Balatoni József: Mondhatják, hogy „baloldal, Soros meg Brüsszel”, de tényleg nem erről van szó

–

Tanárként, emberként nagyon készültem március 16-ára, és az utána következő napokra

Figyelmeztetősztrájkoltam, engedetlenkedtem, és nagyon bíztam benne, hogy lesz valami előrelépés, de csalódnom kellett, mert semmi sem változott. Ezért hosszas lelki vívódás után eldöntöttem, hogy én nem sztrájkolok. Nem tudtam volna ezt úgy képviselni, hogy közben egy teljesíthetetlen rendeletnek kell megfelelni.

Úgy gondolom, önmagam kicsúfolása, ha úgy sztrájkolok, hogy közben dolgozom. Így az a megoldás született meg a fejemben, hogy továbbra is a polgári engedetlenség eszközével élek, mert akkor nem köt a rendelet, és tényleg úgy tehetek, ahogy én akarok.

Ezzel a lelkülettel mentem el forgatni azt a klipet, amit Molnár Áron barátommal találtunk ki, aminek a szövege az én gondolataim alapján is született, és amibe a noÁr Mozgalom oktatásért felelős nagyköveteként teljes mellszélességgel beleálltam. Egész nap pörögtünk, 150 tanár, diák, és ismert ember állt mellénk ebben, és elkészült egy nagyon ütős videó, amiben többek között Szentesi Évát is felismerhetitek.

Együtt, hangosan kiabáltuk, hogy „tanítani akarunk, de nem mindegy, hogyan”, zengett a „nincs hatalmad felettem”, és szállt a „Kossuth Lajos azt üzente”.

Ez még több erőt adott, hogy igenis bele kell állni, menni kell előre, és azt kell tenni, amiben hiszünk

Aztán március 13-án, vasárnap este megmagyarázhatatlan gyengeség és erőtlenség lett úrrá rajtam, ami reggelre sokkal rosszabbá vált. Akkorra sajnos már tudtam, hogy kaptam az élettől egy hatalmas stoptáblát, Murphy pedig dolgozik ezerrel. Nem sokkal később meg is jelent az a két csík, aminek a feltűnésében biztos voltam: két év minden immunitása ellenére koronavírusos lettem. Azért egy ízes „bassza meg” elhagyta a számat, mert ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna. Mindegy, lelkesíteni, írni itthonról is lehet, és gondoltam, amit tudok, azt meg is teszem. Már amikor volt erőm ébren lenni, vagy hangom beszélni.

Most már tudom, milyen érzés lehet egy játékosnak eltiltás miatt kihagyni egy fontos mérkőzést. De ez van, el kellett fogadnom.

Hihetetlenül jó volt nézegetni a rengeteg fényképet, olvasni a nyilatkozatokat, látni, hogy mennyi pedagógus emeli fel a szavát, mennyi szülő, diák áll az ügy mellé

Pedig sokan az intenzív hadjárat ellenére tették ezt, rengeteg pedagógust megfenyegettek, és érdekes módon most hirtelen fontossá vált, hogy minden órát megtartsanak, olyanokat is, amiket amúgy nem, mert nincs rá ember. 

Közben az igazgatók bombázták a szülőket levelekkel, és sajnos nem azt írták benne, hogy „köszönik a támogatást”. Ennél pedig nem lehet szomorúbb fejezete ennek a történetnek.

Az intézményvezetőknek a kollégáikat, a gyerekek érdekeit kellene képviselniük, kiállni értük és mellettük. Alapesetben. De sajnos ma már legtöbben közülük a rendszer feltétel nélküli kiszolgálói. Ez borzasztó.

Most kiderült: rengeteg pedagógusnak úgy kell dolgoznia, hogy a főnöke – mert ők nem vezetők a szememben – nemhogy nem áll mellette, de még ellene is van.

Amilyen szomorú mindez, annyira tanulságos is: így legalább sokaknak „kitisztult a kép”. Még tisztább, amikor a kiállásért, vagy akárcsak egy fotóért még raportra is hívják a kollégákat, és a szőnyeg szélére állítják őket.

Mondhatják, hogy „baloldal, Soros meg Brüsszel”, de tényleg nem erről van szó. Az oktatásnak mindezek felett kellene állnia.

Olyan jó lenne végre egy egységes oktatási koncepció, amit mindenki betart, és senki senkit nem piszkál… Ez nem is volna olyan nehéz, hiszen „csak” szabadságot kellene adni hozzá, hogy minden elkötelezett pedagógus szabadon dolgozhasson, és szabadon taníthasson. Ez vajon miért olyan nehéz?

Beindult persze a számháború, dübörgött a kommunikációs gépezet

Amit egyrészt értek, másrészt fogalmam sincs, hogyan jött ki ez a szám.

Villog mindenhol a tizenhárom százalék. Már akkor villogott, amikor még nem is lehetett összesíteni.

Fel sem teszik maguknak azt a kérdést azok, akik mindent elhisznek vakon: minek a tizenhárom százaléka? Segítek, az összes pedagógusnak. Ez természetesen abszolút torz adat, bár lassan már megszokhattuk, hogy minden adat torzítva jelenik meg.

