–

„Alkoholista vagyok, és tíz hónapja józan

– egy kis terápia segítségével. Folyamatosan dolgozom magamon, és folyamatos a fejlődés. Most viszont beférkőzött egy olyan gondolat a fejembe, amitől nem tudok szabadulni. Az önbántalmazás gondolatával játszadozom: fizikailag bántanám magam; mondhatni, vágyom rá, hogy érezzem a fájdalmat, a szenvedést. Nem tudom, mindez összefügg-e a betegségemmel, vagy más az oka...

Tulajdonképpen az aktív korszakom idején már volt is rá példa: gyógyszerfüggő lettem a pszichiátrián, és ott kezdtem el a falcolást (vagdosást – a szerk.), amit igazából a mostani gondolkodásommal sem érzek rossznak, sőt. Ez megijeszt! Vajon ez is a szerváltással, a hiányérzettel vagy a feszültségoldási vággyal függ össze? Vagy épp most bontakozik ki bennem egy másik, eddig rejtett betegség? Egyelőre csak a gondolat jelent meg bennem, és még nem cselekedtem a hatására. De már félek magamtól.

Ráadásul öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok is kísértenek, sőt, annyira megragadnak az elmémben, hogy tervek is születtek bennem ezek kapcsán.”

A fenti sorok íróját, Anitát nem ismerem személyesen – Messengeren küldte nekem ezt az üzenetet. Habár kedvesen reagáltam arra, amit írt, konkrét válaszokat meg sem próbáltam adni neki, és csak annyit javasoltam, hogy újra vegye fel a kapcsolatot a kezelőorvosával, akinek részben köszönheti, hogy már tíz hónapja tiszta.

Hogy miért nem adtam konkrét választ Anita kérdéseire?

Miért voltam elutasító, amikor ő annyira őszintén és szívbemarkolóan kitárulkozott nekem? Azért, mert nem akartam ártani neki azzal, hogy úgy adok tanácsot, hogy nem vagyok tisztában a legalapvetőbb dolgokkal sem. Egy ilyen rövid üzenet ugyanis édeskevés ahhoz, hogy képbe kerüljek azzal kapcsolatban, vajon a segítségemre szoruló milyen – akár generációkon átívelő – terheket cipel, milyen belső és külső erőforrásokkal rendelkezik, milyen elképzelései vannak a kiteljesedett életről. Ha pedig ennek ellenére konkrét észrevételeim lennének a lehetőségeivel kapcsolatban, még a legszakszerűbb válaszaimmal is csak összezavarnám, amivel csak hozzájárulnék a frusztrációja fenntartásához. Ebben a helyzetben a válaszaim legfeljebb úgy szolgálhatnának, mint egy olyan kirakós darabkái, amelynek a doboza nincs meg, ezért az ember nem támaszkodhat arra a szép színes képre, amely rálátást biztosít a nagy egészre (mint elérendő célra).

Az összkép és hiánya

A kirakós játék és a szenvedélybetegségből való felépülés folyamata közötti párhuzamot egy kliensemnek köszönhetem, akivel egyszer azon töprengtünk, vajon miként lehetne a leszokni vágyókat még hatékonyabban motiválni, hogy hosszú távon is elköteleződjenek a leszokás mellett, és a kezdeti terápia után is rendszeresen, akár évekig is, segítséget vegyenek igénybe.

Abban azonnal egyetértésre jutottunk, hogy

egy leszokni vágyó számára óriási segítséget jelent, ha vannak emberek az életében, akik az „agy”, a „szem” vagy a „fül” szerepét tudják betölteni, amely akkor is működik és megfelelő információkat juttat a beteg tudatába, amikor az illető saját érzékelési rendszere lefagy.

A kliensem erre egy egészen zseniális gondolattal állt elő. Azt javasolta, hogy készítsek minden ügyfelem számára egy személyre szabott Puzzle-t, amely egy olyan dolgot ábrázol, amely a kiteljesedett életet szimbolizálja az adott egyén számára. Azután pedig a kirakós egy-egy darabját mindig át kellene adnom az illetőnek, ha valamit tesz a saját felépülése érdekében (például részt vesz a konzultáción; elolvas egy újabb motiváló vagy tanulságos könyvet; kitűz maga elé egy célt és meg is valósítja azt). Így a felépülésben elért fejlődéssel összhangban idővel összeállna a teljes kép, a kiteljesedett élet jelképe. Egyfajta izgalmas, játékos formában történő motiválásról van tehát szó.

A labirintus kijáratához csak a bizalom vezet

Amikor egy olyan makacs testi-lelki betegséggel állunk szemben, mint a függőség, bizony mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy egyrészt megfelelően megismerjük az érintetett, másrészt fenntartsuk azt a motivációs szintet, amely a leszokási folyamat eredményességét és a felépülés tartósságát alapvetően meghatározza. Erre a két dologra azonban csakis abban az esetben kínálkozik lehetőség, ha a segítségre szoruló személy és a segítséget nyújtó személy között megvan a kellő bizalom.

