„Azért, mert én vagyok a tanár, nem mindig nekem van igazam” – Interjú Jocó bácsival, vagyis Balatoni Józseffel

-

D. T. K.: Néhány hete a Facebook-oldalad átlépte a 10.000 követőt, bírod az iramot?

B. J.: Igyekszem. Tavaly óta felpörögtek az események. Az elején csak kapkodtam a fejem, és most is van még, hogy elgondolkodom néha azon, mégis mit művelek – amikor egyszerre tizenkét levél jön, nyolcvanhárom e-mail, rengeteg komment... és a többi, amelyekre válaszolnom kell. Mindenre igyekszem személyesen írni. De azért ma már sokkal tudatosabb vagyok, tudom, hogy mit miért írok ki az oldalamra, mit miért vállalok el, és mi a célom vele. Az elején nem volt igazán cél. Nem kerestem a szereplés lehetőségét. Arra a bizonyos tévés játékra is csak az osztályom miatt mentem el. Nem értettem, hogy miért vagyok én olyan érdekes.

D. T. K.: És ma már érted, hogy miért vagy te olyan érdekes?

B. J.: Számomra ez a legmeglepőbb, hogy még mindig az vagyok. Talán annak az újdonsága, hogy egy tanár kiáll a nyilvánosság elé, és nyíltan, akár viccesen ír, beszél. Posztol egy nyilvános közösségi oldalon, interjúkat ad, ír egy könyvet. Nem ehhez vagyunk szokva a tanárainktól. A másik, ami talán érdekes, az az önazonosság. Én leírom és kimondom azt is, ha valami nem jó, ha valamit én rontok el. Például, amikor összevesztem az osztályommal.

D. T. K.: Mi történt?

B. J.: Januárban a nyolcadikosaimmal a továbbtanulásról beszélgettünk az egyik órán. Úgy éreztem, hogy nem veszik eléggé komolyan a felkészülést, mondtam nekik, hogy még ezt a félévet húzzák meg, aztán a másodikban lehet egy picit lazítani. Sajnos nekem sem volt túl jó napom és nekik sem. Elkezdtek nyűglődni, hogy: „de ezért meg azért van ez meg az", és összevesztünk. Addig, amíg egyszer csak elszakadt a cérna, és azt mondtam nekik – elnézést a kifejezésért –, hogy: Tudjátok, mit? Elmentek ti a büdös picsába! És kimentem, bevágtam magam mögött az ajtót.

D. T. K.: Így, ezekkel a szavakkal?

B. J.: Igen, sajnos. Egy csapat konok kamasszal szemben idő után már nem tudsz mit reagálni. Lementem a tanáriba. Körülbelül tíz perc múlva utánam jött az egész osztály egy levéllel. Átvettem egy szó nélkül. Elolvastam... és ömlöttek a könnyeim. Mert egy 14 éves alapállásban nem mondja el, nem írja le, hogy mennyit köszönhet neked, mennyire szeret, és mennyire sajnálja, hogy ennek ellenére néha összeveszünk egymással. Akkor fölmentem hozzájuk az osztályterembe és elnézést kértem. Én is. Őszintén elmondtam, hogy nem így kellett volna ennek történnie, hogy hibáztam, máshogy kellett volna reagálnom. Nagyon sokat tanulok én is a gyerekektől.

D. T. K.: Azt tudjuk, hogy a pedagógus is ember, nekem mindkét szülőm tanár volt, tisztában vagyok vele, hogy nem lehet mindig, minden pillanatban az osztálytermen kívül hagyni a gondokat. Előfordul, hogy rossz napja van. De olyan történetet ritkán hall az ember, hogy egy tanár kiálljon a gyerekek elé, és azt mondja: bocsánat, ezt elrontottam. Miért?

