nem kívántam meglepetést, sem nagy bulit, elvégre még könyékig voltam magamban, kezemmel a tizes szikével. 

Most meg itt állok köztetek hétfő reggel ebben a szobában, a karomban tulipánnal és nem tudok megszólalni, annyi mindent érzek egyszerre. Nektek fogalmatok sincs, hogy mennyi mindent.  

Jegyzőkönyv

Ne aggódjatok, ez nem egy ötven évről szóló boncolási jegyzőkönyv. Próbálok magamban rendet tenni az érzelmi zajban, szortírozni kicsit és elmondani azt, amit most tudok és kifér belőlem. Például, hogy mit jelent a WMN ma, itt, nekem. 

Elsősorban titeket, azokat is akik itt vannak, és azokat is, akik nincsenek. A bordó kötésű könyvben azt írjátok sokan, hogy izgultatok a velem való első találkozás előtt, mert előtte évekig biztonságos távolságban voltam, valamilyen képernyőn. Lehetett rólam gondolni dolgokat, projektálni rám érzéseket, szőni körém történeteket meg álmokat. És akkor egyszer csak ott álltam előttetek hús-vér, festetlen, bevilágítatlan, farmerba és pulóverbe bújtatott testben. A közös munka során visszahumanizálódtam. Tudom, hogy nincs ilyen szó.

Ti, akik kezet fogtatok velem egy ponton és hosszabb-rövidebb ideig együtt dolgoztunk, tudjátok, hogy ember vagyok. Fájdalmasan tökéletlen és sebezhető. Van bennem erő és szív, rengeteg gondolat és ötlet, lendület és igazságérzet. De van bennem türelmetlenség és túlérzékenység is, van, hogy hibázom, hogy rosszul döntök, és szívesen visszacsinálnám, de már nem lehet, van, hogy túl későn vagy túl korán mondok valamit, hogy nem vagyok következetes, hogy nem jó ütemben adok át feladatot vagy nem adok át egyáltalán, mert azt gondolom, hogy ha én csinálom, akkor lesz jól csinálva, meg viszek egy csomó terhet, amit már rég nem kellene, és a teher alatt megrogyva nem veszem észre azt, ha valamivel viszont foglalkozni volna jó – mert abból a szögből nem látszik. Tudnám még sorolni hosszan, de hát úgyis tudjátok. A WMN az a hely, ahol mindez lehetek.

Ahogy nézlek titeket, büszkeséget és veszteséget érzek egyszerre. Nem könnyű ez a kombó, viszem egy ideje. 

Meghallom, ahogy mondjátok – és írjátok a bordó könyvben –, hogy az, amit létrehoztam, maradandóvá vált; ismerőssé, igazodási ponttá, munkahellyé, értékké, erőt adó közösséggé. Tőlem független, és mégis, valahogy velem örökké összekötött jelenséggé. Úgy, hogy annak idején csak egy maroknyi ember hitt benne, úgy, hogy időről időre ütik-vágják, ahol érik, mindenféle cimkéket aggatnak rá(m), elméletet kerítenek köré és hibáztatják azért is, amihez semmi köze. Körülötte közben 180 fokot fordult a világ, egyre nagyobb a bizonytalanság, egyre szétszórtabb az emberi gondolkodás, és egyre nehezebben működtethető a médiatérben egy tényleg mindentől és mindenkitől független vállalkozás. De a WMN él, mert élni akar. Mert életben tartjuk mi, és azok, akik a figyelmükből adnak nekünk. Büszke vagyok erre. Büszke vagyok rátok. 

És közben látom benne a veszteségeimet. Azt, hogy ez már nem az a WMN, amit tíz éve, az ebédlőasztalnál írtam a nyikorgó székemen. Mert nem lehet az; ha az lenne, már nem létezne.

Ez már nem én vagyok, hanem egy önálló entitás, amely a maga történetét írja, és ez a történet nem kell, hogy mindig fedésben legyen a sajátommal. Ízlelgetem ezt a mondatot még. Mert sosem lesz tőlem teljesen független, hiszen én alapítottam, én vagyok a kreatív vezetője ma is, és itt vagyok nektek, veletek, egyszerre előttetek, köztetek, mögöttetek és közben pajzsként körülöttetek.

De el kellett engednem legalább az egyik kezét ahhoz, hogy én magam meg tudjak maradni. Hogy ott tudjak maradni; előttetek, köztetek és mögöttetek.

Ami a pajzsot illeti, annak szüksége van némi megerősítésre, új fémötvözetekre és egy kis Szidolra. Tudom, tudom, mondjátok egy ideje, hogy van még itt fém bőven, használjam. Köszönöm. Elfogadom. 

Az elmúlt tíz év, miközben adtam, sokat elvett tőlem. Nagyon elfáradtam. És van itt sok minden más is, ami egy életben előfordul, ezt is tudjátok (nagyjából). Az egyik jó hír az, hogy nincs nagy baj, nem történt semmi olyan, ami egy ennyire személyes indíttatásból és kötődéssel született vállalkozásban nem szokott megtörténni. A másik jó hír pedig, hogy ki tudtam mondani mindezt, hogy akik közvetlenül körülöttem vannak, meghallották, és egy éve elkezdtünk közösen dolgozni azon, hogy összerakjunk engem újra, és újrakeretezzük a szerepemet is a WMN-ben.

Alakulok. Jobban vagyok. És idén még jobban leszek. 

Tevékenységkísérés

A boncasztalon már szortírozva vannak a szervek, látom, hogy melyiknek, mire van szüksége a megújuláshoz. Triázsoltam a sérüléseket is, a legszükségesebbek ellátás alatt, ami várhat kicsit, kapott gyógyulási tervet, ami pedig maradandó, azt régi ismerősként üdvözöltem, megsirattam és megsimogattam. 

Az a jó ebben a boncolásban, hogy nem temetés jön utána, hanem élet. Kezemben hozzá az elixír. Összevarrnak, megiszom, felállok, leporolom magam, és megyek tovább. 

Gyertek velem. 

D. Tóth Kriszta