–

Ócska felszedős szöveg?

Tracy Chapman – mint a legtöbb kezdő zenész –, már jó pár produceri visszautasításon volt túl, amikor egyik nap a Cappuccino kávézóban az előadása után odalépett hozzá egy fickó a következő szöveggel: „Általában nem szoktam ilyet csinálni, de azt hiszem, apám tudna neked segíteni”. Elég átlátszó, felszedős dumának tűnik?

Nos, Tracy is így gondolta, úgyhogy udvariasan megköszönte az ajánlatot, majd hazament. Azért utólag David Kershenbaumnak (akinek az apja valóban Charles Kershenbaum zenei producer volt) mégiscsak sikerült őt meggyőznie a szándékairól, így aztán fel is vették az albumot, ami nemes egyszerűséggel címként az énekesnő nevét viselte, rajta a Fast Car című dallal. Az Elektra zenei kiadó eleinte nem volt kifejezetten lelkes a dologtól, úgy gondolták, ez a stílus már eléggé lejárt lemez, sőt, még a szöveg elejét is meg akarták vágni. Végül sikerült őket meggyőzni arról, hogy ez így lesz jó, ahogy van, így a Fast Car is rákerülhetett az albumra abban a formában, ahogy Chapman megírta.

Ha a kutyának tetszik, nem lehet rossz

Pedig talán az is elég lett volna, ha az Elektra megkérdezi a zenész kutyáját, mit gondol a dalról. Azon az estén ugyanis, amikor Chapman a Fast Cart írta, vele volt a tacskója is, emlékezett vissza egy 2010-es beszélgetésben, ahol elmondta, a kutyus általában nem maradt fent vele sokáig, ám aznap este mégis ott üldögélt mellette a kanapén, amikor elkezdte énekelni az első sort: „Van egy gyors autód…”. A kutya pedig már az első taktusoknál hegyezni kezdte a fülét.

Talán megsejtette, hogy ezzel a dallal ott állnak a siker kapujában?

Mindenesetre a Fast Car 1988. április 6-án debütált, majd egy kellemetlen (bár Chapman szempontjából végtére is szerencsés) incidensnek köszönhetően, nem sokkal később milliók kedvence lett.

Hol van a merevlemezem?!

Június 11-én tartották ugyanis a Wembley Stadionban a már 24 éve bebörtönözve élő Nelson Mandela 70. születésnapja alkalmából rendezett koncertet, melyen Tracy Chapman is fellépett, három alkalomhoz illő számmal: a Why? és a Talkin’ Bout Revolution a társadalmi egyenlőtlenségekről szól, míg a Behind the Wall a rendőrök érdektelen passzivitásáról a családon belüli erőszak eseteinél. Jóval Tracy fellépése (és a UB40) után következett az este meglepetés sztárvendége, Stevie Wonder, aki már a takarásban várta, hogy rákerüljön a sor, amikor kiderült: se égre, se földre nem találják azt a merevlemezt, amire a zenei mintáit rögzítette az alkalomra. Enélkül pedig úgy érezte, képtelen színpadra lépni.

A szervezők kétségbeesésükben Chapmanhez fordultak. Logikus lépés volt, hiszen neki nem volt szüksége külön hangolásra, beállásra vagy bármi más eszközre a gitárján és egy mikrofonon kívül. 

Akik ismerik Chapmant személyesen, általában két dolgot emelnek ki vele kapcsolatban: végtelenül kedves és rettentő félénk.

Ez látszik is azon a felvételen, ahol újfent kiáll a Wembley 80 ezer fős közönsége elé (és aki szerepelt már színpadon akár húsz ember előtt is, az pontosan átérezheti ennek a helyzetnek a szédítő, egyben rémisztő voltát), és elénekli a Fast Cart. (Ha érdekel, a cikk végére belinkeltem a videót.) És hogy megnyugtassalak: végül Stevie Wonder is fellépett, és elénekelte többek között az I Just Called To Say I Love You-t.

A Fast Car nevéhez méltóan szupergyorsan utat talált nemcsak a jelen lévő nyolcvanezer emberhez, de ahhoz a 600 millió hallgatóhoz is világszerte, akik a tévében követték a Wembley-koncertet. A siker az eladásokban is megnyilvánult: két héttel a koncert után már kétmillió darabot vettek meg a debütáló albumból, a kislemez az amerikai toplistán a hatodik, az angolon pedig a negyedik helyig jutott.

Két évvel később, 1990 áprilisában Chapman ismét a Wembley színpadán állt, méghozzá a Nelson Mandela-jótékonysági koncerten, amit An International Tribute for a Free South Africa (Nemzetközi tisztelgés a szabad Dél-Afrikáért) címen rendeztek. Ezen már maga Mandela is jelen lehetett, akit két hónappal korábban engedtek ki a börtönből. Chapman így újra elénekelhette a Talkin' 'bout a Revolution című dalt, akárcsak korábban, Mandela 70. születésnapján.

Újabb siker – 35 évvel később

Chapman az utóbbi években szinte teljesen eltűnt. Utoljára 2009-ben turnézott, az utolsó albuma (Our Bright Future) 2008-ban jelent meg, melyről a The New York Times újságírója, Jon Pareles úgy vélte, morózus szerelmes dalok gyűjteménye, illetve egy utópisztikus vízió egy háború és kapzsiság nélküli világról. Chapman csak nagyon-nagyon ritkán (pár évente egyszer) lép fel bárhol, akkor is inkább valami számára fontos ügy mellett kampányolva, mint például 2020-ban a Late Night with Seth Meyers című műsorban, ahol a Talkin' ‘bout a Revolutiont énekelte el arra biztatva az embereket, hogy menjenek el szavazni.