B. J.: A középiskolai történelemtanárom azt mondta: azért, mert az asztal erre nyílik, nem biztos, hogy nekem van igazam. Ha én nem vagyok képes arra, hogy elismerjem a hibámat, és bocsánatot kérjek a másiktól, akár a diákomtól, akkor hogyan várhatnám el tőle ugyanezt? Sajnos nagyon sok pedagógus azt gondolja, hogy ha én elnézést kérek egy gyerektől, akkor lesüllyedek az ő szintjére, és sérül a tekintélyem. Ez a presztízselvűség engem nagyon idegesít. Bennem ez sosem volt meg.

D. T. K.: Vannak szakmai vitáid a kollégáiddal?

B. J.: Sokszor. Szerencsére én olyan helyen dolgozom, ahol a pedagógusok többsége hasonló felfogást képvisel. Házon kívül, más iskolában dolgozó tanárokkal viszont nagyokat szoktam vitatkozni. Ők ezt nem fogadják el. Egy tanár ne igyon, ne dohányozzon, ne vállalja a véleményét, ne írogasson a Facebookra, ne legyenek tetoválásai... A másik oldalon viszont volt olyan pedagógus kolléganő, aki azt írta, 35 éve tanít, már úgy érezte, nem bírja, és abba akarta hagyni. De elkezdte olvasni az írásaimat, és ezek új energiát adtak neki, hogy mégiscsak érdemes.

D. T. K.: Ha már a tetoválást említed. A közösségi oldaladon azt írtad, hogy a júniusban elballagott osztályod emlékére került rád a csillag, hiszen őket kiscsillagoknak hívtad. Tudod, mire emlékeztet ez? Azokra az olimpiai bajnokokra, akik magukra tetováltatják az ötkarikát és az aranyérmük évszámát.

B. J.: De jó hasonlat!

D. T. K.: Mostantól minden osztályodat magadra varratod?

B. J.: Így tervezem. Annyira közel állt hozzám az osztályom – és minden bizonnyal a következő is közel fog –, hogy két éve elhatároztam: valahogy megörökítem őket. Meg is kaptam néhány embertől, hogy ez túlmegy egy határon. De hát... milyen határon?

D. T. K.: Milyenen?

B. J.: Az övén. Az én szerződésemben viszont nincs benne, hogy nem tetováltathatok magamra valamit, ami a diákjaimra emlékeztet majd. Egyébként a tetoválás végleges formáját ott találtam ki, már a szalonban.

D. T. K.: De nemcsak a tetoválószalonban szeretsz improvizálni, hanem az osztályteremben is. Az a hír járja rólad, hogy az óráidon is rendszeresen teszed.

B. J.: Igen.

D. T. K.: Ezt miért ilyen szemlesütve mondod? Ezt sem szabadna?

B. J.: Nem.

D. T. K.: Le van írva valahol, hogy nem szabad improvizálni?

B. J.: Igen. Azt tanítják nekünk az egyetemen, hogy egy pedagógusnak minden helyzetre előre megírt vázlat segítségével kell fölkészülnie. Minden órát percre pontosan meg kell tervezned. Elvileg azt is le kell írni, hogy óra közben milyen kérdéseket fogsz föltenni, és azokra milyen lehetséges válaszok érkezhetnek, és a lehetséges rossz válaszokat hogyan tudod átkötni. Ezt előre le kellene írni úgy, hogy nem vagy ott az adott helyzetben, csak papíron látod.

D. T. K.: És mi történik ezzel a percre pontosan leírt vázlattal akkor, ha hirtelen szembekerülsz harminc gyerekkel, akik nem a tanmenet alapján viselkednek?

B. J.: Nemrég előkerült a gyakorlóiskolás tanmenetem. Tizenkét oldal egy negyvenöt perces órához. Ez még a tanáromnak is sok volt, azt mondta, picit túl van tervezve. De amikor leszűkítettem, akkor is maradt nyolc oldal... Amióta elkezdtem tanítani, minden tananyaghoz csináltam különböző spirálfüzetekbe egy néhány oldalas óravázlatot. Azt kiteszem a tanári asztalra. Néha belepillantok, hogy emlékeztessen, ha elkalandozom. De legföljebb így, sorvezetőként használom.

