„A szörnyeteg én voltam!” – egy egykori iskolai bántalmazó vallomása

–

Az iskolai zaklatás átélésének pillanatában az elszenvedő talán nincs is teljes mértékben tisztában azzal, hogy az őt ért fájdalom akár egy életen át kísérheti. Mindnyájan ismerünk magabiztosnak és összeszedettnek tűnő felnőtt embereket, akikről később kiderül, hogy a belső gyerektől a mai napig nem sikerült megszabadulniuk: a kirekesztett, bántalmazott, szeretetre és elismerésre vágyó kisgyerektől.

Nekem is van történetem, gyakran elemzem az én tapasztalataimat is ezzel kapcsolatban. Csak én nem az vagyok, aki feltárja, hogy mit tettek vele, hanem az, aki vállalja, hogy mit tett.

Mert én a másik oldalon álltam

Én voltam az elkövető. A bántalmazó, a rossz tapasztalat, aki életre szóló sebet okozott, és az olyan emberek miatt születnek ezek a történetek és kampányok, mint én.

Nagyvárosi, elit általános iskolába jártam. Értelmiségi szülők gyerekei jártak oda, jó tanuló, jó sportoló gyerekek. Én is az voltam.

Odáig voltak értem a tanárok: emlékszem, a tanító nénim azt mondta, hogy nekem az óvoda után nem is első, hanem harmadik osztályban kellett volna kezdenem, mert írásban, olvasásban és számolásban annyira erős voltam. Fürdőztem a dicséretben, és mindenkinek folyamatosan bizonygattam és mutogattam az eredményeimet. Mindig nekem kellett lennem a legjobbnak, a legokosabbnak.

Volt, hogy dolgozatírás közben segítséget kért tőlem valaki, és direkt rossz választ súgtam, hogy mindenképp én legyek a legkimagaslóbb, rólam beszéljenek minél többet a tanári karban.

Azt mondják, csak a bizonytalant kell bizonygatni. Ez így van. Mert nem voltam igazából magabiztos, és ami otthon történt, arról nem tudott senki.

Bántalmazás hatására váltam végül én is bántalmazóvá

Együtt voltak a szüleim, gyönyörű kirakatcsalád voltunk. Intelligensek, szépek, anya, apa, gyerekek, nagy házban, kutyával, tökéletes, idilli kép. De amint vége lett a „szereplésemnek" az iskolában, mentem haza, a kettős életem másik helyszínére, ami közel sem volt annyira szép.

A szüleim házassága egy rémálom volt, agresszióval, üvöltözéssel és verekedéssel teltek a mindennapok, tisztán emlékszem, hogy milyen volt minden alkalommal reménykedve állni a kapu előtt, hogy most belépek, és talán nem lesz annyira rossz. De az volt. Mindig egyre rosszabb.

Főleg, amikor anyukám engem kezdett el bántani, mind fizikailag, mind verbálisan. Megvannak még a naplóbejegyzéseim arról az időszakról.

Felnőttként elképesztően nyomasztó érzés elolvasni, hogy a 10-12 éves énemben mekkora szorongás és félelem volt, és persze tehetetlenség.

De erről nem tudhatott senki

Egyrészt, a tanáraim nagy része ismerte a szüleimet, és mindig azt hallgattam, hogy mennyire nagy emberek ők. Az osztálytársaim is kedvelték őket, csak azt nem értették, hogy miért nem szervezek soha születésnapi zsúrt, vagy ottalvós bulit, pedig mindenki másnál szokott lenni. Valahogy mindig ki tudtam kerülni a választ. Nem akartam haza, a „másik életembe” vinni senkit, nem akartam, hogy lássák a rideg valóságot.

Mindig csak mosolyogtam és bólogattam, hogy igen, minden milyen rendben van, és igazából elhitettem magammal, hogy ha mindenki szerint nekem ekkora szerencsém és jó életem van, akkor biztos így is van, és biztosan másnak is vannak problémák a családjában.

