Szakácsnőből számítógép-művészeti úttörő – Vera Molnar nyomában

–

Vera Molnar 1924-ben született, 1947-ben diplomázott, s miután ösztöndíjat kapott férjével Rómába, onnan hatnapos vízummal Párizsba utazott. Haláláig, azaz tavaly decemberig ott élt – s közben világhírű médiaművésszé vált, akire mindenhol hivatkozási alapként és úttörőként tekintenek. 1968-tól alkotott a Sorbonne számítógépes központjában, saját programnyelvet írt, kilencvenkilenc évesen még NFT-ket (eredetiséget és tulajdonjogot igazoló kódsorokat – a szerk.) alkotott – s miközben szikár, letisztult művei csodálatra méltó logikai rend alapján jöttek létre, mindig van egy nagyon mély, megragadó emberi olvasatuk is. 

Rövid összefoglalás egy pályáról, amely a mai napig hat – s amelybe most lenyűgöző betekintést kaphat, aki belép a Ludwig Múzeum kiállítóterébe. Ha hagyja, hogy megérintse ez a különös struktúra, hirtelen egy másik dimenzióban találja magát.

Tragikus fordulat

Az À la recherche de Vera Molnar kiállítás egy nemzetközi koprodukció: a klasszikus részt a Ludwig Múzeum állította össze, a nemzetközi blokkban pedig 15 kortárs művész reflektál Vera Molnar életművére.

Utóbbit Richard Castelli francia kurátor jegyzi, akinek a digitális művészet a szakterülete. 

Az eredeti elképzelés szerint a századik születésnapján köszöntötte volna Vera Molnart a tárlat, így a bejáratnál elhelyezett képernyőn például a kiállító művészek szülinapi köszöntős videói futnak. A művésznő azonban sajnos a tribute alkotások elkészültét – egy kivétellel – már nem élhette meg: 2023. december 7-én elhunyt.

A koncepció emiatt erősen átalakult: a nemzetközi reflexiós anyag mellett a bemutatott Molnar-műveket retrospektív igénnyel állították össze, így bár az idő rövidsége miatt klasszikus értelemben vett retrospektív kiállítást lehetetlen lett volna létrehozni, a tárlat mégis végigtekint ezen a hatalmas ívű és rendkívül gazdag pályán, kiemelve a sarokpontszerű mozzanatokat. 

Analóg emlékek

Az első terembe lépve rajzokat, festményeket látunk a falon: első pillantásra még talán nem is egyértelmű, micsoda briliáns logikai és strukturális koncepcióval állunk szemben.

A terem címe Machine Imaginaire – azaz: képzeletbeli gép. A Michel Philippot zeneszerzőtől kölcsönzött kifejezés az ötvenes évek végétől a hatvanas évek végéig tartó korszakot jelöli. Ekkor ugyanis Vera Molnar még nem használ számítógépet, hanem egyszerű algoritmusok alapján dolgozik. 

„Már ezeken a műveken is átüt az a fajta gondolkodás, hogy valamilyen szigorú szabályszerűség alapján bánjon az alapvető geometriai formákkal, akár egy egyszerű vonallal. Már ekkor is sajátos szabályrendszerbe akarta ezeket szorítani, de még szabadkézi rajz és egy ilyen egyszerű algoritmus segítségével.”

A kurátor azt mondja: ez a kezdeti időszak, a struktúrákkal való kísérletezés korszaka, különös jelentőséggel bír – és azt csak később fogom megérteni, mennyire. 

Szemben a klisékkel

Két dolog is eszembe jut ezeket a képeket figyelve: hogy például az egyik egy keresztszemes hímzés terve is lehetne. Még mielőtt valaki nevetni kezdene (Máté Zsófia nem nevet!) a profán értelmezésemen, hozzá is teszem: eddig még sosem gondoltam bele, hogy miközben a hímzés egy sztereotip női tevékenység, micsoda strukturált gondolkodást és alapos tervezést igényel.