D. T. K.: Az, ahogy te dolgozol, mennyire egyeztethető össze a Nemzeti alaptantervvel, a központi előírásokkal? A gyerekeket csak egy állami követelményrendszer alapján kell fölkészítened az érettségire, a felvételire...

B. J.: Ha valaki nagyon görcsösen a szabályzat betűjével akar mindent csinálni, akkor az, amit én csinálok, nem összeegyeztethető. Mert ezek a módszerek elvileg nem kompatibilisek a Nemzeti alaptantervvel. De közben meg a gyerekek ugyanúgy megtanulják tőlem a tananyagot, csak nem én írok elő nekik mindent, hanem ők rajzolják meg, ők rakják össze, ők alkotják meg – és közben elsajátítják. Úgy, hogy élvezik az egészet.

D. T. K.: Ez viszont a gyerekektől egy teljesen más típusú gondolkodást igényel, mint amit a legtöbb intézmény elvár és diktál.

B. J.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a módszer gondolkodást igényel. A többi – az, hogy kiállok és beszélek, nem igényel gondolkodást. Ahhoz hallani kell tudni és írni. Az én szaktantárgyam, a történelem nem arról szól, hogy mennyi évszámot és csatahelyszínt tudsz felsorolni.

D. T. K.: Miről szól a történelem?

B. J.: Emberekről és társadalmakról. Sok kis történetről. A legnagyobb hangsúlyt szerintem az életmód megismertetésére kell fektetni. Étkezés, kultúra, öltözködés, használati tárgyak, társadalmi viszonyok. Abból tanulod meg, hogy egy-egy időszakban mi történt. Én a háborúk oktatásakor például mindig inkább a háttérországra fókuszálok. Miközben csata zajlik, otthon mi történik? A társadalomra milyen hatással vannak az események? Vagy, mondjuk, mi történik a fronton, amikor nincsen harc? Ebből nagyon sokat lehet tanulni.

D. T. K.: És hogyan teljesítenek a diákjaid, ha továbbtanulnak vagy, ha átkerülnek egy másik iskolába?

B. J.: Az érettségi és felvételi eredményeink azt mutatják, hogy így is megtanulják a lényeget. Az évszámok menet közben szinte észrevétlenül rögzülnek. Ettől függetlenül azért eszembe jut néha, hogy megjelenik a tanfelügyelet... és máglyára küld...

D. T. K.: Nem tudom, hogy fogadod majd, amit most mondok, de az az igazság, hogy te engem az anyámra emlékeztetsz.

B. J.: De jó!

D. T. K.: Az én anyukám színésznő szeretett volna lenni.

B. J.: Én is! Mármint színész.

D. T. K.: Igen, tudom. Ezért is mondom. Őt nem vették föl a főiskolára, és utána választotta a pedagógusi pályát. Férjhez ment, elköltözött Kaposvárra, és ott tanított évtizedekig. Úgy, mintha a katedra valójában egy színpad lenne. És nekem rólad is ez a benyomásom.

B. J.: Igen. Mert szerintem a pedagógusi munka valójában előadóművészet. Az egyik barátom nagyon viccesen azt szokta mondani, hogy ő nem tanár, hanem egy transzvesztita előadóművész.

D. T. K.: Transzvesztita?

B. J.: Bizony. Ugyanis osztályfőnökként – hiába vagy férfi -, te anyuka is vagy, meg apuka is vagy, meg minden vagy. Van olyan helyzet, amikor az úgymond nőiesebb tulajdonságaimra van szükség. Mondjuk, azért, mert egy lány elkezd nagyon sírni, és valahogy meg kell nyugtatni. Vagy szintén egy lány bejön az órára a mosdóból, és döbbenten néz rám, hogy véreset pisilt. Megjött a menstruációja, és nem tudja, mit csináljon. Akkor ott mindegy, mi van leírva a tanmenetben.

