–

Ha megszavazzák a státusztörvényt, akkor menni kell…

címmel írtam egy cikket egy hónapja, a WMN-re.

Rengeteg üzenet érkezett ezzel kapcsolatban, az írásom „önálló életre kelt”, és szerencsére nagyon sok emberhez eljutott. (Több mint kétszázezer olvasója volt eddig.) Bár még mindig nem elegendőhöz, szóval még nem késő terjeszteni. Hogy miért mondom ezt? Nemrégiben egy magasan kvalifikált, értelmiségi társaságban jártam, ahol beszéltem a törvényről. Többen is megjegyezték, hogy fejtsem ki, mert ők nem tudják, mi ez, miről is van szó.

Az első döbbenetem után úgy éreztem, hogy még mindig nem beszéltünk róla elég hangosan, de igyekszem megtenni mindent ennek érdekében.

Most, hogy újabb hetek teltek el, végre tudok írni ennek az egésznek az érzelmi hátteréről, és arról, mit okoz bennünk ez a helyzet.

Röviden vázolom, mi változott a törvény kapcsán: nagyjából semmi

A „semmi” erős kifejezés persze, mert a pedagógus-szakszervezetek folyamatosan egyeztetnek, és úgy tűnik, apró módosítások lesznek azért benne. Bár ez csak csepp a tengerben, mégis megpróbálják velünk elhitetni, hogy valós engedményeket tesznek azzal, ha mégis megadják a felmondóknak járó teljes végkielégítést (mondjuk, ez pont azt erősíti, hogy el akarnak tőle állni, nem?), a kisgyerekeseket nem helyezhetik át más iskolába, és a bármilyen vétség elkövetése után maximum két hétig lehet valakit „azonnali hatállyal” elbocsátani, utána már nem. Igen, ezekben mind született kompromisszum. Sőt, már a június elsejei életbelépés sincs kőbe vésve.

Az a legrosszabb ebben a lebegtetésben, hogy rendkívül aljas lenne részükről úgy engedni el a gyerekeket és a pedagógusokat a nyári szünetre, hogy nincs végleges döntés.

Sosem tennének olyat, hogy a nyár közepén egyszer csak meghoznak egy ilyen nagy ívű döntést, és azonnal be is vezetnék… A katásokkal sem ezt tették. Ja, de.

Úgy tűnik, a kormány tántoríthatatlan a bevezetést illetően, nem hajlandók elállni ettől a törvénytől, ami már most akkora pusztítást végzett a pedagógustársadalomban, mint egy földrengés. 

Folyamatosan hullámoznak bennem az érzések

Bár kezd kisimulni a helyzet, az első, legnehezebb etapon már túl vagyok.

Ez a pár hét borzasztó volt: depressziós lettem, alig tudtam aludni, pánikrohamok törtek rám, hol dühöngtem, hol sírtam. Igen, megkezdődött bennem a gyászmunka, mert ez az.

Azt éreztem, hogy az utolsó stabil talajrészt is kirántják a talpam alól, erőszakkal elveszik tőlem azt, ami tíz éve az életem, amit igazán szeretek.

Egyre mélyebbre kerültem, előfordult, hogy egy előadásom előtt remegtem, és úgy éreztem, hogy képtelen leszek felmenni a színpadra, nincs erőm hozzá. Nem tudok megszólalni, pláne pedig a pedagógia szépségéről, a pályáról beszélni.

Persze, az évek alatt lett annyi rutinom, hogy végül mégis fölmentem, és megoldottam a helyzetet. Ez a pont volt talán a legmélye, belül a könnyeimmel küszködtem. Beláttam, nem tehetem meg, hogy ez a tanév úgy teljen el, hogy egy szürke, erőtlen, depressziós ember megy be a terembe, ezt egyszerűen nem tehetem meg a gyerekekkel.

Azóta a döntést meghoztam a hogyan továbbról, felszabadultam, és újra teljes lelkesedéssel végzem a munkámat.