Mennyire szembemegy tehát a Molnar-féle munkamódszer a klisékkel, azzal, hogy a strukturáltság, a logika, a matematika, akár a számítástechnika a mai napig kifejezetten férfiak által uralt közeg! Kérdezem a kurátort, máshol is megjelenik-e ez az izgalmas kettősség az életműben.

„Ez a női szempont nyilván engem is nagyon érdekelt és inspirált – mondja. – Noha Vera Molnar nem helyezte saját művészete központjába a feminizmust, bizonyos szempontból mindegy is, hogy identifikálta-e magát ezzel, hiszen a tény az tény: a 60-as évek végén az a technológiai közeg, amiben ő elkezdett mozogni, rettentő maszkulin volt. Egyébként érdekes, hogy a korai számítógépes korszakban, ami már a második világháborúban zajlott, csak akkor még ilyen hatajtós szekrények voltak ezek a gépek, és főleg védelmi, stratégiai, hadászati célokra alkalmazták őket, szóval akkoriban nagyon sok nő vett ezekben részt a fejlesztésben, üzemeltetésben, hiszen a férfiak többsége a fronton volt. A tudósok között is sok nő volt, csak aztán a háború véget ért, visszatértek a férfiak, és újra kiszorították őket.” 

Máté Zsófia azt mondja, amikor a kiállító kortárs művészek megérkeztek a megnyitóra – több nő is van köztük, mindenféle korosztályból –, mind kiemelték, hogy őket mint a jelen korban női művészként alkotó és érvényesülni próbáló művészeket ez igenis inspirálta.

„Úgyhogy ez a női szempont mégiscsak ott lappang az életmű mögött. A jelen művészeinek saját értelmezésén, interpretációján keresztül az életmű újabb és újabb rétegekkel gazdagodik ezáltal, és ez szerintem szuper. Különösen, hogy egyrészt, ezt most már egy lezárt, befejezett életműként kell kezelnünk, de mégsem válik statikussá.

Egy újfajta vitalitást kölcsönöz neki ez a kiállítás.”

Egy százalék rendetlenség

Vera Molnar életművében kiemelt és különleges szerepe van a rendnek – vagy épp a hiányának. „Mondjuk, ha megnézünk egy olyan sorozatot, mint ezek az úgynevezett plotter rajzok – mutatja Máté Zsófia a számítógép készítette műveket a falon –, itt látod oldalt a jelölést: a »job from molnar« az azt jelenti, hogy ő maga volt az, aki ezt az algoritmust, a szabályt és a parancsot a gépnek adta, s azután várta, hogy megjelenjen a mű. Így lekövethető, melyik mikor jött ki a gépből egymás után, mi is így installáltuk őket.”

Mindemellett Vera Molnar rendhez és rendetlenséghez való viszonya ambivalens volt. Itt látható az 1 százalék rendetlenség című híres sorozata. Ez nemcsak egy sorozatcím, hanem egy munkamódszer is, az az alapvető metodológia, ahogyan ő a számítógép szerepéhez hozzáállt a képalkotásban. Molnar ugyanis magas szinten megtanult programozni a 70-es években, ami még manapság is erősen férfiak által dominált tevékenység. És itt jön az egyik a számos olyan mozzanat közül, ami miatt néha tényleg csak szótlanul bámulni voltam képes a művek előtt, mint a fent említett filmben a férfi tudósok: 

„A férjével közösen, aki szintén művész volt, kidolgoztak egy saját programnyelvet – magyarázza el Máté Zsófia. – MOLNART-nak nevezték el. A lényege, hogy az egyszázaléknyi »rendetlenséget« eleve beleprogramozta az algoritmusba.” 