D. T. K.: A gyereket egy-egy ilyen élmény életük végéig elkíséri. Az a lány, akinek úgy alakult az élete, hogy abban a helyzetben, amikor megjött a menzesze, pont Jocó bácsi órájára ment be, ő volt mellette, soha sem fogja ezt elfelejteni. Ha valaki ezt a hivatást komolyan veszi, akkor nagyon bele lehet vonódni a diákok, a családok életébe... Ennek a súlyát, hogy viseled?

B. J.: Kívülállóként nem lehetsz jó pedagógus. Ha nem vonódsz be, nem érted meg a diákjaidat. Tudnod kell arról, ha egy gyerek életében történik valami fontos, ha segítened kell neki. A gyerekek 95 százalékban csak akkor „rosszak”, ha valami történt velük. Szerelmi csalódáson mennek át, otthon van valami, figyelemre van szükségük. Az én figyelmemre. Az elején voltak nehéz helyzetek. Amikor nekem 25 évesen egy 19 éves srác azt mondta, hogy apaként tekint rám, akkor megdöbbentem. Erősek bennem az apai ösztönök, de amikor egy mindenki ellen lázadó tinédzser ilyet mond, azzal nehéz mit kezdeni.

D. T. K.: Hogy reagáltál erre?

B. J.: Megöleltem. Ezt se szabadna amúgy, mert az intim szférájába való beavatkozásnak minősül. De szerintem vannak olyan pillanatok, amikor egy gyereket meg kell ölelni, mert, mondjuk, évek óta nem ölelte meg senki. Sajnos egyre több ilyet látok.

D. T. K.: Nem tudom nem szóvá tenni, hogy dadogsz. Nem mindig. Néha, de észrevehetően. Ehhez hogy viszonyulnak a diákjaid?

B. J.: Ez nagyon érdekes, mert ha valaki szóváteszi, azonnal abbahagyom. De az iskolában nem tudom mindig kontrollálni és titkolni. Egyszer az egyik diákom azt mondta: „Jocó bácsi, ez annyira cuki!” Eleinte féltettek a kollégáim, hogy majd cikizni fognak a gyerekek, de ez soha, egyetlenegyszer sem történt meg!

D. T. K.: Mit szólnak hozzád a szülők?

B. J.: Nagyon szeretnek – állítólag. Az elején van, aki aggódik picit, mert nem nézek ki „komoly pedagógusnak”.

D. T. K.: Ezt most miért mondod?

B. J.: Nem is értem... Manapság az van, hogy imádják a szülői értekezleteimet, ahol ugyanúgy történeteket mesélek, viccelődöm, ahogy az óráimon.

D. T. K.: Nem aggódnak, hogy mi lesz a gyerekek teljesítményével, mert nem vagy elég szigorú?

B. J.: Nem tudok róla. Mert közben meg az eredmények rendben vannak. A tanulmányiak is és emberi fejlődésben is. Mindenki, aki az osztályomból jelentkezett valahová, felvették oda, ahová menni szeretett volna. Az érettségi eredményeim is jók. Persze minden szülőben ott a félsz, amikor rábízza a gyerekeit egy ilyen „félőrültre", mint én. De a végén elmondják, milyen hálásak, hogy én voltam a gyerekek osztályfőnöke, mert látják: mennyire imádnak tanulni. Szerintem nem kell ennél több egy szülőnek.

D. T. K.: Tavaly ilyenkor, a tanév indulása előtt, Vekerdy Tamás pszichológussal készítettem interjút. Rengetegen elolvasták, megosztották a gondolatait. Nem bánod, ha idézek tőle néhány dolgot? Kíváncsi vagyok, mit gondolsz.

B. J.: Persze, benne vagyok!

D. T. K.: Vekerdy azt mondta például, hogy „tévedni, hibázni jó. A gyerekeket hagyni kell néha hibázni, kudarcot vallani.”

