Alkoholmentes élet: „Nekünk nem jár a szép pohár és a különleges koktél?”

–

Arról, hogy milyen felszabadító érzés volt, amikor New Yorkban a koktélpincér kapásból ajánlott eleve alkohol nélkül kitalált, saját névvel rendelkező koktélt, a Shirley Temple-koktélról szóló cikkemben írtam.

Azóta motoszkál bennem a gondolat, amely most, a római vakációm alatt végképp megerősítést nyert: hogy idehaza mennyire nincs kultúrája annak, ha valaki nem fogyaszt alkoholt, de valami különlegesebbet, elegánsabbat inna alkalmanként. Abba, hogy miként reagálnak sokszor random emberek, amikor kiderül, hogy nem fogyasztok alkoholt, soha nem is fogyasztottam, itt fakadtam ki – sokat elmond a témáról, hogy máig az egyik legolvasottabb cikkem ez a WMN-en.

Amióta felpörgött a gintonic-biznisz, szerencsére végre lehet különlegesebb tonikokat kapni idehaza is – és akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Merthogy egy alkoholos ital kellett ahhoz, hogy járulékos haszonként az alkoholt nem fogyasztók is extrább italokat ihassanak. 

Mert mi volt eddig? A sztenderd üdítők mellett kérhettem limonádékat, és a virgin mojito-virgin sex on the beach tengelyen elhelyezkedő MENTES koktélokat. Amik tök jók, csak eközben alkoholból 428739953 féle verziót találunk bármelyik étterem itallapján – hogy a külön borlapról, ugye, ne is beszéljünk.

Mindez milyen érzést kelt abban, aki issza?

Megrendeled tehát a sztenderd üdítődet, és állod a kérdéseket: miért nem iszol? Mióta? Van, aki simán felkérdez kétpercnyi ismeretség után, hogy milyen gyerekkori traumád kötődik az alkoholhoz. 

Nemrég egy elegáns étteremben (ahol tényleg minden finom volt, a felszolgálás, a környezet, minden kifogástalan) a barátnőim a legkülönfélébb, látványos és láthatóan nagy műgonddal kitalált, a koktéllapon érzékletesen, nagy részletességgel leírt koktélokat fogyasztottak. Én? Csak a szokásost.

Hogy mit érzek ilyenkor? Két opció van:

• hogy gyerekszámba vesznek, akinek mindegy, csak édes lötty legyen

• hogy valami NÉLKÜL kapsz valamit, tehát azt kommunikálják, hogy az alapvetés az alkoholos verzióban kitalált koktél, amiből ELVESZNEK valamit. Tehát: valaminek a lebutított, egyszerűsített verzióját kapod, hiszen abba senki nem akart energiát feccölni, hogy kitaláljon neked valamit, ami ELEVE alkohol nélkül kerek egész. 

A tonikok mellett (ami, ugye, eleve elég megosztó ital, sokan utálják a keserűsége miatt) a fine dining éttermek az utóbbi időben szívesen kísérleteznek kombuchával, vízikefirrel, különféle gyümölcslevekkel – amitől végre teljes értékű embernek érzem magam. Na de lássuk be azt is: nem töltöm minden estémet fine dining éttermekben. 

Amikor Rómában

Nem vagyok híve a „külföldön minden jobb” retorikának, de a háromnapos kiruccanásunk alatt Rómában vagy féltucat alkoholmentes italt rendeltem, amelyet nem úgy szolgáltak fel, hogy nesze, itt van a csöves kólád, itt a pohár is mellé, öntsd ki magadnak, hanem ugyanúgy megadták a módját, mint bármelyik alkoholos aperitivónak.

Hogy mit üzennek ezzel? Azt, hogy ugyanolyan fontos vagyok. Hogy lehet, hogy az én italom olcsóbb, hiszen nincs benne szesz, de attól még egyenrangú vásárlónak tekintenek.

És tudjátok, mit? Boldogan fizetnék én is alkalomadtán többet, hogy olyan koktélokat kóstoljak, amelyeket eleve nekünk, alkoholt nem fogyasztóknak találtak ki.

De miért is gondolom, hogy mindez jóval túlmutat az alapproblémán? Elmondom.

Ez csak a jéghegy csúcsa

Vagy ha stílszerű akarok lenni: az ital fölött kikandikáló jégcsücsök. Az ugyanis, hogy így vagyunk berendezkedve, nagyon sokat mond el a társadalmunkról. Arról, hogy ez az alapállás deklarálja: az alapbeállítás az, hogy az ember alkoholt iszik. Aki nem, annak

• alig van opciója
• ami van is, az az alkoholos italok lebutított verziója, amelyek miatt gyakran magyarázkodnia is kell

A cikkeim alá érkező kommentekből tudom: bizony, ez a nyomás sokak számára elegendő ahhoz, hogy „a békesség kedvéért”, meg hogy „ne kelljen magyarázkodni” inkább alkoholos italt rendelnek. Ez pedig remekül megmutatja, mekkora társadalmi nyomás nehezedik azokra, akik nem akarnak inni.  

Mennyivel könnyebb, ha azt mondom társaságban a pincérnek, hogy egy Chinottót, egy Crodinót vagy egy Sanbittert kérek szépen – senki se azzal van elfoglalva, amikor jéggel, naracsszelettel, elegáns pohárban kihozzák, hogy miért nincs benne alkohol, hanem hogy mi ez, és milyen íze van. 

Nekünk nem jár a szép pohár?

Vagy a másik kedvencem, ami ugyanebbe a problémakörbe tartozik: megérkezel az étterembe, ott sorakoznak a csodaszép kelyhes poharak. 

Elmondod, hogy te vizet kérsz vagy épp tonikot, üdítőt – és azzal a lendülettel el is viszik előled a szép poharakat, kapsz egy egyenes vonalú, olyan egyszerű vizespoharat, amilyennél még az én szekrényemben is szebbek vannak, és vágyakozva nézed, ahogy a többiek elegáns mozdulatokkal kortyonként isszák a bort a csodásabbnál csodásabb ivóalkalmatosságokból – vagy az extra koktélokat a szexi kelyhekből. 

Sarkítok? Csak picit. Mert ne mondja senki, hogy ne emelné azt est fényét számára egy különleges pohár – hisz akkor miért fordítanak erre akkora gondot az alkoholos italoknál? Na ugye. Értem én, hogy etikett meg teríték meg hagyomány – de attól még nem a leggyászabb poharat kellene az orrunk elé tolni, ha a többiek parádézhatnak, nem?

Mert ők különlegesnek érezhetik az estét, mi meg, alkoholt nem ivók, ülünk ott, mint a gyerekek, akiknek nem adják oda játszani a szép poharat az ünnepi asztalnál, mert úgyis csak összetörnék azt. 

Ahogyan a szakértők szerint a függőségek is egy-egy döntéssel kezdődnek, úgy biztos vagyok abban, hogy egy-egy döntés hátterében nagyon gyakran ilyen apróságok húzódnak. Hogy nincs opció. Hogy valami ciki. Hogy táplálja a társadalmi nyomást. Vagy hogy egyszerűen csak nem olyan érzés. Tudom, nem lesz mindenki függő, aki iszik. Ez a cikk nem arról szól, hogy nekem gondom van azzal, aki iszik – hanem arról, hogy ne legyen gond az se, semmilyen szempontból ne szenvedjek hátrányt azért, mert én viszont nem iszom. 

Éljen minden olyan hely, ahol nem vesznek bennünket gyerekszámba, és ahol nekünk is jár a szép pohár!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ maystra

Csepelyi Adrienn