Az őrségi íjásznagyi 70 évesen is versenyez és utánpótlást nevel

–

Bulin Andrea az első olyan nő az Őrségben, aki nagymama kora ellenére is az élvonalban íjászkodik. Így példája láttán egyre több idősebb korú ember kezdi el ezt a sportot, és tevékenységének hála, komoly közösség alakul az íjvesszők és technikás lövések köré, amelynek tagjai közül a nagyszülők olykor egyenpólóban, rajtuk az unokák fényképeivel sorakoznak fel.

Az „íjásznagyi” azt meséli, a családjában „sosem volt gond, hogy anya sportol, még vénségére is”, inkább az lett volna meglepő, ha nem teszi. Hiszen már generációkra visszamenőleg fűti a családot a sport, a természetközeli életmód iránti szenvedély. Mert a mozgás számukra életöröm. És ha az a természetben zajlik, felér egy lélekfürdővel.

Bulin Andrea megtapasztalta, mit jelent a természetben élni, abból hirtelen a nagyvárosba szakadni, majd visszatalálni, és ismét levegőhöz jutni. Az édesapja erdőmérnökként tevékenykedett, így gyerekként a teljes Dunántúlt bejárta vele. „Szinte az erdőben nőttem fel, ezért is volt nagy törés lelkileg, amikor édesapámat hirtelen Budapestre helyezték, és az erdőből a nagyvárosi létezésbe csöppentünk. Kialakult bennem egy örök visszavágyódás a természetbe” – mondja, hangsúlyozva, hogy ezért is vett még „lányfejjel” egy parasztházat az Őrségben. Azzal a tudattal, akkor huszonévesen, hogy majd, ha megöregszik, nyugdíjasként ott élhet, és bármi történik a világban, ott békére lelhet. Jelenleg is ebben a házban él a férjével, és folyamatosan utazgat Körmend és Bajánsenye között.

Élő állatra nem lő

Azt már az elején leszögezi, hogy nem vadászik. Noha a családban ennek is hagyománya volt, és a családtagok közül többen is hódolnak ennek a szenvedélynek, ő élő állatra sosem tudna lőni. Őt a jó társaság, a közös programok és az önismeret fejlesztésének lehetősége vonzották az íjászközösségbe. Még csak a versenyzési vágy sem hajtotta.

„Ahogy az ember idősödik, egyre inkább szüksége van időre, amit magára fordíthat. Amikor íjászkodom, jelen vagyok, magam vagyok, gondolkodhatok. A tereplovaglás és az íjászat megváltoztatta az életemet. Ezek a tevékenységek adtak egyfajta mentális szabadságot, amire akkoriban nagy szükségem volt.”

Meggyőződése, hogí az íjászat kortól függetlenül mindenkinek ad valamit, amivel aztán sáfárkodhat. Egyszerre igényel nagyfokú fegyelmet, önismeretet, önkontrollt, szembenézést önmagunkkal: a belső emberrel. És ez plusz erő. Kortalan, nemtelen. 

Van valami megnyugtató számomra abban, ahogyan Bulin Andrea a világhoz viszonyul. És mint megértem, nemcsak ő, hanem egy egész közösség él szívvel-lélekkel a természetnek és a sportnak, ezért is szomorú, hogy miközben ilyen nagy bennük a szenvedély, nyugdíjaskorúként nagyon nehezen teremtik elő a sporttal járó kiadások fedezetét. Hiába olimpiai sportág az íjászat, itthon láthatatlanabb, mint a többi, és ha mégis előtérbe kerül, a honfoglaláskori, hagyományos íjászatot emelik pódiumra. Így mivel nem „látványsport”, nem is támogatják állami szinten. Maradnak az egyesületek, és a nehezen megszerzett juttatások. Ezért a legtöbb magyarországi amatőr íjász a munkája mellett próbálja a hobbiját fenntartani, nem kevés energia- és időbefektetéssel – tudom meg Andreától, aki arról is őszintén beszél, hogy az egyéves versenyköltség fejenként másfél millió forint (aminek a részvételi díj csak töredéke, de az utazás, a szállás és az étkezés költsége magas). 

„Pedig a magyar versenyzők verik a mezőnyt az összes kategóriában.”

Egészségügyi dolgozóból pedagógus, pedagógusból íjász

Bulin Andrea nem csak a sportban ér el sikereket: életútja során sok család és gyerek segítője, mentora volt.

A budapesti évek alatt egy laboratóriumban hematológiai szakasszisztensként dolgozott. A munkája azonban nem ért véget a mikroszkópos vizsgálatokkal: rendszeresen látogatta a Tűzoltó Utcai Gyermekklinikát, ahol leukémiás betegek kezelésében segített. Az élete összefonódott velük.