Igyekeztem elnyomni és szőnyeg alá söpörni mindent, ami hosszú távon felnőttként is lehetetlen, nemhogy gyerekként. Ezzel a csomaggal, amit otthonról hoztam, nem tudtam megbirkózni, és nem tudtam rendesen levezetni a folyamatosan felgyülemlő feszültséget és szorongást.

Vilma az osztálytársam volt. Ő volt az egyetlen, aki nem jómódú családból jött, kilógott a sorból, rengeteg magatartásbeli problémája volt, nem tanult jól, úgyhogy igazából a tanárok és a gyerekek közös ellensége volt. Abban a közegben ő számított a „problémás” gyereknek. És én pokollá tettem azokat az éveket számára.

Nem nyíltan bántalmaztam

Először szépen lassan ellene fordítottam mindenkit. Nekem senki nem mondott nemet, mert én voltam a „menő” az osztályban, engem mindenki elismert és szeretett, nem érte volna meg nem mellém állni. Vilma erősen túlsúlyos volt, amit nyilván nem hagyhattam szó nélkül, lerajzoltam a lehető legkevésbé előnyösen, körbeküldtem a teremben a rajzot, mindenki rajzolt hozzá még valamit, elcsúfítottuk, amennyire tudtuk, aztán betettem a padjába.

Írtam neki egy oklevelet, amiben elismerem azt, hogy ő a világ legcsúnyább, legbutább, legkevésbé szerethető embere, szépen ki is díszítettem, aláírattam mindenkivel, és szintén neki adtam.

Csendkirályt játszottunk a szünetben, és az volt a tét, hogy aki először megszólal, az szerelmes a Vilmába. Természetesen úgy mondtam ezt, hogy hallja.

Szétdobáltuk a holmijait, aztán eldugtuk őket, „véletlenül” arcon rúgtam testnevelésórán, és olyan is nem egyszer volt, hogy kitaláltam róla történeteket, amik rossz fényben tüntették fel, és elterjesztettem ezeket úgy, hogy egyiknek sem volt semmiféle valóságalapja.

Elloptam az egyik lány telefonját, és betettem Vilma táskájába, így végül ő lett lopással vádolva.

Számtalanszor úgy került bajba, hogy valójában nem csinált semmit, csak mindenki szemében eltorzítottam őt. Mindent megtettem, hogy minél megalázóbb helyzetekbe hozzam.

Vilma megpróbált védekezni, a legvékonyabb barátnőmet a szünetben egyszer alaposan elverte, de akkor is ő került bajba, mert én ki tudtam beszélni magunkat, hogy mi nem is bántjuk és nem csináltunk semmit, ő csak agresszív és nem közénk való.

Minden tanár nekem, a „csodagyereknek” hitt

Neki pedig soha senki. Aztán már nem is védekezett, csak ült egyedül, próbált túlélni. 

A tanárokkal is rendszeresen kibeszéltük, egyiknek sem jutott eszébe védeni őt, mert én mindenkinek a szemében egy szörnyeteggé tettem őt, pedig a valódi szörnyeteg én voltam.

Emlékszem, egyik órán valamit odaszóltam neki, és a tanárnő engem kérdőre vont, hogy miért bántom, de akkor is tudtam valahogy úgy csavarni a dolgokat, hogy végül az lett a vége, hogy egész órán kegyetlenül elhordtuk mindennek Vilmát.

A tanárnő csak ámult-bámult: szörnyű, hogy olyan gyalázatos gyerekek vannak, mint ő.

És igen, ott ült velünk a teremben, csak hallgatott. Addig fajult az ellene irányuló ámokfutásom, hogy osztálykirándulásra sem vittük el soha, senki nem volt hajlandó nemhogy barátkozni, de egyáltalán szóba állni sem vele, és az is többször felmerült a vezetőségnél, hogy kirúgják. Ha egy tanárral próbált beszélni, mindegyik kérdés nélkül mellém állt. Hiszen én, az iskola büszkesége, akinek az osztályból mindenki a legjobb barátja akar lenni, miért ártanék bárkinek? Vilma biztos hazudik, vagy feltűnési viszketegsége van. 