Csak akkor tudjuk a szenvedélybeteget kivezetni önmaga mentális útvesztőjéből, ha első lépésben kialakítunk vele egy őszinte, bizalmi viszonyt, amely lehetővé teszi, hogy megismerjük őt (és a családját), és lehetőséget kínál arra is, hogy alaposan feltérképezzük a céljait. Bármilyen meglepő, ez bizony évekbe is telhet.

A folyamat során pedig a segítő szakember akár kegyvesztetté is válhat.

Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a kliensnek megrendül a szakember tudásába vetett bizalma vagy a segíteni tudásában való hite (főleg abban az esetben, ha kudarcok kísérik őt a felépülés útján). Ha pedig a szakember segítő szándéka vagy szakmai hitelessége ennek okán súlyosan megkérdőjeleződik, még az is előfordulhat, hogy az illető megválik a terapeutájától – mielőtt a segítségével célba érhetett volna.

Habár természetesen előfordulhat, hogy egy adott szakember nem minden helyzetben jár el tökéletesen, és az is igaz, hogy mindig lehet még a legfelkészültebb szakembernél is profibbat találni, leggyakrabban valójában a leszokási folyamat természetes velejárójaként jelentkező összezavarodottság és elbizonytalanodás az, amelynek hatására a kliens eltávolodik a terapeutájától. A bizalomtól a bizalomvesztésig általában úgy jut el az érintett, hogy amikor a leállás kezdeti lendülete alábbhagy, és bekövetkezik a megrekedés, akkor olyan felfokozott érzelmek keríthetik hatalmukba, amelyek óhatatlanul egymásnak feszüléshez, vádaskodáshoz és hibáztatáshoz vezetnek. Mindezt a következőképpen fogalmazta meg az egyik kliensem:

„Ez pont olyan, mint amikor homokvárat építek a strandon, és odajön egy hülyegyerek, és szétrúgja. Homokból eleve nehéz várat építeni, de végre sikerül, és akkor jön a szél vagy valami idióta, és szétrombolja a művemet. Rohadjon meg! Én itt erőlködök, ő meg beleszarik. És utána engem hibáztat! Elegem van! Mindenki rohadjon meg!”

A fortyogó indulat csak egy lépés a táblán

Az ebben a szemléletes megfogalmazásban tükröződő indulat lényegében a szerek által tönkretett idegrendszer működésének tudható be. Gondoljunk csak bele, milyen kellemetlen tünetekkel kell számolnia egy szerfüggőnek (akár évekkel a leszokás után is): alvászavar, memóriazavar, koncentrációs zavar, mozgáskoordinációs problémák, érzelemkezelési zavarok.

Ezek a stressz hatására jelentkező és fokozódó tünetek bizony nagyon megnehezítik a boldogulást a hétköznapokban.

Többek között ezért is jelent olyan nagy kihívást a szenvedélybetegségből való felépülés. Ráadásul az idegrendszer regenerálódása akár évekig is eltarthat. Jó hír azonban, hogy amennyiben a leszokni vágyó képes absztinens maradni ebben a nehéz időszakban is, és egy adott pillanatban átbillen a holtponton, akkor a felépülési folyamatnak egy reménytelibb szakaszába léphet – a szakemberrel ápolt kapcsolatában pedig a bizalomvesztéstől ismét eljuthat addig a bizalomig, amely a talpra állásának kulcsa lehet.

Szenvedélybetegként természetesen én is ültem már a leszokni vágyók lelki hullámvasútján – szakemberként pedig tisztában vagyok azzal, hogyan jut el egy függő a segítőjével való kapcsolatában a bizalomtól a bizalomvesztésig, majd a bizalomvesztéstől a bizalomig. Tulajdonképpen ebből a kettős szerepből fakadó tapasztalatom nyomán irányítottam vissza a hozzám segítségért forduló Anitát a korábbi segítőjéhez, mégpedig azért, hogy lehetőségük legyen közösen végigjárni azt az utat, amelyen annak idején elindultak.

A kevesebb a több

Fontos tudni, hogy a függőségből való felépülés kulcsa nem az, hogy minél több csodamódszert kipróbáljunk, vagy az összes neves szakembernél megforduljunk. A sikeres felépülés mindig egy olyan folyamat eredménye, amelyben a testi működés szintjén kellő idő áll rendelkezésre a szerek által károsított idegrendszer regenerálódására, a lelki működés szintjén pedig megvan az a bizalom, amely lehetővé teszi a felépülőben levő szerfüggő számára, hogy a vele tartósan együtt dolgozó szakember segítségével megtanulja egészséges módon kielégíteni a különféle lelki szükségleteit.

Amikor én magam elindultam a leszokás, illetve a felépülés útján, a drogrehabon azt tanultam a drogos társaimtól, hogy NBS (vagyis: „Ne bízz senkiben!”). Ma azt tanítom, hogy a leszokás és a teljes élet titka nem más, mint bölcs bizalom önmagunkban és embertársainkban.

 

Dudits Dénes