Emellett az évek során pszichopedagógusként, tanítóként és alapítványi vezetőként segítette a fogyatékossággal élők beilleszkedését. Aztán idővel, még mielőtt visszafordíthatatlanul kiégett volna a segítő szakmában, visszafordult a természethez és a sporthoz, és ismét egyensúlyra talált. 

2003 körül egy baráti társaságnak köszönhetően talált rá az íjászatra, és mint a legtöbben, ő is a tradicionális válfajával kezdett. A hagyományos, honfoglalókori íjakkal – mondja, kiemelve, hogy akkoriban Magyarországon ennek volt hatalmas vonzereje, de ahogy az évek folyamán fejlődött az íjász sportág, a körmendi egyesület tagjai mind más-más ágazatot választottak maguknak, többen például a sportíjászatban teljesedtek ki.

„Amikor 2007 körül a tradicionális íjászatot sportíjászatra cseréltem, egy rövid ideig a vadász reflex, majd barebow íjkategóriát is kipróbáltam. Utóbbi szinte csupasz íj, nincs irányzéka és stabilizátora, szétszerelhető, fém-, illetve karbonalapú anyagból készül – vezet be a sportág tudományába, kiemelve, hogy ennél az íjtípusnál nagyon kell tudni távot becsülni. – Ebben a kategóriában az esélytelenek nyugalmával még egy soproni Európa-bajnokságon is részt vettem. Volt egy 3D-s verseny, ami annyit tesz, hogy erdőben, terepen, életnagyságú állatfigurákat kellett lőnünk. Tigrist, cápát, rókát, hódot, struccot, medvét, természetesen műanyagból készültek, élő állatot sosem tudnék bántani.” Hozzáteszi, hogy végül jó eredménnyel végzett az első megméretésen, dobogóra állhatott, és ezt újabb és újabb dobogós helyezések követték. 

A versenyen elért eredményeiért egy barebow íjat kapott szponzorációként, azóta is azt használja, ha elöregednek vagy eltörnek a darabkái, lelkiismeretesen lecseréli, megjavítja őket, így menti át évről évre a profi eszközét, miközben sajátos módszer alapján lépeget előre a saját magának felállított mércén, ahol nincsenek első, második vagy harmadik helyezések, Andrea ugyanis nem éremben méri a teljesítményét. Nem akar mindenáron győzelmet aratni. Számára ez kevéssé fontos, hiszen előfordult, hogy a dobogó legfelső fokára került, mégsem volt annyira elégedett, mint amikor harmadik helyen végzett. 

„A győzelem sok mindentől függ. Például attól, hogy a sporttársaknak jó napjuk van-e, vagy sem, felkészültek-e, milyen a mentális állapotuk. Ezért inkább azt nézem, hogy az adott versenyszámban mennyire voltam jelen, mennyit dolgoztam, és mennyire tudtam figyelni abban pillanatban, amikor lőnöm kellett.”

Andrea százalékosan osztályozza magát, és bizony megesik, hogy saját megítélése szerint az első helyezése csak nyolcvan százalékot ér. 

Ha a gyerek rájön, hogy képes önmagát irányítani

2022 óta az utánpótlásnevelésben is részt vesz. A bajánsenyei református iskolában oktatja az íjászatot, meglepetésére egy egészen népes gyerekseregnek. Tudni kell, hogy amikor a szakkör elindult, összesen 60 gyerek tanult az iskolában. De hiába aprócska ez a falu ott, a határszélen, aminek az utóbbi időszakban az iskolája is kezdett elnéptelenedni, jelenleg mégis 21, tíz év fölötti általános iskolás kisdiák vesz részt az íjászatórákon. Jelenleg heti három napon tart kétórás edzéseket, csoportokra osztva a gyerekeket a tudásuknak megfelelően. És hogy jól működnek együtt, azt az is bizonyítja, hogy jelenleg 11 leigazolt versenyzője van.

„Az olimpiáig is eljuthatnak, ha az általános iskola után sikerül olyan szakembert találni, aki a továbbiakban is fejleszti őket. Az íjászat 30 százalékban technikai, 70 százalékban mentális sport. Nagy kihívás egy kiskamasznak megtanítani, hogy mit jelent befelé fordulni, önkontrollt gyakorolni, kivárni, úgy állni mozdulatlanul, hogy a testet közben érezzük, irányítjuk. Csodálatos, ha sikerül.”

Andrea három speciális nevelési igényű gyereket is tanít eredményesen. Az íjászat hatása nemcsak a sportteljesítményükben mutatkozik meg, hanem a tanulmányi eredményeiken is látszik, sőt az élet minden területén érezhető. 

„Amint a gyerek rájön arra, hogy képes önmagát uralni, fegyelmezni, akkor tudatosul benne, hogy tulajdonképpen bármire képes.”

Bereczki Szilvia