Már amikor, mert persze vannak nehezebb pillanatok. Egy barátom adta nekem az alábbi mondatot évekkel ezelőtt: „Addig, amíg hajlik és nem törik.” Én úgy érzem, hogy eddig hajlott, de ezután már törne. Én pedig mindig büszke voltam az egyenes gerincemre, nem most fogom megtörni, az biztos!

A legnehezebb felismerés önmagam számára is az volt, hogy azt éreztem: én ezt a rendszert már nem akarom megváltoztatni. Egyrészt nem tudom, másrészt pedig úgy rossz, ahogy van. Itt csak egyetlen út létezhet: engedni tényleg összeomlani, aztán egy újat építeni.

Pillanatnyilag mindenkinek nagyon fájna, de utána sokkal jobb lenne. Be kellene fejezni azt, hogy mi tartjuk a hátunkon az egészet, mindig megmentjük a rendszert a végtől a gyerekek miatt, miközben nekik ártunk ezzel a legtöbbet.

Fájó és húsba vágó felismerések ezek, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni, mert arcon vágnak, megmarnak. Mégis azt hiszem, kellenek ahhoz, hogy végre észbe kapjunk. Sokan kezdik ezt felismerni. Talán elég sokan.

Nagyon sok helyen jártam, rengeteg pedagógussal beszéltem

Számtalan levelet kaptam, a kollégák megírták az érzéseiket. Szívfacsaró ezeket látni, olvasni, de még inkább megélni. Mert rengetegen éljük most így a napjainkat. Találkoztam olyannal, aki a pályája elején van, és könnyes szemmel mesélte, hogy előtte való nap adta be a felmondását, mert elég volt. Azon a rendezvényen még négyen jöttek oda ugyanezzel.

A legmegrázóbb talán egy harminchét éve a pályán lévő hölgy története volt, aki azt mondta, inkább elmegy máshová az utolsó három évre, de ezt nem bírja tovább.

Ilyenkor nem tudsz mit mondani, tehetetlen vagy, csak megöleled a másikat.

A bizonytalanság megöli a lelket

Már most kellene több mindenben dönteni a jövő tanévről, tankönyvet rendelni, szalagavató-helyszínt nézni, gólyatábort szervezni. Közben pedig a legtöbben nem tudják, mire lehet számítani. Én sem. Sokan várakozó állásponton vannak, és megélik, hogy talán ez lesz az utolsó ballagásuk, érettségijük, táboruk, tablójuk.

Sokszor inkább leülik a szülők a gyerek igazolatlan hiányzását

WMN Ügy – 2023. május 3. – GySz

Még felmérni sem lehet, hogy mennyien vannak így, mert tényleg nem lehet tudni, mi lesz. Lehet, hogy néhány százan távozunk, de az sem kizárt, hogy sok ezren. Legtöbbünket a saját diákjaink tartanak a pályán, őket pedig természetesen nem akarjuk otthagyni.

Most pedig már ez sem lehet igazi érv, hiszen hiába maradna valaki, nagyon könnyen azon kaphatja magát, hogy áthelyezik máshová, egy teljesen idegen helyre. Vagy például elég határozott véleménye van, amit nem tart magában, amiért pedig biztosan büntetést kapna, retorzió érné.

Engem egészen biztos, mert nem tudom befogni a pofámat. Esetemben az a két dolog van a mérleg serpenyőjében, melyiket élném meg rosszabbul: hogy én mondok fel és megyek el, vagy maradok, és kirúgnak. Aki ismer, tudja a választ.

Nekem csak egyetlen kérésem van mindenkihez: senki se haragudjon arra a pedagógusra, aki elmegy, mert nem jószántából teszi. Nem akar, de mennie kell. Nekünk, sokunknak tényleg ez az életünk, de nincs más opció. Mert itt a töréspont. Ennél jobban már nem lehet hajlani.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gremlin

Balatoni József