Ezért is volt hatalmas szenzáció (el is lopta vele a show-t), amikor az idei Grammy-díjátadón Luke Combs countryénekessel együtt előadta a Fast Cart. A fellépés apropóját az adta, hogy Combs ’23-ban a Gettin' Old című albumán maga is feldolgozta a dalt, amivel aztán el is vitte az Év Dala-díjat  a Country Music Association Awards eseményén, ezzel pedig Chapman lett az első afro-amerikai dalszerző, aki megnyerte a díjat – bár magára a díjátadóra nem ment el. Chapman ugyan közleményében elmondta, nagyon örül a megtiszteltetésnek, de bizonyára meglepődött az események alakulásán.

„Sosem számítottam arra, hogy egyszer majd egy country slágerlistán találom magam, de megtisztelő, hogy ott lehetek”

– fejezte ki a Billboardnak adott nyilatkozatában, hozzátéve: „Örülök Luke sikerének, és hálás vagyok, hogy új rajongók találták meg és fogadták el a Fast Cart. (Combs a dallal a Billboard Hot 100-as listájának második helyére került, négy hellyel előrébb, mint Chapman eredeti dala anno.)

Veszed el a mancsod a countrymtól?!

Hogy Chapman (egy színes bőrű, feminista queer személy) épp egy countrynótával szerzett elismerést, az azért is pikáns kissé, mivel a countryzene műfajában jó ideje a fehérek dominálnak. Nemrégiben épp Beyoncé lett kitéve rasszista támadásoknak, miután megjelent countryzenét is tartalmazó albuma, mondván: afro-amerikai ne csináljon countryt, mert az kulturális kisajátítás. Egy oklahomai rádió, a KYKC pedig kerek perec elutasította, hogy lejátssza a slágereit az új albumáról. Pedig ahogy Rhiannon Giddens bendzsózenész a Guardianen megjelentetett publicisztikájában elmondja, aki úgy gondolja, hogy a feketéknek nincs közük a countryhoz, az hatalmasat téved, hiszen a bendzsót például eleve az afrikai diaszpóra rabszolgasorban élő emberei alkották meg a Karib-térségben még az 1600-as években. 

Ami pedig a country kulturális kisajátítását illeti: „100 évnyi eltörlés, hamis narratívák és a countryiparba épített rasszizmus után fontos, hogy rávilágítsunk a countryzenében szerepet játszó feketék társalkotására. Alkotás, ez a helyes szó, és nem a befolyásolás. A fekete zenészek, munkásosztálybeli fehér társaikkal együtt aktív résztvevők és alkotók voltak, nem pedig üres edények jó ritmussal.

A countryzene nem létezhetne a fekete vonósok nélkül, akik több mint 100 éven át segítették az amerikai zene kialakulását.”

Ez akkor most egy autóreklám?

Chapman a magánéletét mindig is nagyon igyekezett távol tartani a nyilvánosságtól, olyannyira, hogy San Francisco lakosai rá is csodálkoztak a Grammy-díjátadó után, amikor kiderült, Chapman évek óta a városukban él. De volt, akit maga Chapman, illetve a Fast Car című dal is meglepett, mert soha még csak nem is hallottak róla. És persze ezzel párhuzamosan a legkülönfélébb értelmezések is napvilágot láttak, köztük jó pár olyan, amitől – a cikk szenvedélyes hangvételéből ítélve – például a Vox újságírója legszívesebben felgyújtotta volna az egész internetet. Mondjuk, az olyan megjegyzésektől, miszerint régen minden jobb volt, és a ’88-as gazdasági helyzetben sokkal nagyobb esélye volt bárkinek a felemelkedésre, mint manapság… ami, ha érted a dalt, egész egyszerűen marhaság.

A Fast Car egy többszörösen is hátrányos helyzetű fiatal nőről szól, aki kénytelen otthagyni az iskolát, hogy munkát, és ezáltal betevőt szerezzen magának és az alkoholbeteg apjának, akivel kettesben él egy menhelyen, miután az anyja már évekkel korábban lelécelt. A sláger tulajdonképpen az ő egyre gyorsuló vágtáját meséli el az egyik kilátástalan helyzetből a másik zsákutcába. Az illetőről, akivel a gyors autóján elmenekül, kiderül, hogy semmivel sem jobb, mint az apja volt. Ám időközben már neki is gyerekei születnek egy olyan férfitól, aki csak álmokat tudott ígérni, ám azoknak a megvalósításába beletört a bicskája. Ahogy telik az idő, szertefoszlik a szebb jövőbe vetett minden reménye.  

Így üzenheted meg, hogy szereted: a hímes tojás titkai

Kult – 2024. március 30. – MLM

A dalhoz Chapman személyesen is kapcsolódik. Ahogy 2010-ben egy beszélgetésben elmondta, mint a debütáló albumának sok más száma, a Fast Car is arra tett kísérletet, hogy megragadja a világot, ahogyan ő látta akkor, amikor az ohiói Clevelandben felnőtt az egyedülálló édesanyja mellett, aki keményen dolgozott abban a reményben, hogy a dolgok egy szép napon majd jobbra fordulnak. De az egész közösségre jellemző volt a kilátástalanság és a nehéz körülmények ellen való küzdelem. 

Ha megnéznéd magadnak a Fast Car evolúcióját, íme, az első gigafellépés:

És a Grammys duó:

Források: AboutTracyChapman, Irishnews, NewYorkTimes, CNN, MentalFloss, FarOutMagazine

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Emma McIntyre / Stringer; Getty Images/ Trisha Leeper / Contributor

Fiala Borcsa