Ez érdekelte őt: a struktúra megbontása, a rend és a rendetlenség határterületének vizsgálata. Tehát például ad egy olyan parancsot, hogy mindig vegyen el valamit a formából a gép, netán változtassa meg az irányát. A Lassú forgó mozgás című sorozatnál (amely előtt a kurátort lefényképeztem) például az történik, hogy az eredeti vonalstruktúrának meghosszabbítja a vonalait, és megfigyeli azt a folyamatot, ami ezáltal történik a képen. Megbontja, mégis megtartja a rendet: megőrizve szünteti meg azt.

Szakácsnőből a számítógép-művészet úttörője 

Úgy tűnik, ez meg már szintén kapcsolódik az előző kérdéskörhöz: hogyha azt mondom, makulátlan rend van egy lakásban, az mennyire feminin minőség, hiszen tradicionálisan a nő feladata, hogy rendet tartson. Tehát egyszerre mondjuk, hogy a strukturáltság az férfi minőséggel kapcsolható össze, és közben pedig egy női princípium is – de mennyire máshogy jelenik itt meg az, hogy egy nő rendet rak, vagy átstrukturál, vagy átrendez.

„Van itt néhány Vera Molnar-interjú a kiállítótérben – mosolyodik el Máté Zsófia –, ezek között van egy, ami idevág. Noha ’68-tól dolgozik számítógéppel a Sorbonne laborjában, és úttörő művészként hozza létre ezeket a műveket, viszonylag későn, a 70-es években válik kiállító művésszé, addig nem igazán van visszajelzés a munkáira. 

Az egyik interjúban azt mondja ennek kapcsán, hogy ő Francois Molnar, azaz a férje, Molnar Ferenc szakácsnője volt eredetileg, és ebből lett a számítógép-művészet pionírja.”

Akinek a jelentőségét talán még csak most kezdi a szélesebb közönség is átlátni, miközben a művészvilágban ez evidencia. „Az hommage-művek is megmutatják, hogy tényleg a világ minden tájáról és mindenféle korosztályból is megkerülhetetlen alakként tekintenek rá a művészek – magyarázza a kurátor. – Vannak közöttük, akik személyesen találkoztak vagy dolgoztak vele, de van Sanghajban élő, a húszas éveiben járó fiatal művész, akinek felteszem, inkább tananyag volt, és egyszerűen nem tud elmenni a hatása mellett. Ez egészen elképesztő.” 

Vera Molnar szó szerint élete végéig megőrizte bámulatos nyitottságát a technológiai újítások iránt:

„A legjobb példa erre, hogy 2023-ban az egyik utolsó befejezett sorozata egy NFT-sorozat volt. Anélkül, hogy az NFT-jelenségbe belemennénk, önmagában a tény, hogy ő kilencvenkilenc évesen ezzel foglalkozzon, egészen elképesztő. Molnar azt mondta, hogy ő mindig a jövő és a múlt művészete között oszcillál, hol előre, hol pedig hátra tekint.”

Az egyik terem épp ezeknek a hátratekintéseknek a gyűjteménye. Merthogy Vera Molnar a 40-es évektől készíti ezeket az úgynevezett hommage-sorozatokat, amelyekben a számára meghatározó művészettörténeti előképeket, művészeti referenciákat dolgozza fel, de hangsúlyosan nagyon is a saját módszerei és formai eszköztára segítségével. Ki gondolná például, hogy a kék-fehér, Gauss-görbe-szerű képsorozaton Cézanne Mont Saint Victoire-ciklusa köszön vissza?

„Eredetileg nem Cézanne vezette Molnart ennek a hegynek a megfestéséhez: ő az adatelemzésben használatos Gauss-görbével akart foglalkozni, hogy mint ívelt formát miként tudja azt beépíteni a művészetébe. Egy utazása során viszont kofferestül eltűntek az ezzel kapcsolatos jegyzetei, vázlatai, ő pedig úgy volt vele, talán nem akarta a sors, hogy ezzel foglalkozzon, hát félretette a Gauss-görbe-problémát. Évekkel később Provence-ban járt, látta a Mont Saint Victoire-t, és valahogy ebben a Cézanne-nal átitatott látképben felfedezte a maga tökéletesen ideális Gauss-görbéjét. Ugye, mennyire gyönyörű ez? Hogy a tájfestészeti hagyományt észben tartva, de a saját, a művészet és a tudomány, a technológia metszetében mozgó érdeklődését így szintetizálja?”

