-

Te kis piszok, nem látod, hogy titok?

Emlékszem, általános iskolában nagy divat volt olyan naplót vezetni, amelybe mások is beleírtak. Ezek a könyvecskék a közös titkok mellett tele voltak rajzokkal meg mindenféle jópofaságokkal – például voltak bennük lapok, amelyeknek a visszahajtott sarka mögött ott rejlett a frappáns felirat: Te kis piszok, nem látod, hogy titok? Én persze imádtam elcsenni a csajok naplóját, hogy belekukkanthassak a kis titkaikba. Akkoriban tulajdonképpen csak a tiltott dolgok érdekeltek igazán. Az vonzott, ami meghökkentőnek vagy veszélyesnek tűnt.

Ami pedig a legkevésbé sem érdekelt, az a tanulás volt, és bizony eszem ágában sem volt megfelelni az elvárásoknak. Mindez persze idővel oda vezetett, hogy elkezdtem bukdácsolni az iskolában – és ez szép lassan teljesen legyalulta az önbecsülésemet. Bármilyen meglepően hangzik is, évekkel később tulajdonképpen ezért lettem heroinfüggő.

Én nem borzalmas körülmények között nőttem fel; engem nem vert az apám; nekem nem ivott az anyám; én nem voltam se depressziós, se pánikbeteg. Egyszerűen csak a fiatalokra jellemző felelőtlenség tengett túl bennem, és addig sodródtam az árral, amíg be nem szippantott az örvény, és veszélybe nem került az életem.

Dióhéjban ennyi lenne a függőségem története – egy középosztálybeli értelmiségi család középső gyermekének meglehetősen hétköznapi története. A helyzet azonban az, hogy ami Hollywood számára csupán egy használhatatlan, unalmas story lenne, az a valóságban a szüleim és a családom számára egy pokoli dráma volt.

Mindenki a maga szintjén nyomorog

Ahány szerfüggő, annyi történet. Egyvalami azonban minden szerfüggőben közös: a kémia, amely valamilyen szerhez láncolja őket.

• Az asszony, aki a pohárhoz nyúlt, amikor egy autóbalesetben elveszítette a szeretteit.

• A tinédzser, aki kíváncsiságból elszívott egy jointot a buliban.

• Az élsportoló, akinek egy sérülés miatt derékba tört a karrierje, és bánatában felszívott egy csík kokaint.

• A kismama, aki esténként az altató mellé megivott egy pohár bort, hogy jobban tudjon aludni.

• Az orvos, aki az egyetemi évek alatt jókat piált és bulizott az évfolyamtársaival.

• Az asztalos, aki a focimeccset mindig a kocsmában nézte a haverokkal.

• A prosti, aki csak piásan tudta elviselni a kliensei lihegését.

• A pánikbeteg tanárnő, aki csak akkor volt képes kiállni az osztály elé, ha előtte bevett egy Xanaxot.

• A színész, aki minden fellépés előtt megivott egy felest, hogy színpadra merjen lépni.

• A háborúból hazatért veterán, aki a poszttraumás stressz gyötrelmeit heroinnal próbálta enyhíteni.

• A pap, aki képtelen volt megtartani a cölibátust, és inni kezdett, mert gyötörte a bűntudat.

• A mélyszegénységben élő 15 éves lány, akinek a haverok a kezébe nyomtak valamilyen dizájnerdrogot.

• A férfi, aki lesérült kosarazás közben, és akinek az orvos ópiáttartalmú fájdalomcsillapítót írt fel.

• A rocksztár, aki kokainnal próbálta feldolgozni a sikert.

• A pultos, aki naponta másokat itatott, és egyszer maga is megszomjazott egy fröccsre.

• A családi vállalkozásban dolgozó gyerek, aki nem tudott felnőni a feladathoz, és füvezni kezdett, hogy növelje az önbizalmát.

• A repülőgép-pilóta, aki a szállodai szobák magányát a minibárban található whiskyvel csillapította.

• A bíró, aki a sok ügyirat látványát csak úgy tudta elviselni, ha ivott egy pohár bort.

A végtelenségig sorolhatnám a történeteket – a munkámból adódóan ugyanis nap mint nap szembesülök azzal a szenvedéssel, amely a klienseim életét a legkülönfélébb módokon megkeserítette, illetve megkeseríti.

Azt is be kell vallanom, hogy viaskodom is magammal: milyen jogon papolok én nekik a józanságról, amikor én magam fele annyit sem szenvedtem, mint ők?

Én lázadó kamaszként egyszerűen csak azért kezdtem el drogozni, mert buli volt – az ügyfeleim közül nagyon sokan viszont azért nyúltak a szerekhez, mert elviselhetetlennek és feldolgozhatatlannak tűnő szenvedésen mentek keresztül.

