„Mama, én imádok múzeumban mászkálni” – Teszteltük a Képtelen képrablás című könyv és kiállítás élményét
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én elég sok kevéssé izgalmas kiállításélményen verekedtem át magam gyerekként és művészettörténetet is tanuló tiniként, mire kiállításra járó, képzőművészet iránt érdeklődő felnőtt lett belőlem. Sok dolog van, amibe bele kell tenni a munkát, hogy később élvezetes legyen, de ez pont nem tartozik azok közé. Vagyis szerintem a művészet befogadása teljesen szubjektív élmény, és rohadtul nem kell 350 ókori cseréptöredéket végigszenvedned ahhoz, hogy gyönyörködhess egy XX. századi műalkotásban. Persze lehet, hogy van, amihez érdemes némi tárgyi tudást is hozzácsapni, de egyáltalán nem létszükséglet. Szerencsére egyre több múzeumpedagógiai kezdeményezés létezik, ami azt a célt szolgálja, hogy a gyerekek élvezettel nézelődjenek, sőt, esetleg örömmel tanuljanak. A Képtelen képrablás című mesekönyv és a hozzá kapcsolódó „térkép” a Nemzeti Galériában többféle művészeti élményt nyújt, méghozzá unalom nélkül. Tóth Flóra írása.
–
A koncepció már eleve figyelemreméltó
A Képtelen képrablás című mesekönyvben 14 olyan történet van, amit egy-egy képzőművészeti alkotás ihletett. (EBBEN a listában röviden írtunk róla korábban.) A kortárs meseirodalom ismert alakjai írták meg a kép mögötti történeteket, néhányan pontosan a tőlük megszokott stílusban és minőségben, mások a korábbi írásaikhoz képest meglepően más történetvezetéssel, de mindegyik mese felnőtt számára is élvezetes olvasmány. Van, ami kicsit elvont volt a gyerekeimnek (hét és majdnem kilenc évesek), én viszont nagyon szerettem, és rengeteg közös kedvencet is találtunk. A könyvben minden mese előtt szerepel az ihletadó kép, aminek a hangulatát és a mesében is szereplő alakjait aztán Rubik Anna csodás illusztrációi viszik tovább a történeten át.
Bár nem szeretnék végigmenni a teljes könyvön, azt hiszem, a címet is adó első „képmese” (Gimesi Dóra: Vitéz László és a képtelen képrablás) a legtökéletesebb felvezető, mert egészen szorosan kapcsolódik a képhez, van benne egy kis varázslat, izgalom és happy end (bocsánat, hogy lelövöm). Szintén közös gyerek-felnőtt kedvenc Dániel András Utóidénye, Harcos Bálint A kislovag és a sárkánya és a Berg Judit által írt A világ legdrágább kincse. Elképesztő tükör minden szülőnek és roppant szórakoztató minden gyereknek (az enyémek szerintem látják ezt a jövőt) Szabó Borbála Szerenádja. De tényleg az összes kép és az összes mese olyan, amihez valahogy tudunk kapcsolódni.
Ráadásul nálunk
nagyon nehéz megtalálni az esti mesére alkalmas könyveket, mert a Harry Potter-sorozat felén túl már sok minden kerül a „kisbabás” kategóriába,
főleg azok közül, amikben napi egy kompakt mesét tudunk (tudnánk) olvasni, így általában maradnak a regények, és a mindennapos könyörgés, hogy „csak még egy oldalt”.
Tehát már maga a könyv önmagában is élmény, beszélgetést indít a képekről, továbbgondolhatók a történetek. (Persze ezek a beszélgetések általában akkor indulnak be a legjobban, amikor már mindenkinek rohadtul aludnia kellene, még nekem is. De ez egy másik sztori.)
És a kaland folytatódik
A mesék (amik közül az egyik amúgy egy vers) elolvasása után pedig folytatódhat a történet a múzeumban, mivel a 14 szereplő képből 13 a Nemzeti Galériában van kiállítva, egy pedig a Szépművészeti Múzeumban. Mivel pontosan tudom, hogy mostanában mindenkiben felmerül a kérdés egy-egy program kapcsán, hogy mégis mennyibe kerül, fontos infó, hogy a legtöbb múzeumban (például az érintett kettőben is) a 18 év alatti gyereke(ke)t kísérő felnőttek féláron vásárolhatnak belépőt (hatéves kor alatt pedig ingyenes). Használjátok ki mindenképpen.
Szóval a Nemzeti Galériában egy kis feladatlapocska és útvonalleírás is várja azt, aki a könyv alapján indul el (az információs pultnál kell kérni, ingyenes). Ehhez hozzatok ceruzát, mert vannak rajzolós feladatok is (amiket persze otthon is lehet folytatni, de szerintem élvezetesebb a helyszínen). És az a legjobb, hogy ez a küldetés (végignézzük a mese képeit)
leszámol azzal a szerintem amúgy is hibás, de rám is ható koncepcióval, hogy a múzeumban szépen végig kell nézni az összes képet, megállni mindegyik előtt, és hosszú órákat ott tölteni.
Mégsem az történt, hogy – minden másra vakon – csak a listán szereplő képeket néztük meg, hanem a tervezetteken túl csak azoknál álltunk meg, amik hatottak ránk.
Szerintem ilyen korú gyerekekkel kínzás egy egybefüggő óránál többet olyan térben tölteni, ahol azért „viselkedni” kell, nem szabad hangoskodni, szaladgálni. A lányaimat egy ponton annyira elkapta a hév, amikor megtaláltunk egy olyan képet, amit előtte rossz helyen kerestünk, hogy odarohantak – de szerencsére még csak rosszalló tekintetet sem kaptunk érte a teremőr néniktől. Ráadásul
az, hogy a feladatlap alapján kinyomozzuk, merre vannak a képek, óriási sikerélményt ad a gyerekeknek (és ha elsőre nem sikerül, akkor a felnőtteknek is),
ez csak még jobban megkedvelteti ezt az elsőre talán kicsit unortodoxnak tűnő, de nagyon gyerekbarát múzeumozást. Ahogy a gyerekem címben idézett mondata is megfogalmazza, ez valójában „mászkálás” csodás műalkotások között. A múzeum dolgozói tök kedvesek és segítőkészek voltak, pedig ilyen téren már volt rossz élményünk. Néhány kép esetében még arra is volt igény és idő, hogy elolvassam a rájuk vonatkozó információkat (nyilván a kaland első harmadában).
Egy órát töltöttünk a Nemzeti Galériában, és még két órával utána is a képekről beszélgettünk. Mi ez, ha nem a képzőművészet megszerettetése?
Egyébként van tárlatvezetés is a könyv alapján, ahol a gyerekek azt is megtanulhatják, hogyan kell viselkedni a múzeumban (legközelebb szeptember 24-én lesz), és az alapötlethez kapcsolódó mesepályázat is (erről ITT értek el információkat). Nálunk már alakulnak a történetek.