Máté Zsófia odavezet a szintén fantasztikus Dürer-sorozathoz, amelyhez a telefonján megmutatja Dürer Melankólia I. című metszetét 1514-ből, amelynek a jobb felső sarkában látható az úgynevezett bűvös négyzet. Ha ennek a négyzetnek a számait növekvő sorrendben összekötjük, azt az alakzatot kapjuk, amelyet Vera Molnar Dürer-sorozatában feldolgoz.

Nem tehetek róla: elnevetem magam a képek előtt, mint egy gyerek, aki hirtelen megért egy addig érthetetlennek tűnő matematikai összefüggést.

Kutatás minden irányba

„A kiállítás címe egyébként a Klee-hommage címéből származik – mondja a kurátor – amelybe óhatatlanul belehalljuk Proust regényfolyamának címét is. Az emlékekhez, a múlthoz való viszony, az állandó keresgélés és interpretáció nélkül elképzelhetetlen a jelenkori önmagunknak a megértése, és még kevésbé a jövőben rejlő lehetőségek kiaknázása. Vera Molnar is visszafelé tekint, mi megpróbáljuk a pályáját és őt magát a kiállítótér örök jelenjében felvázolni – a tizenöt művész pedig a maga Vera Molnarját keresi. És persze itt vagyunk mi látogatók, akik szintén ebből a mozaikból megpróbáljuk megalkotni a magunk Vera Molnar-képét.”

Hogy milyen lett az én Vera Molnar-képem a végére? Nagyon hasonló, mint Antoine Schmitt 100 négyzet együttese című videoinstallációja, amelyben szabályos, egyszerű, fekete négyzetek rezegnek-forognak előre programozott módon. Ahogyan álltunk Máté Zsófiával az installáció előtt, szép lassan nem geometriai alakzatokat láttam magam előtt, hanem egy mikroszkóp tárgylemezén mocorgó egysejtűeket.

Az egy százalék rendetlenségtől minden élővé változik. 

„A kapcsolat, ami Vera Molnar meg a gép között van, nagyon érdekes. A művészet és a tudományos megközelítésnek az elegye. Valami mélyen személyes kapcsolódással viszonyul a géphez: egyrészt eszközként tekint, egy butácska tanoncként reflektál rá, akit meg lehet tanítani dolgokra, de azért nem tökéletes. Közben meg ez az egy százalék rendetlenség, a tökéletes, szisztematikus struktúrának a megzavarása vagy eltérítése, és ezáltal az esztétikumnak az életre hívása, egy személyes, nagyon is humánus mozzanat, ami itt keveredik a technológiai megközelítéssel. Én ezt érzem ebben az Antoine Schmidt-munkában: hogy bár nagyon geometrikus, nagyon reduktív, már-már rigorózusan egyszerű, de valahogy az egyedi karakterük jön ki az alakzatoknak azáltal, hogy individuálisan kezdenek el viselkedni a struktúrán belül.” 

Akárcsak Vera Molnar, akinek életművét ugyanez az egy százalék tette olyan élővé, egyszersmind egyedivé. Hazafelé még sokáig zsizsegnek a fejemben a gondolatok, képek, formák. Talán ezentúl jobban átérzem majd a jelentőségét az egy százalék rendetlenségnek. Talán jobban értékelem a saját szerepemet is a struktúrában.

Az À la recherche de Vera Molnar kiállítás április 14-ig látható.

A belső képek a szerző tulajdonában vannak

Kiemelt kép: Getty Images / Catherine Panchout – Corbis / Contributor

Csepelyi Adrienn