Habár én is megjártam a függőség poklát, és a saját életem is bizonyíték arra, hogy igenis le lehet szokni, és talpra lehet állni, azt azért nem állíthatom, hogy pokol minden bugyrában voltam, és a szenvedésből kivezető utak közül az összest úgy ismerem, mint a tenyeremet. Én is megtapasztaltam azonban mindazt, ami a függőséggel minden esetben együtt jár (függetlenül attól, hogy milyen életút áll a szenvedélybetegség kialakulásának hátterében). Nekem is jutott bőven a fizikai fájdalomból, a félelemből, a bizonytalanságból, a kételyből, a szorongásból, a kétségbeesésből és a kudarcból. A legfontosabb mégis az, hogy megtaláltam a kiutat. Sőt, a legnagyobb kihívással is sikerült megbirkóznom: képes voltam az identitásomat gyökeresen átformálni.

A józanság az új identitásom

A józanságom története egy pszichiátriai osztályon kezdődött, egy rehabilitációs otthonban folytatódott, de a valós életben vette a legjelentősebb fordulatot. Miután ugyanis megszabadultam a gyötrő elvonási tünetektől, és újra képes voltam önmagamról gondoskodni, mellbe vágott a felismerés, hogy nincs mese: ki kell találnom, mit is kezdjek magammal, és miről szóljon az életem. Ez a kérdés azelőtt egy cseppet sem foglalkoztatott – csak úgy éltem bele a világba.

A rehabilitáció után azonban már világos volt számomra, hogy ez így nem mehet tovább: többé nem határozhatja meg az életemet a bizonytalanság, mert akkor fennállna a veszélye annak, hogy esetleg ismét a hamis bizonyosságot nyújtó drogokat választom.

A korábbi életemmel azonban ennek ellenére nem kellett teljesen leszámolnom. A terápia eredményeként ugyanis tudatosult bennem, hogy valójában mennyi lehetőség rejlik a változatosság iránti vágyamban: ugyanaz a változtatni akarás, amely annak idején arra késztetett, hogy drogozzak, arra is késztethet, hogy az izgalmakkal már nem kecsegtető drogokon túllépve egy olyan dologban próbáljam meg felfedezni a változatosságot, amely az egész életemet – az egész életemen át – meghatározhatja. Ez a dolog pedig nem más, mint a nagybetűs Józanság.

A józanság nemcsak azt jelenti számomra, hogy nem fogyasztok semmilyen tudatmódosító szert. A józanság olyan nekem, mint a vallásos hit, amely mellett elköteleződtem, és a házastársi hűség, amelyet a feleségemnek fogadtam – ezek mind egy életre szólnak. Ez a három dolog megkérdőjelezhetetlen számomra – és nemcsak elvi alapon, hanem azért is, mert praktikusan segítenek nekem abban, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és szabad legyek, mégpedig úgy, hogy a környezetemben élők is szabadok lehessenek, és jól érezhessék magukat.

A józanság az én értelmezésemben

Szakemberként azt mondanám, hogy a józanság a tudatmódosító, érzelemmoduláló szerek használatától való tartózkodáson túl egyfajta bio-pszicho-szociális harmóniát jelent. Az önbizalom-hiányos, énképzavaros, a normalitásból kiszakadni vágyó fiatalból felelős felnőtté lett magánemberként pedig a következőket vallom a józanságról:

– A józanság az önbizalom forrása.

Amióta leálltam a szerhasználattal, annyi elismerést, biztatást és szeretetet kaptam másoktól, hogy képes vagyok hinni önmagamban.

– A józanság segít őszinte viszonyt ápolni önmagunkkal.

Amióta a józanság határozza meg az életemet, jól fogadom a kritikát, és megfelelő visszajelzéssel tudok szolgálni másoknak. A józan tudat teszi lehetővé számomra, hogy olyan dolgok foglalkoztassanak, mint az együttélés szabályai, vagy a másoknak való segítés lehetőségei.

– A józanság lehetővé teszi, hogy megfelelően tudjunk kapcsolódni az emberekhez.

Amióta józan vagyok, érdemben is részese tudok lenni mások életének. Amíg a szerhasználat mámora és az elvonás gyötrelme uralta a tudatomat, magányos voltam – ma már viszont bensőséges viszonyt ápolok a feleségemmel, a gyermekeimmel, a szüleimmel, a testvéreimmel, a rokonaimmal, a barátaimmal, a kollégáimmal és az ügyfeleimmel egyaránt.

– A józanságot kiaknázva megfelelően formálhatjuk a környezetet, illetve a közeget, amelyben élünk.

A józanságomnak köszönhetem azt, hogy tudok hatni és alkotni.

– A józanság megóv bennünket attól, hogy másokat hátráltassunk.

A józanságom lehetővé teszi számomra azt, hogy ne akadályozzak másokat a kiteljesedésben, illetve azt is, hogy segíteni tudjak nekik olyan szabaddá válni, mint amilyen én vagyok.

Mindezeken túl számomra az a legfontosabb, hogy a józanságom üzenet a világnak – akkor is, ha Hollywoodban valószínűleg senki sem filmesítené meg a függőségem és a józanná válásom történetét.

Dudits Dénes

Képünk illusztráció