B. J.: Egyetértek. Mert ha mindentől megóvjuk az iskolában, ha minden hibáját előre kijavítjuk, ha mindig szólunk, hogy valamit nem jól csinál, akkor később pofára fog esni. Sokkal jobban megjegyzi, hogyan kell megoldani egy problémát, ha hagyjuk hibázni, majd rájön, hogy mit rontott el, és kijavítja. Én, ha látom, hogy rosszul csinál valamit, és nem lesz jó a végeredmény, nem szólok bele. Hagyom, hadd rontsa el. Aztán ha újra nekifut, és kérdez, természetesen adok egy-két tippet, hogy mit kellene átgondolnia.

D. T. K.: „Nincs értelmetlenebb dolog, mint a házi feladat.”

B. J.: Magának a klasszikus értelembe vett házi feladatnak szerintem sincs értelme. Ott vagy az iskolában egész nap, aztán hazamész, és még vedd elő a munkafüzetedet, aztán tölts ki néhány feladatot... ennek felső tagozatban és később nem sok haszna van. Alsóban, amíg a betűvetést gyakorolják, az más. De azt is inkább gyakorlásnak kellene hívni, nem házi feladatnak. Én helyette nagyon szeretem az otthon elvégzendő izgalmas kutatómunkákat, szabadon választott témában. Azt a gyerek is élvezi.

D. T. K.: „Teljesíthetetlen teljesítményt vár az iskola. Káros, hogy már általános iskolában, sőt, akár óvodában is topmenedzser képzést akarnak a szülők a gyerekeknek...”

B. J.: Igaz! Az iskola nem versenyistálló. Sok szülő egy dolgot felejt el; a gyerekét megkérdezni. Hogy akar-e balettozni, zongorázni, szertornázni, sakkozni, három nyelven beszélni, stb. Az egyik legnagyobb kényszerítő erő a szülő. Aki azt szeretné, hogy az ő gyereke legyen a leg-leg-leg... A másik az általam lóistállónak hívott nagyon elit iskolák. Ezzel nem leszólni szeretném őket, mert nagyon komoly szakmai munkát végeznek. De ebbe a gyerekek beleroppannak. Természetesen vannak olyan gyerekek, akiken már korai szakaszban látszik, hogy tehetségesek és bírják a terhelést. Nem azt mondom, hogy mindenkinek élménypedagógiával kell tanulnia. Azt kellene elérni, hogy a kitűzött célokat a gyerek állítsa föl saját magának.

D. T. K.: Ezt te hogy próbálod elérni mondjuk most, az új osztályoddal szeptembertől?

B. J.: Sok nagyon jó játék van erre. Az enyémek például szeptemberben írnak majd a 2020-as önmaguknak egy levelet, benne mindazzal, amit szeretnének elérni, amit elvárnak önmaguktól. Ez a mostani maguknak is nagyon inspiráló és motiváló, és négy év múlva is érdekes lesz, ahogy 18 évesen elolvassák, hogy mit üzent a 14-15 éves énjük. A gyerekeket érdekeltté kell tenni a tanulásban, a munkában.  De nem úgy, hogy ha kijavítod a történelem négyest ötösre, akkor kapsz egy tabletet, mert annak sosincs vége. Jövőre mit kapsz? Autót? Házat? Sok kooperatív feladatot végzünk például, amelyeken keresztül megérti, hogy ha ő nem végzi el a feladatát, akkor azzal a csapat többi tagjának, négy-öt másik embernek tönkreteszi a teljes munkáját.

D. T. K.: Egymillió kérdésem lenne még, de nem szeretnék mindent most kibeszélni belőled. Ugyanis közös munkába fogunk, felkértünk téged, hogy mostantól a nálunk, a WMN-oldalon blogolj. Írj arról, mi történik Jocó bácsi világában. Mire számíthatunk?

B. J.: Őszinteségre, minden témában. Az oktatási rendszerről, az iskolai életről, a gyerekekről, a tanárokról, a szülőkről, mindenről. Leírom, ha valami dühít, és leírom, ha valami jó történik. Kendőzetlenül. Nem kell nagyon száraz, tudományos stílusra számítani, hanem... mindezt olyan... Jocósan.

D. Tóth Kriszta

Fotók: Sztanó Alma/WMN