Ugyanis több tízezer pedagógus ki lett zárva a sztrájkból, mert gyesen vagy táppénzen van, óraadó, vagy éppen a szakképzésben dolgozik, így oktatóvá minősített, a közalkalmazotti törvényből kikerült pedagógus. Tehát őket alapból nem is lehet beleszámolni. Elvben ennyien vettek részt a sztrájkban, de rengeteg tanár nem a sztrájkot választotta, hanem a polgári engedetlenséget, amit, ugye, ezek szerint szintén kihagytak a számításból úgy, ahogy az önkormányzati fenntartású intézményekben dolgozó óvodapedagógusokat is.

Tehát összegezve: „minden” pedagógust beleszámoltak úgy, hogy több tízezer embert nem vettek figyelembe.

Végül is mondhatom azt is, hogy egy futóversenyen legyőztem mindenkit a világon, aki futni tud, és abból lettem ötödik, vagy nézhetjük úgy is, hogy hat indulóból lettem utolsó előtti. Ez nem hazugság, csak a valóság kreatív interpretálása. Értjük, ugye?

Aztán felbukkant még egy adat: „A csúnya, gonosz tanárok napi tizenhárommilliárdos GDP-kiesést okoztak.”

Ez a tizenhármas szám úgy tűnik, nagyon beakadt a kommunikátoroknak.

Na ez az, amit végképp nem értettem. Mert a gyerekek, akik otthon maradtak, hogyan termelnek? Azt, ugye, senki nem gondolja, hogy 15-18 éves diákokkal otthon maradnak a szülei. Elenyésző azoknak a szülőknek a száma, akik a sztrájk miatt maradtak volna otthon. Arra meg persze nincs semmiféle kimutatás, hogy amúgy mennyien lettek volna szabadságon, hiszen egy „háromnapos hétről” beszélünk, szóval lehet, hogy mostanra időzítették a szabadságukat…

Mondjuk, ha naponta ennyi GDP termeléséhez járulunk hozzá, akkor az a kérdés, hogy miért is keresünk ennyire keveset.

Bár ezt a számot az mondta, akinek a tanárokat, az iskolákat, a gyerekek érdekeit kellene képviselnie, miközben úgy számol, hogy 100-150 diák tüntetett. Pedig elvileg természettudományos tantárgyakban jók vagyunk, és nekik még nem a történelemtanár tanította a matekot, kényszerből…

Apropó, diákok!

Sokkal jobban ráérek a betegségem miatt, mint egyébként, és kommenteket olvasok. Tudom, nem kellene. De még üzeneteket is kapok ebben a témában. 

Hogy miket is olvasok?

Azt, hogy „a szülőknek fel kellene jelenteniük a tanárokat, mert a diáktüntetésen kiskorúak is voltak”.

Azt, hogy „a diákokat tanárok és politikai agitátorok vezényelték ki tüncikézni”.

Azt, hogy „betanítottak nekik szövegeket, amiket vinnyogtak”.

Azt, hogy „ez az egész kiskorú veszélyeztetése, politikai célra való felhasználása, és a gyermekvédelmi törvény igenis kellene”.

Nagyon felhúztam magam, de visszafogott maradtam, és nem reagáltam. Pedig tudtam volna mit, amit most meg is teszek, mondjuk, szofisztikáltabban, mint ahogy megérdemelnék.

Mert ezek a felnőttek el vannak tévedve, és szerintem magukból indulnak ki.

Mert ezek a felnőttek azt hiszik, hogy egy gyereknek kussolnia kell, és véleménye se legyen.

Mert ezek a felnőttek azt gondolják, hogy csak úgy mehet ki valaki, ha küldik, viszik, maguktól nincs eszük.

Mert ezek a felnőttek nem hiszik el, hogy a diákok képesek önállóan is kiállni, szervezni, támogatni.

Igen, ezek a felnőttek lenézik a gyerekeket, lekezelőn bánnak velük, és semmibe veszik a jövő nemzedékeit.

És ez dühítő.

Mert ezek a gyerekek tudnak önállóan gondolkodni.

Mert ezek a gyerekek tudnak önállóan véleményt alkotni.

Mert ezek a gyerekek ki tudnak állni magukért és másokért.

Mert ezek a gyerekek átlátnak folyamatokat, és túl tudnak látni magukon.

Mert ezeknek a gyerekeknek fontos a jövőjük, és tenni is akarnak érte.

Önállóan, maguktól, anélkül hogy bárki megmondaná nekik.

Felnőttként pedig nem támadni, lehurrogni kellene őket, hanem büszkének lenni rájuk.

Én tanárként az vagyok. Mert pedagógusként pont ez a cél, hogy gondolkodni, érvelni, átlátni, kiállni képes diákokat neveljünk, akik ilyen felnőttek is lesznek.

Oldaltól, ügytől, politikától függetlenül.

Mert nem az a fontos, milyen ügy mögé áll, ki mellett teszi le a garast, hova húz.

  

Hanem az, hogy képes megtenni, mer véleményt alkotni, van bátorsága ellenállni.

Büszkeség, ha nem bólogat, nem fogad el mindent feltétel nélkül, nem hisz vakon.

A pedagógia egyik legfontosabb feladata pedig épp ez.

Balatoni József

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van