Mindenki becsukta a fülét

Elfordultak, ahogy én is elfordultam az otthoni dolgoktól, amikről senki nem tudott. Élveztem, hogy az iskolában van sikerem, hatalmam, még ha ilyen áron is. Úgy éreztem, hogy ott sokkal többet ér a szavam, mint otthon. Imádtam, ahogy átlátok az összes tanáron, hogy profin elő tudom adni magam, hogy tudom, milyennek látnak engem, hogy mit akarnak hallani, és végül mindent úgy tudok mozgatni, engem lássanak a legjobbnak, Vilmát meg a legrosszabbnak.

Aztán, amint hazamentem, az önbizalmam egyből megsemmisült. Otthon egy senki voltam, és ezt kompenzáltam az iskolában, így tudtam csak kiengedni az elfojtott dühöt, agressziót és undort az örök képmutatástól és látszatkeltéstől.

Imádtam, hogy a felsőbb évesek is elkezdtek barátkozni velem, és megfigyeltem, hogy nagyon könnyű úgy beilleszkedni bármilyen társaságba, ha kibeszélsz, vagy lejáratsz valakit. Azt mindenki imádja. Így erre is Vilmát használtam. Minél népszerűbb és közkedveltebb akartam lenni, mindent megtettem az elismerésért és a szeretetért, amire valójában otthon vágytam.

Ez így ment sokáig, aztán nyolcadik osztályban összeomlottam. Belebetegedtem abba, ami otthon történik, és amiről nem tudott senki. Abba, hogy folyamatosan egy hazugságspirálban élem az életem, egy látszatot fenntartva, miközben, ahogy egy akkori naplóbejegyzésemben fogalmaztam, „belülről rohadok”.

Nem bírtam tovább fenntartani a látszatot, szétcsúsztam, magamba fordultam, és hirtelen mindenki eltűnt mellőlem. Már nem érte meg barátkozni velem, teljesen egyedül maradtam a bajban. Hogy megérdemeltem-e? Abszolút. Azóta többször is visszakaptam az élettől a sok bántást.

Amikor már nem bírtam magamba fojtani a valóságot, és egyedül maradtam, Vilma odajött hozzám beszélgetni, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna. Mintha tudta volna, hogy egyszer ez el fog jönni, hogy mi előbb-utóbb egymásra találunk, mintha látta volna már korábban, hogy én is ugyanannyira elveszett vagyok, mint ő, csak én bármit képes vagyok megtenni azért, hogy rajtam senki se vegye észre. Amikor elballagtunk, békében váltunk el, utána soha többet nem beszéltünk.

Néhány éve hallottam róla, hogy miféle dolgokba keveredett, és végül börtönbe került. Elgondolkoztam akkor, hogy vajon van-e nekem ebben felelősségem. És arra jutottam, hogy igen. Mert én voltam az, aki először elültette a fejében, hogy értéktelen, hogy semmit nem ér a létezése.

Semmi pozitívum, vagy jó fordulat nem volt az életében, amihez nagyban hozzájárultam én is, mivel mindent és mindenkit elvettem tőle, felnőtteket, gyerekeket, élményeket, éveket, mindent, ami által esetleg jobb irányba indulhatott volna el. Ezzel a csomaggal kezdte az életet, és később sem lett szerencséje. 

Most 22 éves vagyok, egyetemista, jó irányba halad az életem, rendeződött a családommal a viszonyom, és nem gondolom, hogy azóta is voltam olyan kegyetlen valakivel, mint vele voltam. A mai napig küzdelem, és szerintem egy életen át küzdelem lesz számomra, hogy beszéljek arról, ha valami nyomaszt, és ne legyen fontos az, hogy ez kifele ne látsszon. Mert most már tudom, hogy milyen mérgező dolog az elfojtás. Nem támogatom az iskolai zaklatást, nem állok a bántalmazók oldalára, távol álljon tőlem. De ne feledjük, hogy mindig van valaki a másik oldalon. És az esetek többségében neki is épp annyira szüksége van segítségre, mint az elszenvedőnek.

WMN szerkesztőség